Állok az ajtó előtt - kezemet a kilincsre teszem - óvatosan lenyomom, és belépek a lakásunk ajtaján. Becsukom magam mögött az ajtót. Mintha csak engem várt volna az otthon légköre, szembejön velem, átölel kedvesen, láthatatlan kezeivel körbeöleli fáradt, csontig átfagyott testemet. Nem mozdulok, nem akarom levenni rögtön a kabátot, nem nyúlok a vizes, sáros bakancs fűzője után. A pillanatot szeretném élvezni, mint amikor a meleg, gőzölgő kávé végig csiklandozza az ízlelőbimbókat.
Erről a pillanatról álmodozom többször a nap folyamán:
- amikor a Szépművészeti Múzeum előtt kigyózó sorban várakozunk nulla fokban
- amikor a múzeum bejárata előtt visszaszámoljuk a másodperceket, hogy továbbléphessünk, ahol nem esik az eső, és nem fúj a szél
- amikor már-már érezzük a múzeum hőmérsékletének melegségét, amikor a fotócellás ajtó érzékeli a közelségünket, és tárná szét bebocsájtó szárnyait, egy csoport vonul el mellettünk, és szemünk láttára töltik meg a hatalmas aulát
- amikor a múzeum őre kéri, hogy a kabátokat tegyük be a ruhatárba, olyan mintha azt kérné, hogy a bőrünket vegyünk le
- amikor állunk El Greco festményei előtt, és átszalad rajtunk a borzongás, nem tudjuk eldönteni, hogy a kép okozta élmény hatása, vagy az energiatakarékosság miatti alacsony hőmérséklet
- amikor a múzeum büféjében a két kortynyi forró kávé nem elég a felmelegedéshez
- amikor a többórás múzeumlátogatás után fáradtan elindulunk gyalog a szürke köntösbe öltözött Andrássy úton
- amikor a villamosra várva didergő kézzel söpröm le a fejemről az ékszerként ráülő páracseppeket
Állok mozdulatlanul. Csak a szám mozog, hideg ajkaim egymás után formálják a betűket. De jó meleg van! Végre itthon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése