Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2019. március 24., vasárnap

45 év

"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét"
(2. Tim. 1.7)

Ezzel indult a mai istentisztelet, ahol köszönetet mondhattam Istennek az elmúlt 45 évért.
Az örömökért.
A békéért.
A küzdelmekért.
A hitért.
A kételkedésekért.
A bizonyosságokért.
A fájdalmakért.
A lelkesedésekért.
A bizonytalanságokért.
A gyászért.
A családért.
A betegségekért.
A bizalomért.
A szerelemért.
Az egészségért.
A barátokért.
Az ellenség(eskedések)ért.
Az ölelésekért.
A pofonokért.
A józanságért.
A szeretetért.
A türelmetlenségekért.
A hitetlenségért.
A biztató szavakért.
A kudarcokért.
A bátorságokért.
A figyelmetlenségekért.
A mosolyokért.
Mindenért.

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el.
Légy vidám, ha meg-megérzed
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el, ki lelket éltet,
Milyen Atya mosolya.
Megváltód meghalt teérted,
Mit bánkódnál menny-fia?

Ezzel az énekkel zárult az istentisztelet, ezzel az útravalóval kértem még 45 évet Istentől.






2019. március 8., péntek

Színek

Áldásos feladat.
Készülnek a március 8-ai nőnapi virágok a 7/A. osztály lányai számára. Egy kicsit fáj a szívem őket továbbengedni, de addig a szívem és a lelkem ezerrel szívja magába a látványt. (Azért magamat is megleptem egy ilyen kis csodával ☺)


2019. március 5., kedd

Pécs

Keresem a világhálón a látnivalókat. Elemzem a térképet. Megnézem a meteorológiai szolgálat időjárás előrejelzését. Kinyomtatom a tervezett útvonalakat és programokat.
Reggel izgatottan ébredek, néhány szendvicset dobok a hátizsákba, nem akarom magam túlenni, Apa  a nap végére egy romantikus vacsorát tervez, egy általa már jól ismert a helyen lévő étteremben.
Néhány nappal korábban Apa megkérdezte, hogy nem megyek-e vele Pécsre? Pontosabban Pécsig. Nagyon jól ismer Apa (17 éve), hogy szívesen potyautazom vele, imádom az ilyen alkalmakat. Együtt vagyunk az úton, jókat beszélgetünk, vagy éppen alszom amíg Apa a kormányt fogja, majd a célállomásnál kirak, Apa is megy a dolgára, én meg megyek a saját fejem után. 
Így indulunk egy Pécsre is a napsütötte csütörtök délelőtt. Még soha nem voltam Pécsett. Ma megint nyílik egy kis szelet világ számomra - mondom Apának, miközben rójuk az autópályán a véget nem érő kilométereket. Beérve Pécsre Apa megkérdezi, hogy hol szeretnék kiszállni, mintha tudnám, hogy mégis hol kéne kiszállnom. A belváros pont jó lesz. A hátizsákom zsebében lapuló térképem pirossal kijelölt utcái, helyszínei a belvárosba "szólnak".
Majd keressük egymást - búcsúzunk, majd Apa is elindul a Pollack Expo 2019 rendezvényre, az ő úticélja felé.
Amiért nagyon szerettem volna már egy ideje Pécsre menni, az a bakancslistás Csontváry Múzeum megtekintése, így első utam rögtön odavezet.




A csütörtöki belvárosi délelőttön nem zsúfoltak az utcák, a februári napfényben fürdőző kávéházakban is bőven van hely. Csábítanak is.  A bazilika megtekintése




és néhány órás szájtátós gyaloglás után beülök én is egy gőzölgő kávéra. Helyesebben kiülök.




Nézem az emberek arcát. Valahogy olyan nyugodtnak tűnik minden és mindenki. Vagy csak az én belső nyugalmamat látom a körülöttem lévő tájban, emberekben. Élvezem. A (házi)térképemet tanulmányozom kávézás közben. Az óra elég gyorsan jár körbe, de nyugtázom, hogy még bőven van időm felfedezni a pécsi belvárost.




Több mint 15000 lépés (kb. 10 kilométer) után már csak totyogós programra vágyom. Van néhány - már előre kinézett - múzeum, ami teljesen megfelel a fáradtsági szintemnek, és az egyre jobban fájó végtagjaimnak.
Előbb a Modern Magyar Képtárban kiállított 19. századi festők alkotásai előtt "pihentetem a lábaimat", a lelkem meg egyik pillanatról a másikra töltődik.




Apáról még semmi hír, így az útba eső Zsolnay Múzeumba is betérek, noha valamiért nem jelöltem be a kívánságlistámon. Valamiért nem érdekelt. Kár lett volna kihagyni, imádtam ott lenni.




Éhesen és fáradtan nézek az órámra. Apa vajon merre jár? Mikor végez? Felhívom, hogy mikor jön - morfondírozok magamban amikor kilépek az utcára a múzeum ajtaján. Megszólal a telefon. Apa! 
10 perc múlva befordul a sarkon az autóval,  behuppanok az ülésre, és egyetlen vágyam , hogy senki ne szóljon hozzám, hadd élvezem. Ülök! Apa tiszteletben tartja a pillanatot, ebben a csendben csak a korgó gyomromat hallom. 
Nem sokáig. Apa egy fantasztikus helyre visz. Romantikázunk.




A hazafelé vezető úton mesélünk. Apa is. Én is. Van miről. Mégha külön is töltöttük a napunk nagy részét, érezzük az élményekből fakadó egymás energiáit.
Elalvás előtti kómás félálomban még mormogok valami ilyesfélét magamban: köszönöm Apát, köszönöm a napot, köszönöm az élm....Békésen elalszom. 

2019. március 3., vasárnap

Tavasz


Zelk Zoltán: Hóvirág
Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.
Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.
Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!


2019. március 2., szombat

Egy előadás kapcsán

Régen nagyon érdekelt a festészet, képes voltam elmélyülten percekig nézni egy képet a könyvben, vagy éppen kiállításon áldogálni hosszú ideig egy alkotás előtt. Aztán megkopott ez a kedvtelés, sajnos ebben is megmutatkozott a net világa, a felgyorsult mindennapokban az elcsendesedő , elmélkedő képnézegetés már nem volt annyira alternatíva. Sőt, egyáltalán nem volt. De elfáradtam a sok rohanásban, mostanában, talán a korom miatt, vagy éppen az emlékképek miatt vágyom a lassúságra, a meditatív progamokra.
Így jön képbe egy előadás az Orvoslás a művészetben témával. Lehet, hogy valami romantikus képvilág nagyobb lelkesedéssel vonzott volna a művelődési házban, de ez van, ezt kell szeretni alapon hagyom magam meggyőzni.
Rembrandt: Dr Tulp anatómiája című képével indul az előadás.
Nem túl bizalomgerjesztő. Műfaja: csoportkép, reprezentatív funkciót látnak el, valós személyek a képen. Dr Tulp a balkezességet reprezentálja a félelmetes gyilkos, a Kölyök kezén. A balkezességet negatív diszkrimináció övezi, amely a mai társadalomban jobban elfogadott tény, de a sötét középkor bugyraiban legtöbbször boszorkánynak kiáltották és máglyára is küldhették az "áldozatot".

A következő kép számomra eléggé ellenszenves: Aert Pietersz: Dr Sebastieaen Egberts anatómiája. Itt már nem a "munka folyik", az áldozat háttérbe szorul, az orvosok magamutogatása nem túl szimpi főleg az akkori körülmények között.
Thomas de Keysert is megihlette Dr Sebastian Egberts munkássága, így ő is megörökítette az utókor számára Dr Sebastian Egberts osteológiai leckéje címmel

Egy kis korrajz a következő kép előtt.
A reneszánsz nem csak a mindent átfoóg polihisztorok, hanem a darabolós anatómusok kora is, sőt az igaán nagy személyiségekben kettő együtt is megfért.
Az Anatómiai Színház a halandóság temploma, a 16. században létesült és virágzott elősorban a protestáns országokban. A katolikus államok nem engedték a holttest felboncolását, a test egybenmaradása végett.
A bíróság által kimondott halálos ítélet végrehajtása után, az akasztófáról leszedett elítéltek holttestét boncolták.
Nemcsak az orvosi pályára készülők, hanem sokkal inkább a város és környék intelligens kíváncsi elittje, gyakran az egész család részt vett. A nézőknek fizetniük kellett ezért a "látványosságért". Voltak híres orvosok, akiknek a boncolásán olyan tömeg volt, hogy őrséget kellett állítani.
Akkora sikere volt ezeknek a boncolásoknak, hogy a katolikus országokból is elutaztak egy ilyen "előadásért", és méltatlankodva tértek haza saját országokba, hogy ott nem engedélyezik a nyilvános anatómiai oktatást.
És akkor íme a kép: William Isaccs van Swanenburg: Leiden Anatómiai Színháza
 A hátborzongató sorok után egy kevésbbé, bár szintén naturalisztikus kép mutatja be az orvostudomány fejlődését.
Thomas Eakins: Dr Gross klinikája:
A festmény a philadelphiai Jefferson Orvosi Egyetem műtéti amfiteátrumát ábrázolja, ahol Dr. Gross sebészprofesszor hajt végre egy műtétet. Ez a kép tiszteletadás a sebészet előtt. Jelentősége, hogy a képen bemutatott műtét egy áttéres az orvostudomány történetében, az addigi csontfertőzésben szenvedett beteget végtagajait amputálni kellett, azonban Dr. Gross egy új orvosi eljárásnak köszönhetően lehetővé tette a fertőzött részek eltávolítását, és ezzel megmentette a beteg végtagjait az amputálástól.
Mindezt szintén "színházi keretek" között mutatta be, ahol még a hozzátartozó is jelen lehetett (kalapos nő).

Lovis Lépopold Boilly: Az oltás
Már kezdi az "emberibb" arcát mutatni az orvostudománynak. Az addig ridegséggel szemben lágyít az orvos merevségén. Humánusabb ábrázolások jelennek meg a műben. Az orvos más közegben, ezúttal a családi szférában űzi tevékenységét, a kép fénypontja a törődés.
I
smertebb festők művei is bekerültek az előadásba, így Picasso: Tudomány és irgalom című képe is abszolút a témába vág, amit Picasso 15 évesen festett meg.
Bensőséges családi hangulat, itt már nem csak az orvostudomány, hanem a hit is megjelenik.

Sok érdekes kép is elemzésre kerül az előadáson, de sajnos a neten nem találtam meg ezeket. Kép nélkül még egy kis érdekesség. A kor jellemző "betegsége" a vándorló anyaméh, az akkori elvek szerint minden szervi problémát a vándorló anyaméh okoz, ami éppen ahhoz a szervhez vándorol, ahol a probléma felüti a fejét, legyen ez akár szív, tüdő, epe vagy reumatikus betegség. A hisztériáról nem is beszélve. Egyetlen gyógymódja az orvosok szerint a szerelem és a szexuális élet.
Örülök, hogy nem az akkori kor egészségügyi "szolgáltatásaiban" kellett részesülnünk.