Lassan július közepe van és egyfajta hiányérzet uralkodik rajtam. Nem találom az okot, de érzem, hogy nem olyan mint máskor. Egy pillanatban, mint derült égből villámcsapás ugrik be a magyarázat. Az elmúlt tizenévekben minden nyár elején bakancslistát írtunk Levivel, amit aztán a nyár folyamán sorba vettünk, attól függően, hogy az adott napon éppen mire vágytunk, mihez volt kedvünk, avagy az időjárás mit engedett és mit akadályozott meg. Jól bevált módszer, imádtuk.
Idén már nem készült bakancslista. Érthető okok miatt. A lassan 15 éves kamasz gyerekem nyilván nem velem akar a margitszigeti zenélő szökőkút körül sétálgatni egy csillagoktól duzzadó szombati estén, mint ahogy a martonvásári kastélypark amúgy gyönyörű sétányain sem velem szeretne bandukolni egy világmegváltó beszélgetés közben. Különben sem szeret sétálni. Gyalogolni sem. Világmegváltó tervei sincsenek.
Hagyomány volt, hozzátartozott a nyárhoz. Hozzátartozik a nyárhoz. Most már én írom a bakancslistát. Magamnak.
Kis túrák, apró városok, messzire tekintő kilátók, a múlttal telezsúfolt múzeumok, nagy séták, idegen kultúrák határokon innen és határokon túl, természeti csodák, romantikus andalgások, barátok, tejszínhabos kávék, tartalmas beszélgetések. Íme, az én bakancslistám. Folyamatosan pipálgatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése