Fógadóóra

Egyre jobban szeretem. Alsó tagozaton a fal mellett lapulva mentem fogadóórákra, hogy senki ne láthasson, főleg ne a tanító nénik, noha épp előttük kellett fapofával, és azanyja a gyerekem ilyeneket csinál irgum-burgumos arckifezéssel, és szóbeli megnyilvánulással végig ülnöm az óráknak tűnő lassan bandukoló néhány percet. De azok az idők rég lejártak. Egész pontosan két és fél éve. 

Ötödik osztályban még az alsós rutinnal járultam a tanárok színe elé, bár ott már elindult a fejlődés. Miniben....de elindult. 

Rájöttem, hogy most már szeretek fogadóórára járni. Sajnos, évente csak két alkalommal van ☺ (Levi nem ért ezzel egyet, szerinte egyáltalán nem kéne ilyet tartani).

Magasra emelt fővel mentem végig a folyosón, és bár tudom, hogy semmi nem fekete vagy fehér ezen a téren sem, hálás vagyok amiért megtapasztalhattam, hogy így is lehet "beszélőre" menni. 

Mondtam Levinek, hogy szerencsés amiért ilyen szülei vannak - kezdi a "szembesítést" Etelka néni. Megalapozza a hangulatomat, érzem, hogy ma már csak jó sülhet ki ebből. Fényévre van fejlődésben a két évi önmagához - folytatja az osztályfőnök, de a matek órákat néha lecsukott szemmel hallgatja. Etelka néni optimistán abban reménykedik, hogy ilyenkor alfa állapotban dolgozza fel a matekos információkat. Alvás? Á ..nem...jobb alternatíva az előbbi. Mi hisszünk ebben. Mielőtt becsukom magam mögött az ajtót, még visszaszólok Etelka néninek, hogy szerencsés, az alsós tanító nénik örültek volna ha Levi végig aludta volna az órákat a folyamatos beszélgetés és zörgés helyett. Itt is bizonyosságot nyer az a feltevés, hogy minden csak nézőpont kérdése.  

Orsi néni a maga fiatalos temperamentumával és lelkesedésével tovább görgíti előttem a minden jól alakul vörös szőnyegét, amelyen képzeletben büszkén megyek végig. Már nem akar egy ceruzával lelőni, mint ötödikben - mondja mosolyogva Orsi néni. 

Egyetértünk abban, hogy az első sorban  lenne a legalkalmasabb ülni Levinek, de a magassága miatt nehéz kivitelezni. Van otthon egy sámlim - mondja Orsi néni, miközben jót derülünk. 

Kedvelem a Levit, olyan cuki - jellemzi a tanárnő. Egyetértünk. Jönnek utána a DE kategória ellemei. Már azok sem a régiek, lágyultak, puhultak, és igazából nem is problémák. 

Gyöngyi nénihez (kémia, biológia és erkölcstan) potyázok, nem iratkoztam fel, de a giccsesen feldíszített karácsonyi hangulatú (november 26-án) osztályterem látványa kíváncsivá tesz. Persze Kedves, jöjjön csak! - invitál be a tanárnő. A Levi anyukája? Jaj, a Levi nagyon cuki - ismétli meg Orsi néni szavait Gyöngyi néni is. 45 perc beszélgetés után (ebből kb. 5 perc szólt a Leviről) sajnáltam, hogy nem volt egy gőzölgő tea, vagy egy tejszínhabos forró (fahéjas) kávé. Ha tudom, hogy ez így alakul, szívesen vittem volna , hogy még hangulatosabb legyen a csevegés. Nem vittem, de Gyöngyi nénitől kaptam két szaloncukrot búcsúzóul. 

Feldobodva hagytam el az iskola épületét. 

Jókedvem és vidámságom a fiúkra is átragadt az otthon meghitt melegében. Jót beszélgettünk és nevettünk. Sajnálom, hogy nem járhatok (általános)iskolába. Én nagyon élvezném. 

Milyen ember Apa?

Apáról sok jót mondtam már és még többet tudnék. Nagyon sokat. Bárcsak a világ olyan emberekkel lenne tele mint Apa! 

És hogy milyen ember Apa? Aki egy elütött őzhöz odamegy, leguggol mellé, a félelemtől (és talán a fájdalomtól) reszkető testét simogatva nyugtatja, bátorítja, hogy minden rendben lesz, és a szeretetével támogatja az őzet. Nem mozdul mellőle, amíg az be nem lép az örök őzbirodalom kapuján. 

A szeretet nem az amit mondasz, hanem amit teszel. 

Ilyen ember Apa. 

Péntek esti láz

A mi korunkban péntek este már nem az erezdelahajam buliba ropjuk, hanem az ÖGYE klubban angyalkákat gyártunk. ☺

Nem egy átlagos nap

...legalábbis remélem.
Hajnali ötkor , számomra a megszokottól eltérően az ébresztőre kapok szívinfarktust. Nem nekem való, jobban szeretek magamtól ébredni, ha ez még a hajnali, nem embernek való időben is történik.
A kómából félig magamhoz térve, egyetlen szó jut az eszembe: kávé. Vállon veregetem magam, hogy milyen jó ötlet volt este bekészíteni, így már csak a gombot megnyomva néhány perc múlva jöhet is az életadó nedű, koffeinmentes változatban.
Elvégezve a reggeli mosdós ügyeket, hiányolom a kávéfőző hangját. Biztos elvonta a figyelmem róla a félkómás állapot, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Üres a kávéfőző. Basszus! Nem tettem vizet bele az este...ugrik be a kép. Ezek szerint az este sem voltam ébren - állapítom meg. Nyugtatom magam, hogy nem vagyok kávéfüggő, amúgy is koffeinmentesen iszom, nem kell nekem az ébredéshez. Keresem a további észérveket, de az agyam akkor is hangosan skandálja: KÁVÉT! KÁVÉT!
A felforrósított masina nem engedi letekerni a tetejét, így várnom kell amíg kihűl.
Addig készülődök - adok reménykeltő hangot az agyamnak, és közben folyton a már megszokott kávézási rituális kézmozdulatait kell elnyomnom. Kényszeres mozdulat.
Magamra öltöm a felsőmet, majd a tükörbe nézve, megállapítom, hogy a jobb ujja "használhatatlan", ki kell vasalnom. Nem szeretek vasalni, nincsen számomra megfelelő idő a vasalásra, így hajnali ötkor  - kávé nélkül - rosszul érint a felismerés. Leveszem, kivasalom, felveszem. Még mindig gyűrött. Megismétlem. De ja vu érzés, a helyzet változatlan. Ellenőrzöm a vasaló hőfokát. Kisebb égési sérülést szenvedek. Harmadszorra is le, ki, fel, miközben próbálom percenként a kávéfőző tetejét is lecsavarni. Sikerül. A blúzom jobb ujja negyedszerre is gyűrötten kacsint vissza rám. Jaj, ne! Hogy lehetek ilyen hülye? - teszem fel magamnak a kérdést. Már négyszer vasaltam ki a bal ujját a gyűrött jobb helyett.
Kész a kávé, simára vasalt a felsőm. Kezd egyenesbe jönni a napom! Megnyugszom.
A lelkemnek kifejezetten jót tesz egy kis lila szemfesték, aprólékos mozdulattal viszem fel, a végeredmény elégedettséggel tölt el.
Pár perc múlva szúró érzést érzek a szememben, nyugtázom a tényt, székelyesen szólva, beleesett Pintyiné pozdorjája. Hogy a túróba szedjem ki? Apa nyújtja a férfiak számára legkézenfekvőbb megoldást, bő vízzel mossam ki. Na azt már nem, hogy lemossam az "alkotásomat", majd pislogok sűrűn, az majd (talán) megoldja.
Szeretem a kihívásokat, de nem az efféléket. A nap további része meglepő módon simán megy. Délutánig. Levi megkongatja a történelem dolgozatírás vészharangját. Gergő bá  rádobja Levire a megfelelés terhét, így mese nincs, teljesíteni kell. Közös munka, sikerülni fog - mondjuk egymásnak. Kooperálunk, én vázlatot írok a felvilágosodásról, közösen átvesszük, majd Levi dolgozatot ír belőle.
Színt viszünk a kora esti órákba egy kis angol melléknév fokozással. Jó-jobb-legjobb - ami történhet velem, hogy lassan véget ér ez a nap. Megérdemlem a nyugodt esti olvasást és a pihentető alvást.
De előtte újra a vészharang kong. Holnap irodalomóra.
Magyarország himnuszával zárjuk a napot. Nem elénekeljük. Megtanuljuk. (u.i. 5-ös lett).

Imádom...

Imádom az őszt...a családomat...a kávét...a csendet...a színeket...az avart...a természetet...a tatai Öreg-tó látványát...a kirándulás élményét...a 7,5 kilométer gyaloglás utáni kellemes fáradtságot...imádom az ilyen napokat.

14 év

Olyan hamar felnő - mondták sokan a születésed után. Nem hittünk nekik. De most már tudjuk, hogy igazuk volt. 

Nézegetem a 14 év során készült képeket. Mennyi kép! Mennyi élmény! És mennyi elfeledett értékes pillanatok amik sajnos elvesztek az emlékeinkből. Olyan jó lett volna valamilyen módon megtartani mindent!

Emlékszel az első karácsonyi ajándékodra? Persze több is volt. De Morzsi (aki akkor még csak egy fehér plüss kutya volt) elkísért életed első 13 évén át.

Amikor eltűnt egyszer, Apa plakátokat gyártott amiket a környékre kiragasztottunk, és úgy kerestük égre-földre. Megtaláltuk. Szinte sírtunk az örömtől. 

Emlékszel amikor a bőlcsödei évek alatt az "éjszakázástól" másnap ebéd közben ülve az asztal mellett elaludtál, és beleesett a fejed a húslevesbe?

Talán nem emlékszel, de mi tudjuk, hogy milyen volt a keresztelőd.

A templomban mindenki érted imádkozott.

Emlékszel, amikor még anyát Váginé Csürös Évának , apát pedig Váginé Apának hívtad?

Mindig mosolyogva emlékezünk arra, amikor az óviban a hároméves Petit megvigasztaltad, hogy ne féljen a Mikulástól, hiszen ő csak a Béla bácsi. 

Emlékszel arra a pillanatra, amikor az első születésnapodon Balázs (kis)királlyá koronázott?

Emlékszel amikor csillogó szemekkel felajánlottad a kinder figurás gyűjteményedet a tanzániai gyerekeknek, és ők hálából szintén küldtek neked ajándékot. 

Megvan még az a pillanat, amikor életedben először megpillantottad a tengert?

Emlékszel arra az érzésre, amikor először mehettél tinidiszkóba , bár Apával órákon át a -8 fokban köröztünk az épület körül. 

Emlékszel, hogy órákon át álltunk sorba, hogy azt a maroknyi lego kockát beépíthesd a világrekord legotornyába, ami a mai napig is megdönthetetlen?

Emlékszel arra a telefonhívásra, amikor elmondtad nekünk éjjel 12-kor, hogy van egy lány a táborban aki tetszik neked?

Emlékszel, hogy milyen érzés volt először nyílvesszőt venni a kezedbe? 

Él még benned az élmény amikor a tenger fenekén úszkáló halakat figyelted? 

Emlékszel, hogy a barátaid közül évről évre kiknek a társaságában fújtad el a születésnapi tortán lévő gyertyákat? 

Emlékszel az összes barátodra? 

Emlékszel....emlékszel....emlékszel...??? 

Én arra emlékszem, hogy születésed pillanatában felfoghatatlan csodát éltem át. Csak néztünk Apával, és nem tudtunk betelni a látványoddal, az illatoddal, a hangoddal, a lényeddel. És ez már 14 éve tart. 

14 év (katt ide)

Egy őszi reggel Szentendrén

Egy őszi reggel Szentendrén (katt ide)

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

(Petőfi Sándor)

Mindegy - (remélem)Nem mindegy

Sajnálatos módon nem kapunk "Biztos tuti módszerek gyerekek neveléséhez" című használati útmutatót, így szülők mi is folyton tanuljuk az új helyzetet. Vagy megy, vagy kevésbé. Hogy nem unalmas dolog a gyereknevelés, az viszont biztos. Folyton változik. Kamaszkorban meg különösen. 

Fontos kérdés a puszi. Adjunk, ne adjunk, mikor adjunk, hol adjunk, ciki, nem ciki? Na, nem a mi vágyunk szerint, mert azért mi (majdnem) mindig puszilgatnánk, legyen az babaillatú, csokitól maszatos vagy éppen pattanásos. Mások előtt ha lehet ne, barátok előtt meg NE! - szól hozzánk az intelem. De mi a helyzet otthon? A szakirodalom is ismeri a jelenséget, és felhívja a figyelmet az otthoni , senkisemlátja puszi fontosságára, ami megerősíti a szeretetteljes háttér biztonságát. 

Nem akarok nyomulni , ezért tisztázom egyszem kamaszgyerekkemmel, hogy mi a véleménye erről? Nem zavaró? Nem (túl) sok, csakhogy tisztázzuk a játékszabályokat, és elkerüljük a hagyjámá felszólításokat. Tök mindegy  - mondja kamaszos lazasággal a szinte 14 éves fiam, de arcán azért látom, hogy nem bánja az időnkénti rohamomat. Mert nekem nem tök mindegy ☺

Önvallomás

Fázom. Szeretek a finoman simogató napsugarak alatt a langyos kövön feküdni. Fél szemmel nézem, ahogy a fákról lehulló faleveleket a szél ide-oda taszigálja, kedvem is lenne egy kicsit játszani velük, futni utánuk, de nehezemre esik itt hagyni ezt a számomra igencsak ideális állapotot. Imádom a természetet. Szerintem ő is imád engem. Időnként szinte a semmiből ad elém változatos játékszereket, mint kisegér, béka, kisvakond, cinegemadár, pedig még nincs is itt a karácsony, az ajándékozás ideje. Lássuk be, hogy elkényeztet az égigazdám, és őszintén, meg is érdemlem. Csak azok a fránya hűvös hajnalok ne lennének. Bár a szépen csillogó fekete bundám melegíti a kissé fázós testemet, de akkor sem macskának való idő ez. 

A gazdáim, akiket talán még szeretek is egy kicsit, és igencsak furcsa emberek. Csináltak nekem egy fűthető, szigetelt cicaházat, de én inkább arra vágyom ahol ők laknak. Tágas, meleg, puha, olykor még finom kajaillatok is betöltik a helyet. Jó nekik. Reggelente alig várom, hogy felébredjenek, fél szemmel figyelem ahogy a ébredezik a ház, kilövő állásba helyezkedem, hogy amint a kilincsre teszik a kezüket már nekilendülhessek, hogy a résnyire nyitott ajtón bevágodjak. Szerencséjükre már tudják a menetet, így félreállnak az ajtóból, hogy el ne gáncsoljam őket a több kilométer per órás sebeségemmel. Ilyenkor kell nekik egy kicsit hízelegni, könyörögni, dörgölőzni amit egyébként utálok, de így adom a tudtukra, hogy itt az ideje a reggeli kávétejszínezésnek. Minden reggel végigjátszuk az "ül a cica" nevű unalmas játékot, aminek a nyertese mindig én vagyok, a nyeremény tejszínnel. Csak napi egyet - mondja Anya, amikor Apa szíve megesik rajtam és nyúlna az újabb adagért a hűtőbe. Nem lehet többet, mert megemli a koleszterinszintjét - érvel Anya ilyenkor, és Apa is bológatva , egyetértően visszateszi azt a kis édes dobozt a hűtőben, aminek már a látványától nyalom a számat. Apa szíve vajból van... Mi a túró az a koleszterin? - ezt soha nem magyarázzák el nekem. 

Őszintén, reggelente annyira nem szeretek bent lenni náluk. Mindenki jön-megy, olyan mint egy méhkas, zizegnek, beszélgetnek, csapkodnak, hiába keresem meg magamnak az egyetlen nyugodt helyet, a fekete babzsákot, ahova jól el tudok bújni, nincs nyugodalmam. Meg aztán mire álomba merülnék, arra hivatkozva, hogy menniük kell, és én nem maradhatok egyedül a házban, ki is rakják a szűrömet a hűvös reggeli levegőre. Anya időnként csak súlyosbítja a helyzetemet egy buta átköltött mondokával, amitől a szőr is feláll a hátamon. Amikor meghallom, hogy "zsip-zsup kenderzsup, ha elalszik, kidobjuk", már tudom, hogy fognak, visznek és letesznek...az ajtó elé. Van ezeknek szívük? És még tudnék mesélni róluk! 

Ott van az a Levi gyerek. Különben imádom! Gyakran lefekszik a földre, hogy egyszinten legyünk, és ilyenkor egy fejösszökoccintással jelezzük egymásnak, hogy örök (cica)barik vagyunk. Kedvenc helyem is az ő szobájában lévő fekete babzsákban van. Mi, cicák rendmániásak vagyunk (egyetlen közös pontunk Anyával), nem is értem, hogy miért ebbe a szobába rakták ezt a babzsákot. A rend fogalma Levi számára értelmezhetetlen, na meg időnként azok a furcsa illatok. Ilyenkor jön Anya, és rám nyítja az ablakot arra hivatkozva, hogy meg lehet fulladni ebben a szobában. Nem kell akkor ide bejönni, mondanám neki szívesen, de meg sem szólalok, csak elviselem ahogy a hideg levegő beáramlik, és fuccs a jó kis (büdös) melegnek. Nagy igazság, hogy ahol büdös van, ott meleg is van. Nagy barátomnak (?) Levinek is vannak számomra érthetetlen, furcsa dolgai. Mostanában egy hosszú mérőszalaggal több méterről simogatja a bundámat miközben jókat mosolyog rajta(m). Szerintem nem vicces. Ez piszkálás. A magánszférám megsértése. Nem tiszteli, hogy az önkényesen bérbe vett babzsákomban én vagyok az úr, ahol nyugalomra, csendre és békére vágyom. 

Nagyon összeillünk a babzsákkal, jó ízlésük van, és értékelem is, hogy kifejezetten a bundám színéhez választották. Mindig abba reménykedem, hogy így nem veszik észre ha bent vagyok, és néha bent felejtenek. Testi adottságaimból adódóan különleges akrobatikus elemeket tudok felvenni, ami igazán kényelmes nekem, Vágiék csak hüledeznek rajta, hogy ilyet meg hogy lehet. Nem ajánlom nekik, kitörnék a nyakukat, és a végén új gazdit kéne keresnem magamnak, pedig őket már igazán betörtem. Csináltáltatok róla képet? - teszi fel Apa időnként a kérdést. Ha-ha, és mégishogy hogyan, mi látszódna belőle a képen a nagy feketeségen kívül? - vigyorogja vissza a család többi tagja. Hát köszi! Anya szerint be kéne festeni a bundámat, hogy láthatóvá váljak. Már megint Anya. 

Bezzeg Apa! Ő az első számú szövetségesem. Átérzi a helyzetemet. Ő is nagyon jól tudja, hogy milyen finnyásnak lenni ha ételről van szó. Többször hallottam már Anya szájából, hogy a múltkor megetted, most meg miért nem? Na, ezzel én is így vagyok. Ha óvatosan fogalmaznék, azt mondanám, hogy kiszámíthatatlan vagyok (cica)étel terén. Attól függ, hogy hány bal vagy jobb lábbal ébredek. Ezzel Anya idegeire tudok menni. Belátom, hogy ő jót akar nekem, és itt-ott vásárolgat szerinte finomabbnál finomabb falatokat, de honnan tudjam reggel, hogy aznap a lazacos konzervre vágyom vagy a bárányosra. A marhát is kedvelem, a csirkét is, a marhás-csirkét, a lazacos-kacsát minden jöhet, csak nem biztos, hogy éppen aznap vágyom rá. Ilyenkor Anya (már megint ő), megfenyeget, hogy akkor szerezzek magamnak ennivalót. Apa viszont hosszas kísérletezés után megtalálta a számomra tökéletes ropogtatnivalót. 

Olykor-olykor a természet is csepegtet igazán finom falatokat. Ő aztán igazán tudja, hogy mire vágyom. De mivel nagyon hálás vagyok Apának a sok törődésért, így önzetlenül megosztom vele. A legjobb részét persze mgamnak hagyom, de remélem, hogy Apa örül annak  a fej nélküli kis egérnek, amit a lépcsőjén hagyok meglepinek. Igaz, hogy nem nagy, de Anya szerint Apa fogyókúrázik. Na meg hátha, kapok egy kis jutalom kávétejszínt is érte Apától. Anya, persze visítozik az ajándékom láttán. Fúj, én biztos, hogy ki nem megyek amíg el nem tünteted - mondja Apának. Anyának illemet kéne tanulni az ajándékozás terén, még ha nem is tetszik az ajándék, diszkréten is el lehet mondani, nem kell mindjárt világgá kürtölni, hogy milyen gusztustalan, és kioktatnia engem, hogy ide aztán többet ne! Nem is viszek neki semmit! Apának viszont igen...ő tudja értékelni. 

Töltődök

Leszámítva a nyár eleji olaszországi nyaralást, a nyári hónapok további részében az élet megállásra és kényszerpihenőre ítélt, így a lelki, testi, szellemi, kultúrális tankom igencsak kiürült. Tölteni kell, de sürgősen! 

Kapóra jön a Magyar Nemzeti Galériába kiállított Frida Kahlo kiállítás egy keddi délelőtt. Kevés ember lézeng még ilyenkor, a jegypénztárnál is csak páran állnak előttem, így hamar bejutok a kiállításra, megállok az első - talán legismertebb képénél - és érzem, hogy lelkem úgy szívja magába a hely hangulatát, mint itatós a tintát.

Ízlelgettem a feliratokat, 

nézem a tökéletesen megfestett képeket, 

és próbálom elképzelni az életét. 

Nem könnyű! Észre sem veszem, hogy már másfél órája rabja lettem a kiállításnak, majd a kijárat jelzésű ajtó után, az érzelmi túltengést a galéria büféjében vezetem le egy répatorta és egy kávé segítségével.

Marad még egy napom, hogy az utóízét élvezzem a kiállításnak, de lelkiekben már készülök a tihanyi kiruccanásunkra Ibolyával. Azt hiszem ráakaszkodtam ☺ Említette, hogy nagy vágyai között szerepel a Rege cukrászdában sütizni, kaptam az alkalmon, és felajánlottam a társaságomat, na meg az édességzabáló vágyában való együttérző közreműködésémet.

Csütörtök reggel felszállunk a nyolc órakor induló gyors vonatra Balatonfüred felé. Lehuppanunk az első szimpatikusnak tűnő székre, de a nap a szemünkbe süt, így másik helyet keresünk. Egy diákokból álló csoport hangzavarától nem halljuk a saját hangukat, így tovább keressük a helyünket, bár tudjuk, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Két óra után végre befut a vonatunk, és Ibolya pontos, előre megtervezett információinak köszönhetően megyünk is a hajóállomásra, hogy elérjük a legközöbbi Tihany felé közlekedő hajót.

Hajónkat elhagyva, szinte "rendelésre" érkezik a kis városnéző nyitott kisvonat, kapunk is az alkalmon, felszállunk, fizetünk, és már szélfútta frizurával robogunk is a Rege cukrászda felé. Kapkodom a fejem, minden mozzanatot szeretnék megörökíteni, de nem megy, ahhoz túl gyorsan száguld a kisvonat. Néhány perc után már le is szállunk, ott állunk a régen áhított Tihanyi Apátság lábánál, szívva a friss levegőt, élvezbe a csendet, a hangulatot. 

Minden a levenduláról szól. Veszek is gyorsan egy hűtőmágnest, és mivel levendularajongó vagyok, vissza kell magam fogni, hogy ne szerezzek be néhány "nélkülözhetetlen" tárgyat. És végre az írányt a cukrászda felé vesszük. A szeptemberi kirándulás előnye, hogy ilyenkor lényegesen kevesebben lézengenek, de a cukrászda összes "előkelő" helye foglalt volt, de éppen időben lépett le egy pár, így mi is élvezhettük a semmihez sem fogható killátást a korlát mellől. 

A kávé és a süti már csak hab a tortán. Na, meg persze a jó társaság, a véget nem érő mondatok, a színházi beszámolók, a tartalmas csevegések, a kiapadhatatlan élménybeszámolók.

Két óra után érzelmes búcsút veszünk a kilátástól, még visszatérünk ide - ígérjük meg a cukrászda teraszának és magunknak, ezzel könyítve az elszakadást. Csellengünk még egy kicsit Tihany békés, csendes utcáin, 

és egy a legközelebbi busszal visszamegyünk Füredre. Megfogadom magamnak, hogy legközelebb a busz helyett a gyalogtúrát választom. Próbálok megint mindent "felfogni", de nem megy. Megszeretném állítani a buszt, a pillanatot, ráfokuszálni a helyre, és bevésni jó mélyen, de a 60 km/h sebessége ehhez gyors. Na majd legközelebb gyalog több időm lesz rá - vigasztalom magam a teraszos búcsúzkodáshoz hasonlóan.

Füreden még járjuk a sétányt, az utcákat, és az előre be nem tervezett Jókai Villát is meglátogatjuk. 

Mondhatni, szinte beesünk a vonatállomásra való igyekezetünkben. Nagy kép hirdeti a bejáratnál, hogy nem szabad fényképezni, de nem bírom megállni, hogy ne örökítsem meg a múltat. Ezúttal is elnézést, hogy megszegtem a szabályt! ☺ Furcsa érzés kerít hatalmába, beszippantom Jókai és Laborfalvi Róza illatát, szinte megtapintom a jelenlétüket a tárgyaikon keresztül. 

Irigylem is őket egy picit a hely, a villa miatt. Nosztalgikus hangulatba kerülök, szeretnék leülni Jókaival szemben, és az asztalra kiterített kártyákkal egy amerikai hetest játszani. De ha Jókainak szimpatikusabb lenne egy zsírozás, hát egye fene, engednék az akaratának. De Jókainak csak a pongyolája van a széken, a kártya is a védőüveg alatt van, és az idő is sürget minket...nemsokára indul a vonat.

Újabb két órás vonatozás után élményekkel teli, 12 kilométer után búcsút veszünk Ibolyával egymástól Kelenföldön.

Holnap este találkozunk a Rózsavölgyi Kávézóban - köszönünk el egymástól.

A nap folyamán készülök az esti előadásra, a Táncórákra.

Nézegetem Józan Lászó fényképeit, olvasgatok az előadás körülményeiről. Életem legnehezebb szerepe - mondja az egyik cikkben Józan László. Tudtam, hogy ez a darab már csak jó lehet, visszaszámolóm az időt. Mosogatok, vasalok, takarítok, csakhogy gyorsabban menjem.

Ibolya jóvoltából nem csak ingyenesen van lehetőségünk megnézni, de az első sorban, a legjobb helyet is megkapjuk. Mondanám, hogy face to face a színészekkel, vagyis inkább Józan Lászlóval, de az autista szerepe miatt nem vesz fel kontaktust a közönséggel, így  meg kell elégednem azzal, hogy  tőlem kb. 30 centiméterre dagadnak az erek izmos nyakán, miközben szószerint karnyújtásnyira van tőlem az amúgy is pici kávézóban.

Azt kaptam amire vágytam érzéssel hagyom el a kávézót, bár sajnálom, hogy csak másfél órás volt a táncóra.

A kultúrtankom újra töltődik. Élvezem.