Nem teszek fogadalmakat újévkor. Január elseje számomra nem egy új kezdete, hanem a régi folytatása. Nem ígérek, nem fogadok és nem hozok olyan döntéseket amelyeket nem tudok vagy nem akarok betartani.
Döntök, határozok, fogadkozok és ígérek amikor aminek ideje van.
A mai nap is a döntés és az előre el nem tervezett napok táborát sokasítja.
Elterveztem, hogy almás pitét sütök. Viszon nem terveztem el, hogy ennyire finom lesz. Ezen magam is igencsak csodálkozom, hogy a lédús alma mennyire körbeölelte zamatával a puhanyós tésztát.
Gondosan kiszámítottam, hogy ebédre mennyit ehetek belőle. Nem tetszett a végeredmény. Terveznem kellett. Újabb szelet. Elindult a lavina. A süti mérete egyre zsugorodott a tepsiben.
A Nap sugarai ma a földig nyúltak le, de 0 foknál nem tudták a hőmérsékeletet magasabbra emelni. Nem terveztem, hogy gyalogolni megyek ilyen hidegben. Egész pontosan azt terveztem, hogy nem mozdulok ki a meleg házból ezen a zimankós napon.
Az almás pite az oka, hogy mégis előszedtem a meleg ruháimat, kesztyűt, sapkát és sálat kötöttem magamra, és elindultam a szokásos 5-6 km/h-s gyaloglásomra.
Évek óta nem kocogtam (kb.15 éve) , aki ismer tudja, hogy miért. Évek óta nem is mertem ilyen számomra bátor cselekedetre gondolni.
Ma sem terveztem. De jött egy hirtelen ötlet és megpróbáltam. Előbb pár lépés. Aztán követte a többi. Felváltva a gyaloglással, elkapott a gépszíj. A szembeszél sem tudta elvenni a lelkesedésemet, az örömemet és a kitartásomat. Nőttön nőtt az adrenalin.
Néhány másodperccel voltam gyorsabb kocogással az eddig "csak" gyaloglásokkal szemben. De ebben a néhány másodpercben benne volt a félelmem, a kishitűségem, a vágyam, a bátorságom, a hitem és a reményem is.
Amint talán nap mint nap megfogadok, hogy mindig keresek a napokban olyat amiért hálás lehetek.
Hálás vagyok azért a néhány másodpercért. És hálás vagyok a finomra sült almás pitéért is.
