Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2018. július 10., kedd

Biciklitúra

Már rutinosan kezeljük a biciklis tortúrát. Az előző évben még aggódtunk az előrevetített kilométerek miatt, idén már csak legyintünk: jó kondiban van a gyerek, bírni fogja. 
Ezzel az meggyőződéssel, és a Szabi bá által küldött ajánlott csomaglistával lazán neki is állunk a készülődésnek. Már két héttel korábban leadjuk a bringát a szervízbe teljes átnézésre, a szabadságok miatt figyelni kell erre, nehogy a végén ne tudjon elmenni a gyerkőc (annyira várja...és mi is) Beszerezzük a még hiányos tárgyakat, bár a tavalyról szinte teljes biciklitúrás készletünk van. 
Idén már hagyjuk, hogy Levi pakolja össze a cuccait, bár picit eluralkodik rajtam a bizonytalanság érzése. Gatyát tett eleget? Hány pólót rakott a táskába? Mi a helyzet a fogkefével? Megnyugtat a csomag tetején lévő papucs látványa, megnyugszom...igen, az én fiam már egyedül is tud pakolni...és milyen jól (azért fél szemmel résen vagyok). Aztán a papucs valahogy mégis otthon marad az ajtó előtt, amit már csak akkor veszek észre, amikor Pesttől már sok-sok kilométerre járnak. Majd megoldja - legyint Apa, és a szokásomtól eltérően én sem spirázom túl a dolgot. Szerintem pizsamát sem vitt - dobom vissza a szót Apának, de már mindketten tudjuk, hogy felesleges is lett volna.  "Fölösleges holmit ne hozzatok, mert nem fér el a kisbuszban! " - küldi a tájékoztatóban Szabi bá.Talán ebből a megfontolásból nem rak be Levi pizsamát, hiszen az is egy fölösleges (kis) plusz. Na és különben is, már ismerjük a felállást, egy hét egy póló (...és egy gatya). 
A tervezett útvonal láttán (Sárospatak – Vajdácska (27 km) - Tokaj (45 km)- Tiszaújváros (50 km) - Tiszafüred (55 km) – Poroszló (70 km) – Mezőkövesd (25 km) ) reméltük, hogy telefonozásra nem lesz idejük, és bíztunk benne, hogy a sok program újabb élményekkel tölti fel őket.
Nem számít, hogy vasárnap kora reggel van, 6.15-kor indulunk a vonathoz, már ismerjük a forgatókönyvet. 

Vannak "kezdő" szülők, próbáljuk nyugtatni. A vonat késik 35 percet, így tovább nyúlik a búcsúzkodás, amit a (kamasz)gyerekek nem viselnek túl jól...szemmel láthatóan. Bence anyukája még szeretné kicsit ölelgetni, puszilgatni a (kis)fiát, de Bence a vonat ablakából egy lazán odadobott legyintéssel elköszön a családtól.
Bence anyukájának hozzájárulása a blog hitelességéhez 😄

Mi sem kapunk sokkal többet, de a tavalyi után nem is számítunk rá. Nem várjuk meg a vonat indulását (bár Apa hajlott rá), Viktor bára, Szabi bára és a többi felnőttre bízzuk a gyereket (megnyugtat az idén is utazó iskolapszichológus,Gábor bá ottléte),

és hátat fordítva a vonatnak útjára engedjük...és egy pici reményt fűzűnk ahhoz, hogy a héten kapunk egy kis izelítőt az eseményekről. Bízunk benne, hogy tavalyhoz hasonlóan Viktor bá a lelkesen készített fotókat, videókat legalább kétnaponta megosztja velünk a Herman oldalán.


Az iskola oldalának statisztikáját megdobtuk a héten, türelmetlenül és csalódottan vettük tudomásul, hogy a helyzetjelentés elmarad.  Összedolgozva Bence anyukájával a kapott kis morzsákból legalább arra rájövünk, hogy hol lehetnek a gyerekeink és egy-egy fotóból, vagy egy-két szavas telefonüzenetből konstatáljuk, hogy (jól) élnek. 
Barnán, fáradtan, élményedúsan, 323 kilométer után újra itthon. Egy kis élménybeszámolót kapunk, Viktor bá (végre) feltöltött fotóiból is. 













2018. július 9., hétfő

Két nyárfa

Megint bizonyítottál...fogod a kezem...megnyítod a lelkem...újra...újra...mindig...💗



Két nyárfa (katt ide)

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a vére, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szelőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

2018. július 1., vasárnap

Vakáció!

Már két hete tart, de nem tudom, hogy ki várta jobban, hogy végre eljöjjön a "semmittevés" ideje. És sejtem, hogy ki fogja jobban várni, hogy végre megkezdődjön az iskola. Én. Bár tudom, hogy megint kezdődik a sok noszogatás, idegeskedés, könyörgés, és a DINA kukkolása. 
Na, de ha ha, az még messze van. Még két hónap, addig meg élvezzük a szabadságot!
A két hetes évzáró után még mindig működik az internetes napló. Lehet benne nosztalgiázni, felidézni egy-egy jegynél az akkor kiváltott érzéseket, újra és szásszor elolvasni a dicséreteket , mert kicsit szkeptikusan nem tudjuk, hogy jövőre "jár-e" majd, és már csuknám is be az oldalt, az elmarasztálok olvasása előtt, de abban is van kedvencem...kivételesen. Levit "hangos éneklése miatt...szaktanári intőben részesítem" - írta az énektanárnő. Persze, nem vagyok elfogult a gyerekem zenei tehetségét illetően, merthogy olyan nincsen neki, legalábbis nem mutatta meg, de a fantáziámat sem kell túlságosan megerőltetnem, hogy magam elé képzelhessem a zeneórai aktivítását. Anya, olyan jókat szórakozom - mondja nekem miután számonkérem a beírás láttán. Erről szól a zene, nem? 
A többi megróvás a szokásos, amiket már kívülről fújjunk: órazavarás, házirend be nem tartása, és igen, néha a szemtelen magatartása is a lista élén van. 
De dícséretek is vannak ám, idén valahogy több mint eddig. Többnyire a még lelkes, fiatal és agilis Orsi néni, nem fukarkodott a magyarórai "díjakkal", és ennek nagyon örültünk, mert szemmel láthatóan motiváló hatása volt, és örömmel nyugtáztuk az évvégi magyar négyes osztályzatot. 

De most már élvezzük a napsütést, a sokáig alvást, a pihenést, "anya, unatkozom"-okat és a többi vakációs elfoglaltságot.
Az eddigiekkel ellentétben (még) nem írtunk bakancslistát, ennek ellenére vannak tervek, amelyek már nem a mi terveink, hanem a Levi tervei. Igen, ez kicsit nekem is furcsa, hogy az elmúlt 12 évben a kettőnk feladata volt kitalálni a programokat, most már néha teszek egy-két javaslatot, de Levi önállóan dönti el, és a napi feladatait is ő osztja be. 
Az olaszországi nyaralással indítottuk a vakációt, majd egy hét pihenés után ma újra biciklitúra. Remélem, hogy a nyár sok-sok kalanddal zárul majd, amelyeket elrakhatunk a képzeletbeli életreszóló élményeink mappájába. 



2018. június 25., hétfő

2018. június 24., vasárnap

Szombat - hazafelé

Nyaralásunk utolsó reggelén a megszokott időben (hat körül) ébredek, elkészítem a kávémat és a hüvösebb idő ellenére a parton iszom meg, ahogy az első naphoz hasonlóan a napfelkeltében gyönyörködöm. 


Teszek még egy kagylógyűjtő túrát a parton az előző napi vihar után hátha találok újabb kincsenket. Mozdulatlan medúzák mellett fekvő rákok még a reggeli tengerparti csendéletet idézi. 
De találok ezúttal rákpáncélokat, nagyobb kagylóhéjakat, és még élő kagylót is. 
A cókmókjaink összepakolása után, vetünk még egy pillantást az egy hétre szállást adó szobánknak, apartmanunknak, 









és Apa által csak Genarinonak hívott gondnok kezébe adjuk a 114-es számú kulcsot, egy Ciao-val elköszönünk tőle meg az olaszországi nyaralástól, és elindulunk hazafelé. 

Útközben Apának jött egy hirtelen ötlete, hogy ugorjunk be Triesztbe ha már arra járunk életünkben először (és talán utoljára is). 
Trieszt egy nagy iparváros, hatalmas kikötővel. 
A város környéke a történelem során latin, szláv és germán kultúrák találkozási pontja volt. Ezt azonban csak a leírásokból tudjuk, megtekinteni nem nagyon van rá lehetőségünk, az olaszos forgalomban nem merünk bemerészkedni a város sűrűjébe. 
Apa, aki mindig bátran, határozottan és óvatosan vezet, két kézzel kapaszkodik a kormányba, készenállva minden eshetőségre, hogy kivédje az folyton index nélküli, tili-toli alapján vezető olasz autósokat. 
A neten látott képek alapján megállapítjuk, hogy a belvárosi része, nagyon is tetszene, de amerre mi járunk (igyekszünk mielőbb kiutat találni a városból) csak az ipari részét látjuk, a szürke betonházakat és az iparváros jellegzetes hangulatát (már ha van hangulata egy iparvárosnak) tapasztaljuk. 
A neten keresgélve Trieszt látnivalói között említették a "Farro della Vittoria" (Győzelem világítótornyot). 
A GPS szerint viszonylag könnyen, ám nagyon szűk utcákon keresztül találjuk meg, ahonnan viszont gyönyörű panoráma nyílik a treszti környékre. 


Nem szeretnénk újra bemenni a forgalom sűrűjébe, ezért Csilla, a navigátorunk egy igencsak szűk kanyargós utcát kínál fel. Apa szeretné megörökíteni, megkér, hogy videózzam le ezt a kalandos útat, de én még levegőt is alig merek venni, mert attól tartok, hogy tele tüdővel már nem biztos, hogy átférünk a keskeny úton. 
Olaszország határán belül még a fiúk esznek stílusosan egy-egy Pizza Ungherese-t, 
én egy kis sütivel és kávéval élvezkedem, az utóbbit nem nagyon tudom élvezni, mivel az az egy korty kávé igen hamar elfogy. 
Az olaszoknál (lehet, hogy máshol is), összesen két korty kávé dukál, nem kell tartani a koffeinmérgezéstől - de az ébredéstől sem. 
Átlépve az olasz-szlovén határt - olyan nincs - feltűnnek újra a magas hegyek közötti települések a dombok magas fákjai közt megbúvó templomtornyok. 

Kedvet kapunk letérni az autópályáról is egy kicsit csavarogni a falvak között. Így vezet be az útunk Ljubljanába, a szlovén fővárosba. Mivel már egy ideje úton vagyunk, és még sok kilométer van előttünk, nem állunk meg nézelődni, átsuhanunk a városon, így a neten keresztül gyönyörködünk utólag a hely szépségeiben. Igaz, én így is örültem, hogy kaptunk egy kis szeletet ebből a nem nagy, de annál kedvesebb városból. A tavaly a horvát fővárost, Zágrábot is ilyen kutyafuttatós tempóban "jártuk" végig. 

Estére a heti sok élmény, napfény, fürdőzés, kirándulás után feltűnnek az ismerős utcák, házak, arcok...és Cirmike. Hazaértünk. 

2018. június 23., szombat

Péntek - készülődés haza

Hajnalban megmutatja magát a háborgó időjárás, fényes villámjait dobja szét, miközben nyakunkba borítja a hangos dörgéseit. Sűrű vízcseppjeit nemcsak a földre szórja, de a fedett erkélyen lévő ruháinkat is eláztatja teljesen. Kénye-kedve szerint játszik a tengerrel, játékos kedve szerint kb. négy méterrel kitolja a tenger határait a parton, papírdarabként hajtogatja a fákat, és haragosan tépkedi le a virágszirmokat a fákról, bokrokról. A zsalugáter falhoz csapodó hangja, a sűrű fénynyalábok és a hangos szél felébreszt a hajnali órákban. Apával a sötétben összeütközünk a teraszajtónál, miközben igyekszünk menteni a még - talán - száraz ruháinkat, de a becsapodó esőcseppek tolakodóan az arcunkba vágódnak. 
Már úgyis mindegy - fekszünk vissza, de nehezen jön újra álom a szemünkre. A reggeli borongós időjárás, és az újra eleredő eső miatt tervezni nem nagyon tudunk. Néhányan az előrejelzett csapadékos idő miatt már szedik a sátorfájukat és elutaznak. 
Apával teszünk egy újabb kísérletet egy állítólagos közelben lévő piac után kutatva, de ezúttal sem járunk sikerrel. 
Ebéd után végre szieszta, és ahogy a felhők hagyják a napot is előbújni, egyre inkább erőt vesz rajtunk a mehetnék. 
A hullámzó tenger nem csábítgat fürdésre, a hűvös szél sem kedvez a medencei pancsolásnak, így marad a jesoloi szájtátás és néhány ajándékvásárlás. 
A hazafelé vezető úton Apa egy pillanatra pakoló embereket vél felfedezni Cavallino főterén, akik az esti piachoz készülődnek a dobozok kipakolásával. Piac! Este visszatérünk és a ugyanazt a kínálatot végignézzük mint Jesoloban, illetve a környéken. Csakhogy itt lehet alkudni, sőt kötelező. Meg is tesszük, néhány kinccsel gazdagodunk. 
Napközben már pakolászunk, rendezgetjük a dolgainkat, készülődve a szombati hazafelé vezető útra. 
Este még beszerezzük a hiányzó "láncszemeket", majd a nyaralástól fáradtan nyugovóra térünk. 

"Így hát ne kezeld úgy magad, mint egy emléket. Egyél finom ételeket. Sétálj a napsütésben. Ugorj bele a tengerbe. Mondd ki az igazat, amit a szíveden hordozol. Légy bolond...légy kedves...légy őrült.  Semmi másra nincs idő". (Anthony Hopkins)
Minden pontját teljesítettük a héten.





2018. június 22., péntek

Cavallino - csütörtök- Burano

Az a jó a mélypontnál, hogy onnan már csak felfele vezet az út. A szerda esti hangulatom rányomta a bélyegét a csütörtöki ébredésemre, de elhatároztam, hogy nem engedek neki. 
Mivel koránkelő vagyok ellentétben a fiúkkal, így minden reggel kb. négy órám van arra, hogy tartalommal megtöltve lefoglaljam magam.
Mivel lassan végéhez ér a nyaralásunk, és még nem fedeztem fel Cavallino minden zegzúgát, így  a reggeli tengerparti gyaloglásaimat inkább biciklire cserélem, és elindulok a bicikliút által vezetett helyekre. Újabb kétkerekűek érkeztek az apartmanhoz, kevésbé jók mint az előzőek, de nem zavar, hogy nem fog a hátsó fék, nincsenek olyan lejtők ahol az én sebességemmel ne tudék hatásosan fékezni. Van ugyan rajta váltó, de egyrészt az előzőek miatt arra sincs szükség, viszont örömmel fogadom a csomagtartót.
Nem tudom, hogy merre megyek és miért oda. Nem tudom, hogy vezet-e út arra amire én vágyom - még mindig a cavallinoi rezervátum - de hagyom magam siklani a tökéletes bicikliúton. Tervek nélkül, vágyakkal hajtom a pedált, és hagyom, hogy a reggeli langyos szellő kiszellőztesse az agyamat. Nagy szükségem van rá. 
Eljutok a település főterére, kis helység lévén egy templom és egy szobor alkotja. 
Hallgatok az ösztöneimre, nem kérdezgetem, hogy miért oda, csak tekerem a pedált és kormányzom a biciklit. Elhagyatottnak tűnik, nincsenek házak, nem látok (koránkelő) embereket, az autók zaja sem szűrődik be. Nem tudom, hogy hol vagyok, de jól érzem magam. Ahogy tovább tekerek hosszú kigyóként nyúlik előttem egy bicikliút a Casson csatorna mellett, és a csendben megszólaló színes madárszónáta hallattán, tudom, hogy megérkeztem a Velencei-lagúna cavallinoi rezervátumába.





A nap további programjaként Buranora esett a választásunk. 

Levente Velence után köszöni szépen már nem vágyik szigetekre, ha egyet lát, látja az egészet alapon, folytatja a szerdai programját, szoba négy sarka és fülhallgató. Nem mondom, hogy nem bánt, de nem akarom engedni hogy eluralkodjon rajtam újra a rossz érzés. Ha neki ez így jó - mondogatom magamban. 
Apával viszont hajón keresztül nekivágunk a színes világnak. A tengeren közeledve már kirajzolódnak a képről látott színes házak. Rögtön felfedezzük, hogy a buranoi templomtornya is ferdén álldogál a sziget elején.

Olaszországban nem csak Pisában ferde a torony, a félszigeten eddig szinte csak ilyenekkel találkozunk. Hiába próbálunk utánajárni, hogy miért van ez a jelenség, eddig nem találtunk magyarázatot. 
A hajóról leszállva úgy érezzük Apával mint egy hatalmas színes babaházba érkeznénk. A közel 3000 főt számláló sziget lakói nagyon közvetlenek, már akikről meglehet állapítani, hogy őslakosok. A szűk sikátorban elsőbbséget adó hetvenes éveiben jár bácsi,  mosolyogva beszél, persze amolyan olaszosan, és mutogat is közben kedvesen, hiába mondom neki, hogy nem beszélek olaszul (sem), kb. két perc múlva jön rá, hogy egy kukkot sem értek belőle. 
A kis utcák, sikátorok sok kis kincset rejtegetnek. A házak ajtajai elé felszerelt függönyök illeszkednek a házak színéhez. De van ahol nagyon is eltérő, de mégsem zavaró, abszolút beleillik a sziget színes kavalkádjába. A függönyöket néha fellebbenti a szél, és belátni  - szándékosan nézek be - a kb. 20-25 négyzetméteres alapterületű lakások alsó szintjére, rögtön a nappali vagy a konyha van az ajtón túl. Keskeny lépcsők vezetnek fel a szintre, általában a kétszintes lakásokban. 
Egy keskeny sikátor közepén üldögélő csipkeverő néni a függönyét félrehúzva tévézik miközben jönnek-mennek a turisták a háta mögött. 

A lakók közvetlenségét jelzi, hogy a ruháikat a házak között kifüggesztett szárítókötélen lógatják,
de nem egyszer találkoztunk a ház előtti ruhaszárítón száradó (XL-es) csipkebugyival és melltartóval. 
A házak ajtaja mellett felakasztott színes felmosórongyok láttán sem érezzük, hogy nem illene oda, 
a házak sarkára a stílusosan kékszínű szemeteszsákok is a sziget kellékeibe illik, nem zavaró csak szokatlan. 
A hitnek fontos szerepe lehet a szigetlakóknak, a szűk sikátorok eldugott helyein vagy más különböző helyen felbukkanó Mária szobrok és kegyhelyek a Mária-kultusz fontosságát jelent(het)i. 

Helyenként jól megfér egymás mellett a ház előtti tárolón a kerti törpe, Hófehérke és a Mária-szobor is. 
A gondosan megválasztott olykor a ház színéhez illő vagy éppen nagyon eltérő színű virágcserepek és a tarka virágok fokozzák az amúgy szinte fokozhatatlant. 


A szigeten uralkodó párás kánikulai meleg megviseli a szervezetet. A köztéren lévő pár kút igazi megmentő szerepet tölti be, remélhetőleg szomjoltásra alkalmas (még élünk). A növények is nehezen viselik ez a meleget, de erre is odafigyelnek a helyeik. 

Nem tudom, hogy milyen lehet ott élni a mindennapokat, az ott élő emberek érzékelik-e ezt a sokszínűséget vagy már természetes számukra és észre sem veszik, de azt tudom, hogy az én lelkivilágomat teljesen feltöltötte. Kívülállóként nem tudom elképzelni, hogy Buránon szürkék lennének a hétköznapok. 

Burano (katt ide)