Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2017. augusztus 10., csütörtök

Énidő(m)


A véletlenek összjátéka lehetővé tette számomra, hogy néhány napot magamba, magammal lehessek.
Nagy terveket nem szőttem, inkább egy kis befelé fordulós, csendes, búborékos magányra vágytam, persze ami idő marad  a munka után.
A mentális énem fizikai valójában való megjelenítése az énidőmre:

És valóban ennyire vágytam csak, mert:
-          - a körömlakk kegyetlen ellenségének,a házimunkának egy személyre korlátozott mennyisége lehetővé teszi, hogy akár két napig is élvezhessem a látványát a körmeimen. A szombatra tervezett hűtő, és ablakpuccolás úgysem kíméli meg a kopástól. Na de addig, éljen a barna lakk!

-        -   enyém a távirányító. Nem vagyok tévéfüggő, de olykor jól esik anélkül megnézni valamit, hogy valaki belekotyog, vagy éppen lenyúlja a távirányítót.  Most, hogy végre megkaparinthattam, és akár kedvemre nyomogathattam volna, a vasárnap esti vihar kicsit nagyot ütött rajta, és az amúgy is már sántikáló tévénk teljesen feladta a harcot.  Sebaj, úgyis magányra vágytam. Na meg Apa nagylelkűen felajánlotta, hogy itthon hagyja nekem a szintén öregecske, de valamire még biztosan  használható laptopot, amin akár tévézhetek is – tett lelkes ajánlatot Apa. Ellátott  minden szükséges információval , és egy képzeletbeli fityiszt mutattam a tévének – rajtam ugyan nem fog ki, én akkor is tévézni fogok, az internetezés (olvasás és körömlakkozás) mellett. Apa talán még a várostáblát sem hagyta el, amikor szembesültem, hogy az öregecske laptopunk szintén magányra és nyugalomra vágyva a Jóistennek sem akart csatlakozni a hálózathoz. Na-na, ne-ne, ez így nem lesz jó! Sem tévé, sem internet? De most miért? Ja igen, talán mert magányra vágytam. DE nem ennyire.
Alkut kötök a technika ördögével, elfogadom a pillanatnyi állást, ő a nyerő. Egy „Lusta torna” lazítás biztosan jót tesz az idegeimnek, már határozott mozdulattal teszem be a gépbe a lemezt. Nem indul. Teker-teker-és még mindig teker. A DVD jó, hiszen eddig működött, az az átkozott masina feszegeti a tűrőképességem határát. Most még a (lusta) tornáról is mondjak le? Nesze neked,  akkor megpróbálkozom egy Shobert Norbi „kiképző” lemezzel, amire most éppen nem vágytam annyira. És elindult. Végre, valami az én akaratom szerint történik, végül is az énidőm van. Az egyetlen megjeleníthető kép és hang a házon belül található kütyükben, a Norbi dvd-k. Ez is valami. De négy napon keresztül látni és hallani...
-         Egyetlen kütyü maradt házon belül, a telefon is kapcsolattartó, gondoltam megosztom valakivel az elmúlt egy óra eseményeit, illetve eseménytelenségeit.  Lefagyott a messenger. A hívás működött, egy  barát a vonal másik végén. Nem zavar a hosszú történetével ? – szegezte nekem a kérdést.   Nem, dehogy – válaszoltam, úgysincs más dolgom, nem sietek nézni a brazil szappanoperát, ma a Móni barátnőm teleregényével kell beérnem a társadalmi életemet.
-          Kezd elegem lenni az énidőmből, a csend is fátylat fon körém,  ismerős hangokra, zajokra vágyom, …bekapcsolom a mosogatógépet, a mosógépet, a porszívót, virágokat meglocsolom, kimosom a kagylót, körbekefélem a  wc-t. A két naposra tervezett körömlakknak pár óra után már csak (nem túl esztétikus) nyomai maradnak. 

-          Még szerencse, hogy a fagyasztó mélyén találtam egy kis „vigasztaló” jégkrémet,  aminek kanalazgatása közben, a pár órás házimunkától megkopott körömlakkomat próbálom felfríssíteni egy harmadik réteggel (már csak 44 órát kéne kibírnia)  



2017. augusztus 4., péntek

Szabadulós játék

Már foglalkoztatott a szabadulós játék lehetősége (Levente szórakoztatása miatt), bár eleinte a szó hallatán egy sötét helyiség , üldöző vérfarkas hátán Drakulával, a horrorfilmek minden rémségét megjelenítő eszköztárának képe ugott be, de utána olvasva leszelídült ez a képzet, és már kíváncsi lettem arra, hogy honnan és hogyan lehet szabadulni, már ha lehet.

És miután a 12 éves korhatárt is feltüntették, hittem, hogy ez nem az a hely, ahol az embert a frász kerülgeti, vagy éppen a falat kaparja félelmében. Falat kaparni meg talán kötelező is.

Vettem is egy bónuszt a brigádon, és három gyerekkel meg a szomszédasszonnyal elmentünk azzal a tervvel, hogy majd a gyerekeket belökjük, és amíg ők szabadulnak (próbálnak), addig mi sétálunk egyet a friss levegőn. Mert hát itt a lehetőség, hogy a Büdöskölykök megtanulják, hogy az élet bizony kihívás, és meg kell küzdeni mindenért.
Míg a szomszédasszonyomat izgatta a játék, addig engem teljesen hidegen hagyott. Épeszű ember bemegy egy büdös, sötét levegőtlen helyre? Úgy-e, hogy nem? Max a gyerekét küldi be.

A Játékmester felülírta az elképzeléseimet és vágyaimat a felvilágosítással, hogy ugyan 12 év a korhatár, de kötelezően egy felnőtt társaságában. Hiába vágyott Szomszédasszonyom effelé izgalmakra, a vele lévő kétéves gyereke miatt ez a lehetőség nem jöhetett szóba.
Maradtam én (az egyetlen felnőtt) egy büdös, levegőtlen, sötét helyen, ahová az ember max. a gyerekét löki be...tisztázzuk! - persze, csak a játék kedvéért.

Önfeláldozóan megadtam magam, bár a babszemeffektus...
Kitárult az első ajtó előttünk. Lakat, számok, furcsaságok...Kell ez nekem? De  ha már belesodort az élet (saját magam, na meg a bónuszbrigád), akkor legalább élvezzem - győzködtem magam. Nem vagyok egy kitartó típus, és bár szeretem a rejtvényeket, az első pár percben biztos voltam benne, hogy feladom, még akkor is, ha a három gyerek közül kettő biztonságban érezte magát mellettem. Én meg a Levi mellett. Merthogy ő nem adta fel. Olyan hévvel, kitarátssal és logikával oldotta egymás után a feladaokat, hogy már-már én is kezdtem élvezni.
Először sokkolt a Kukkoló Játékmester, főleg a szerencsétlenkedéseink miatt zavart, hogy hall és lát mindent a Nagytestvér, de utána biztonságérzetet nyújtott, és kellő időben segítséget is kaptunk tőle.

A 80-as perces játékidő nem volt elég a szabaduláshoz, még szükségünk lett volna kb. 3 órára , de így is nagyon élveztük, egy-egy lakat zárának kattanó hangjától, egy megoldást jelző felvillanó lámpától eufórikus érzés szaladt át rajtunk.

Sajnáltuk, hogy nem tudtunk végimenni, a Játékmester megzavarta a lelkesedésünket, közölte, hogy ütött az óránk. Nem éreztünk kudarcot, a részleges sikerélmény által is gazdagodtunk élményekben, és biztos, hogy újabb sötét, büdös helyet forunk keresni. 

2017. augusztus 1., kedd

Ahogy...

a fiúk nyaralnak,


és ahogy a lányok

2017. július 31., hétfő

Nélkülözhetetlenség

Olyan felemelő érzés amikor egy szülő nélkülözhetetlen a gyermeke számára: "Anya, beírnád a (tiltott) jelszót a laptopba?"

2017. július 30., vasárnap

Egy poroszlói reggel

Ülök a ház előtti kis széken, kezemben a meleg gőzölgő kávé...még mindenki alszik...csend veszi körül a házat, az udvart, a falut. A madarak szárnyainak suhogását lehet(ne) csak hallani...a kakas elkésett a kukorékolásával, már ébren vagyok...nyugalom mindenhol, de vágyom arra, hogy mégjobban kitárulkozzon ez a csend, és megnézzem az Alföld horizontján felbukkanó napfelkeltetét , és a szemnek, agynak felfoghatatlan természeti csodákat, Isten tökéletes alkotását. 

Indulnék a biciklimmel, de a házban alvó társaimat nem akarom felébreszteni az öltözködéssel járó hangzavarral , így egy szál pizsiben (cicanadrág, poló - csak és kizárólag falak közötti viselet) elindulok felfedezni a tavi világot. 
Kerekezés közben egy tiszai szitakötő szegődik mellém, majd az egyik bokorból kiugró őzgidát kísérhetem egy darabig, aki előttem rohan néhány méteren keresztül. A természetfilmeket megjelenítő, a folyó szélén felkelő napfelkeltén már meg sem lepődöm. Minden gyönyörű. hemingwayes illuzióm támad a tó közepén ringatozó halászhajó láttán, az erdő szélén áldogáló kócsag mintha csak rám várt volna...egy fényképezés után besétál az erdő sűrűjébe. A fácán színes tollazata beleolvad ugyan a virágokkal tarkított természet színébe, de mozgása felhívja a figyelmet. A fejem felett siklik a sirály szárnyait szétbontva, madarak táncolnak előttem, felettem, a jobbomon és a bal oldalamon. Még mindig csend van...csak a természet hangját lehet hallani: szimfóniát, novellát, lírát, szerenádot, drámát...minden benne van. Szemem, fülem, minden érzékszervem müködésbe lép, egyetlen fontos hangot, képet sem szeretnék elmúlasztani, de az elém táruló gazdagság miatt ez lehetetlen. 
Töltödik a lelkem...eddig azt hittem, hogy a Mennyország csak a hegyek között lehet. 




2017. július 19., szerda

Nyár van

Szokásunktól eltérően idén nem írtunk - különben a már jól bevált - bakancslistát. Ennek talán az az oka, hogy Levi kinőtt a játszóterekből és a "kisgyerekes" programokból, mint a játszótér, a vonatozás, a villamosozás és más klassz társai. Én sajnálom. De persze nekünk is alkalmazkodnunk kell a tini igényekhez  ami a gyors változásokról szól, a gyakori közönyről, így most idén kihagytuk a listakészítést. Ugyanakkor vannak biztos pontjai is, lista ide vagy oda, de idén is meglépjük  a bobot, és valószínű, hogy a Közlekedési Múzeum sem marad ki, na meg a már korosztályt átlépő de még éppen beleférő focitábor is színesíti a nyári palettát.
Viszont nem unatkozunk idén sem. A már említett négyfalszindrómából igyekszünk Levit felrázni, és jöttek is az ötletek, hogy mivel üssük agyon az időt. Az már biztos, hogy idén a vakondtúrának van előnye: büdös, sötét helyeket kerestünk, és találtunk is. Az sem hátrány, ha a  mélyben van valami elektromos kütyü, legyen az akár modern technika, vagy történelmet jelentő múzeumi darabok.A nyári pihenést rögtön egy sáros, büdös, levegőtlen barlangos lézerharccal indítottuk. 

 A bevonzás törvénye alapján ráakadtunk Márió (és barátai) pincéjére, amely minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Az életfunkcióhoz szükséges minimális feltételekkel rendelkező helyiség,  a maximális bent tölthető öt óra (vámpírok és zombik tovább bírhatják) szinte levegő nélkül, sötét és a régi jól ismert játékhangok szolgáltatták a szinte kibírhatatlan hangzavart, de a Commodore 64 és a többi 80-as évekbeli számítógépek és játékok teljesen lázba hozták Levit. Az, hogy meleg van, fülledt és sötét, kit érdekel?  Egy tini (pasi) számára tiszta kánaán. Levi hősiesen három órán át küzdött. Kitartásból jeles.

Hasonló minimumfeltételeket szolgáltatott a szabadulós játék, na de erről majd később.

Apával minket is elkapott a retróláz (retró, retró, retróláz, a limbóláz után szabadon), és az éppen nálunk vendégeskedő gyerekekkel felkerekedtünk, és bevetettük magunkat a szentendrei Retro Design Center nosztalgikus világába, ahol Apával egy kicsit újra gyereknek érezhettük magunkat.
A régmúlt idő érzése teljesen átszőtte az érzékszerveinket, a Sport szelet látványától összeszaladt a nyál a szánkban, a szódásüveg, a lámpaernyő és egyéb tárgyak megtekintése után mosolyogva gondoltunk vissza a 80-as évek világába, a nagymama pongyolájának látványától melegség áradt szét a szívünkben. 
Mind a gyerekek a fagylaltpult előtt, csak rohangáltuk össze-vissza. Cica (ez én volnék), nézd!
Cica, gyere gyorsan! Cica, emlékszel? - hallottam Apa izgatott hangját.
A gyerekkoromat felidéző szekrény tetején sorakozó Fa szappan amit nagy becsben tartva időnként leporoltuk és gyönyörködtünk a gyűjteménybe, miközben a no name ócska román szappannal tisztálkodtunk, összeszorította a szívem. 
Az udvari panoráma  a sok autóval a gyerekeknek kedvezett, főleg, hogy bele is lehetett ülni. 




Vágyakoztunk, nosztalgiáztunk, örültünk, kiváncsískodtunk és szomorkodtunk. A múltba visszatekintve, nemcsak a tárgyak hordozták magukba az élményt, de nagyon sok esetben személyhez is kötődtek, olyanokhoz akik már nincsenek köztünk. Számomra ez is emelte a hely értékét, visszatérhettem egy kis időre gondolatban oda, ahol még minden más volt, ahol még nem fájt a szívem az emléktárgyak láttán, ahol még nem kellett emlékeznem, ahol nemcsak lelki szemeim előtt láttam az arcokat és érezhettem a számomra nagyon fontos családtagok közelségét. 

2017. július 17., hétfő

Leviszáj

Nem szeretek bevásárolni, olyan nehéz ez a szatyor, van legalább öt kiló - panaszkodott Levi, miközben a jobb válláról az ülőkére rakta a teli szatyrot. 
Ne viccelj már! Nem is olyan nehéz, én mindennap cipelem, és előfordul, hogy többet is mindkét vállamon. - sajnálta(tta)m (volna) egy kicsit én is magam. 
Jó, de te lány vagy! - hárított az egyszemgyermekem. Na meg, te már hozzászoktál  a cipekedéshez - fűzte még hozzá udvariatlanul. 

2017. július 11., kedd

2017. július 10., hétfő

Biciklitúra

Az iskola tornaterme felé vezető folyóson éveken át csodáltuk a biciklitúrás fotókat. Levi vágyakozva nézte, és szinte már a napokat számolta, hogy mikor lesz felsős (már első osztályotól felső tagozatos akart lenni), hogy ő is részt vehesen egy ilyen kalandban. Majd addigra már nagy(obb) lesz, erős(ebb), okos(abb), strapabíró(bb), biztattuk magunkat Apával. És eljött az idő. Nagyobb lett, erősebb, okosabb, strapabírobb, de amikor nekünk szegezte a kérdést, hogy mehet-e, elbizonytalanodtunk. Hiszen még olyan kicsi, gyenge, persze okos, de hát vajon  mennyire strapababíró?
Tudomásul vettük a felénk intézett kérést, feldolgoztuk, boncolgattuk, ízlelgettük...de nem jutottunk előre, mígnem egy kedves barátunk egy tavaszi estén elmesélte, hogy kb. 12 évesen mekkora távot tett meg két nap alatt. Na nem mintha lebecsülnék Kedves Barátunk képességeit, de úgy véltük, hogy talán Levi is van olyan talpraesett, és van annyi energiája, na meg gyakorlata, hogy átgondoljuk újra. Rábólíntottunk. Másnap már be is fizettük, hogy véletlenül se maradjon le. Már mi is szerettük volna ha megy. 
Kaptunk egy szép hosszú listát a kötelező és ajánlott biciklifelszerelésről, aminek felét nem értettem, de ami kell az kell! A számla láttán pedig szívinfarktus közeli állapotba kerültem, na de végülis csak egyszer kell ennyire felszerelni, jövőre már olcsóbb lesz a túra. Lepecsételt papírral kellett igazolni a bringa szervízelésének tényét, és amikor a vasútállomásnál rákérdeztem Apától, hogy úgy-e nem felejtették el lepecsételtetni, mert ellenkező esetben kerekezhet haza Levi, Apa megnyugtatott, hogy ebben az esetben, hozza a céges (kéményboltos) pecsétjét és azzal nyom rá egy "igazolást". (Apa mindent megold)
Csomagolásnál is még motoszkált bennem a bizonytalanság, de amikor megláttam a Keleti pályaudvar parkolójában, a biciklijüket toló Levinél fiatalabb (kis)lányokat, elengedtem minden kérdéses gondolatot.  

Az Iskolaigazgató Viktorbá, a Tornatanár Szabibá, a Médiás (Keksz)Ernőbá, és az Iskolapszichológus Gáborbá 

felügyeletével útnak indult a lelkes csapat. Ha én mentem volna biztos, hogy szükségem lett volna Gáborbára, mert egy kb. 270 kilóméteres túra megtételéhez egy jó nagy adag lelkitúrbóra lett volna szükségem, a testiről nem is beszélve.  Na de nem én mentem...szerencsére..nem is bírtam volna. Fényképen nézni is fárasztó volt, ahogy tekernek a felfelé vezető úton , és mindezt úgy kb. 53 kilométeren keresztül, Mezőkövesdtől Felsőtárkányig és Eger környéke keresztül-kasul. Levi reméli, és joggal, hogy jövőre az Alföld lesz az úticél. 

Az életre szóló élmények képzeletbeli mappájába tettük a hetet Levi elmondása alapján.  A strandok,
 a kirándulások,
 a hosszú fárasztó, de élményekben bővelkedő bicikliútak,
 az éjszakába nyúló zenés bulik, a sok nevetés és kacagás a nyegle, kamaszos vicceken,
 a múzeumok ritka látnivalói
 tették színessé a hetet. 
Na meg az egységes, neonszínű polók,
amit második nap kaptak kézhez, és a Viktorbá által felrakott mindennapi képeken az egész társaság egységesen, mint védjegyet viselték a polókat. Nem kell hozzá túl sok logika, hogy ha mindenki minden nap azt az egy polót öltötte magára hét napon keresztül, akkor milyen illata lehetett az utolsó nap. Remélem, hogy legalább éjszakára átöltöztek. De akkor miért kérték, hogy csomagoljunk polókat? Bár volt egy olyan gyanúm, hogy nem lesz rá szükség...mert én már tapasztalt anyuka vagyok. (Levi általában egy nadrág-egy poló kombinációval végig viszi a heti táborokat)
Koszosan, büdösen, csokibarnán, 270 kilométer és hat nap után fáradtan ért haza...de gazdagon. 

2017. július 9., vasárnap

Leviszáj

Napi fejlesztés:
Levi, mondj három szót, bármit ami eszedbe jut!
Levi: unom, már, matek.
A következő feladat, hogy mindegyik szóval mondj egy-egy összetett mondatot!
Levi: Unom már a matekot. Nem összetett, de igaz. Na, akkor mára meg is volt a fejlesztés - és ott hagyott az asztal mellett.