Krk. 3-4.nap.

Apa korán kel. Kíváncsivá teszi a reggeli krk-i élet. Lemegyünk a partra. Néhány futó, reggeli sétáló és a készülődő vendéglátó egységek látványa, zaja tölti be a reggelt. 

Pár órával később a Vrbnikbe vezető útról letérünk Punat felé.  Egy kis kikötő falu, rengeteg hajóval és a néhány száz méterre lévő Kolsjun szigetre is "átnézünk". Apa az árnyékmentes parton sétálva gyönyörködik a hajókban, én inkább a mediteránra jellemző házakat nézegetném.  Engem rabul ejtenek. Apát is a hajók. Álmodózik. Hajót vesz - mondja. Hagyom az illuzóját, úgyis hamar felébred. 
Vrbnik. Vrbnikért szerettem volna újra visszatérni a szigetre. Ezért imádom.

Nem lehet betelni ezzel a sziklára épült, olaszos kinézetű, festői szépségű várossal. Az óváros kis zegzugos keskeny utcái, a sötét, de nagyon hangulatos sikátorai, a semmihez sem hasonlítható atmoszférája. Ez Vrbnik. 

Na, meg a macskaköves utcái. Emiatt aztán veszélyes is a kis óvárosi rész. Meredek. Fényes. Csúszik. Nyaktörős. Készülök. Viszem a túrabotomat, aminek igen nagy hasznát veszem, különben fent ragadok a hegy tetején. A sok kis átjáró, a labirintusszerű utcácskák, a titokzatos közök között el lehet tévedni. Tapasztalatból tudom. Apa Levivel az öböl hűs vizében pancsolgat, miközben én a 40 fokban mászok a tűzőnapon felfelé, és keresem a legjobb kilátást. Meg a világ egyik legszűkebb utcáját. Jönnek-mennek az emberek körülöttem, az az érzésem, hogy nem egyedül koslatok az egyik helyi látványosság után. Vannak akik határozottan mennek, látom rajtuk, hogy tudják az útat.  Utánuk veszem én is az iramot. Zsákutca. Labirintus, pedig olyan egyszerű lenne. Egy félóra alatt körbejárható az egész óváros. És mégsem találom, bár sok kis utcácskára ráhuznám a világ legszűkebb utcája nevet. Kicsit csalódottan adom fel, főleg a nagyon meleg miatt, és vágyom arra, hogy a családdal legyek. De hol lehet a családom? Az öbölben. De melyikben? Kettő is van közvetlen közelben, a hegy két különböző oldalán. Apa elküldi a koordinátákat, és megnyugszom amikor látom, hogy kb. 350 m-re vagyok tölük.

10 perc múlva boldogan integetek nekik még a magasból. Nem tudom, hogy mikor vágytam ennyire árnyékra. Egy kis testlehűtés után behúzodom a sziklatömb biztonságába. A hűsben, nyugalomban, megtalálom a neten a keresett uca nevét: Klancic. Nézem a térképet. Ott bolyongtam körülötte félórán keresztül. Visszatérek még ide. 

Tombol itt is a kánikula. Nem bánnám, ha egy picit visszavenne az időjárás ebből a katlani állapotból. Levit ez sem zavarja a biciklizésben. Értem persze, hogy ilyen természeti csodákkal, lehetőségekkel nem mindennap találkozik az útakon, de a több kilométeres 10 fokos emelkedőkre nem egyszerű felkerekezni. Lefelé száguldozni? Az nagyon menő - mondja Levi. Biztonságot ad nekünk a biciklire felszerelt sebességmérő, amit tudunk ellenőrizni. Levinek korlátot szab, hogy ne adja át teljesen magát a száguldásnak. Mi nyugodtak vagyunk, Levi meg egyben. 

A keddi nap reggelén vállvonogatva áldogálunk a teraszon: mit csináljunk ma? Pihenni jöttünk -mondja Apa. Ne rohangjunk mindig valahová. Én is erre vágyom, így lustálkodunk. A kiadós reggeli után Baskára esik a választásunk. Mindenki teszi amihez kedve van. A fiúk fürdenek, ugrálnak, búvárkodnak, én "beveszem" a várost.