Töltődök

Leszámítva a nyár eleji olaszországi nyaralást, a nyári hónapok további részében az élet megállásra és kényszerpihenőre ítélt, így a lelki, testi, szellemi, kultúrális tankom igencsak kiürült. Tölteni kell, de sürgősen! 

Kapóra jön a Magyar Nemzeti Galériába kiállított Frida Kahlo kiállítás egy keddi délelőtt. Kevés ember lézeng még ilyenkor, a jegypénztárnál is csak páran állnak előttem, így hamar bejutok a kiállításra, megállok az első - talán legismertebb képénél - és érzem, hogy lelkem úgy szívja magába a hely hangulatát, mint itatós a tintát.

Ízlelgettem a feliratokat, 

nézem a tökéletesen megfestett képeket, 

és próbálom elképzelni az életét. 

Nem könnyű! Észre sem veszem, hogy már másfél órája rabja lettem a kiállításnak, majd a kijárat jelzésű ajtó után, az érzelmi túltengést a galéria büféjében vezetem le egy répatorta és egy kávé segítségével.

Marad még egy napom, hogy az utóízét élvezzem a kiállításnak, de lelkiekben már készülök a tihanyi kiruccanásunkra Ibolyával. Azt hiszem ráakaszkodtam ☺ Említette, hogy nagy vágyai között szerepel a Rege cukrászdában sütizni, kaptam az alkalmon, és felajánlottam a társaságomat, na meg az édességzabáló vágyában való együttérző közreműködésémet.

Csütörtök reggel felszállunk a nyolc órakor induló gyors vonatra Balatonfüred felé. Lehuppanunk az első szimpatikusnak tűnő székre, de a nap a szemünkbe süt, így másik helyet keresünk. Egy diákokból álló csoport hangzavarától nem halljuk a saját hangukat, így tovább keressük a helyünket, bár tudjuk, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Két óra után végre befut a vonatunk, és Ibolya pontos, előre megtervezett információinak köszönhetően megyünk is a hajóállomásra, hogy elérjük a legközöbbi Tihany felé közlekedő hajót.

Hajónkat elhagyva, szinte "rendelésre" érkezik a kis városnéző nyitott kisvonat, kapunk is az alkalmon, felszállunk, fizetünk, és már szélfútta frizurával robogunk is a Rege cukrászda felé. Kapkodom a fejem, minden mozzanatot szeretnék megörökíteni, de nem megy, ahhoz túl gyorsan száguld a kisvonat. Néhány perc után már le is szállunk, ott állunk a régen áhított Tihanyi Apátság lábánál, szívva a friss levegőt, élvezbe a csendet, a hangulatot. 

Minden a levenduláról szól. Veszek is gyorsan egy hűtőmágnest, és mivel levendularajongó vagyok, vissza kell magam fogni, hogy ne szerezzek be néhány "nélkülözhetetlen" tárgyat. És végre az írányt a cukrászda felé vesszük. A szeptemberi kirándulás előnye, hogy ilyenkor lényegesen kevesebben lézengenek, de a cukrászda összes "előkelő" helye foglalt volt, de éppen időben lépett le egy pár, így mi is élvezhettük a semmihez sem fogható killátást a korlát mellől. 

A kávé és a süti már csak hab a tortán. Na, meg persze a jó társaság, a véget nem érő mondatok, a színházi beszámolók, a tartalmas csevegések, a kiapadhatatlan élménybeszámolók.

Két óra után érzelmes búcsút veszünk a kilátástól, még visszatérünk ide - ígérjük meg a cukrászda teraszának és magunknak, ezzel könyítve az elszakadást. Csellengünk még egy kicsit Tihany békés, csendes utcáin, 

és egy a legközelebbi busszal visszamegyünk Füredre. Megfogadom magamnak, hogy legközelebb a busz helyett a gyalogtúrát választom. Próbálok megint mindent "felfogni", de nem megy. Megszeretném állítani a buszt, a pillanatot, ráfokuszálni a helyre, és bevésni jó mélyen, de a 60 km/h sebessége ehhez gyors. Na majd legközelebb gyalog több időm lesz rá - vigasztalom magam a teraszos búcsúzkodáshoz hasonlóan.

Füreden még járjuk a sétányt, az utcákat, és az előre be nem tervezett Jókai Villát is meglátogatjuk. 

Mondhatni, szinte beesünk a vonatállomásra való igyekezetünkben. Nagy kép hirdeti a bejáratnál, hogy nem szabad fényképezni, de nem bírom megállni, hogy ne örökítsem meg a múltat. Ezúttal is elnézést, hogy megszegtem a szabályt! ☺ Furcsa érzés kerít hatalmába, beszippantom Jókai és Laborfalvi Róza illatát, szinte megtapintom a jelenlétüket a tárgyaikon keresztül. 

Irigylem is őket egy picit a hely, a villa miatt. Nosztalgikus hangulatba kerülök, szeretnék leülni Jókaival szemben, és az asztalra kiterített kártyákkal egy amerikai hetest játszani. De ha Jókainak szimpatikusabb lenne egy zsírozás, hát egye fene, engednék az akaratának. De Jókainak csak a pongyolája van a széken, a kártya is a védőüveg alatt van, és az idő is sürget minket...nemsokára indul a vonat.

Újabb két órás vonatozás után élményekkel teli, 12 kilométer után búcsút veszünk Ibolyával egymástól Kelenföldön.

Holnap este találkozunk a Rózsavölgyi Kávézóban - köszönünk el egymástól.

A nap folyamán készülök az esti előadásra, a Táncórákra.

Nézegetem Józan Lászó fényképeit, olvasgatok az előadás körülményeiről. Életem legnehezebb szerepe - mondja az egyik cikkben Józan László. Tudtam, hogy ez a darab már csak jó lehet, visszaszámolóm az időt. Mosogatok, vasalok, takarítok, csakhogy gyorsabban menjem.

Ibolya jóvoltából nem csak ingyenesen van lehetőségünk megnézni, de az első sorban, a legjobb helyet is megkapjuk. Mondanám, hogy face to face a színészekkel, vagyis inkább Józan Lászlóval, de az autista szerepe miatt nem vesz fel kontaktust a közönséggel, így  meg kell elégednem azzal, hogy  tőlem kb. 30 centiméterre dagadnak az erek izmos nyakán, miközben szószerint karnyújtásnyira van tőlem az amúgy is pici kávézóban.

Azt kaptam amire vágytam érzéssel hagyom el a kávézót, bár sajnálom, hogy csak másfél órás volt a táncóra.

A kultúrtankom újra töltődik. Élvezem.