Szerényen...

...idén is 😚

Szombat - hazafelé

Nyaralásunk utolsó reggelén a megszokott időben (hat körül) ébredek, elkészítem a kávémat és a hüvösebb idő ellenére a parton iszom meg, ahogy az első naphoz hasonlóan a napfelkeltében gyönyörködöm. 

Teszek még egy kagylógyűjtő túrát a parton az előző napi vihar után hátha találok újabb kincsenket. Mozdulatlan medúzák mellett fekvő rákok még a reggeli tengerparti csendéletet idézi. 

De találok ezúttal rákpáncélokat, nagyobb kagylóhéjakat, és még élő kagylót is. 
A cókmókjaink összepakolása után, vetünk még egy pillantást az egy hétre szállást adó szobánknak, apartmanunknak, 

és Apa által csak Genarinonak hívott gondnok kezébe adjuk a 114-es számú kulcsot, egy Ciao-val elköszönünk tőle meg az olaszországi nyaralástól, és elindulunk hazafelé. 

Útközben Apának jött egy hirtelen ötlete, hogy ugorjunk be Triesztbe ha már arra járunk életünkben először (és talán utoljára is). 
Trieszt egy nagy iparváros, hatalmas kikötővel. 
A város környéke a történelem során latin, szláv és germán kultúrák találkozási pontja volt. Ezt azonban csak a leírásokból tudjuk, megtekinteni nem nagyon van rá lehetőségünk, az olaszos forgalomban nem merünk bemerészkedni a város sűrűjébe. 
Apa, aki mindig bátran, határozottan és óvatosan vezet, két kézzel kapaszkodik a kormányba, készenállva minden eshetőségre, hogy kivédje az folyton index nélküli, tili-toli alapján vezető olasz autósokat. 
A neten látott képek alapján megállapítjuk, hogy a belvárosi része, nagyon is tetszene, de amerre mi járunk (igyekszünk mielőbb kiutat találni a városból) csak az ipari részét látjuk, a szürke betonházakat és az iparváros jellegzetes hangulatát (már ha van hangulata egy iparvárosnak) tapasztaljuk. 

A neten keresgélve Trieszt látnivalói között említették a "Farro della Vittoria" (Győzelem világítótornyot). 

A GPS szerint viszonylag könnyen, ám nagyon szűk utcákon keresztül találjuk meg, ahonnan viszont gyönyörű panoráma nyílik a treszti környékre. 

Nem szeretnénk újra bemenni a forgalom sűrűjébe, ezért Csilla, a navigátorunk egy igencsak szűk kanyargós utcát kínál fel. Apa szeretné megörökíteni, megkér, hogy videózzam le ezt a kalandos útat, de én még levegőt is alig merek venni, mert attól tartok, hogy tele tüdővel már nem biztos, hogy átférünk a keskeny úton. 

Olaszország határán belül még a fiúk esznek stílusosan egy-egy Pizza Ungherese-t, 

én egy kis sütivel és kávéval élvezkedem, az utóbbit nem nagyon tudom élvezni, mivel az az egy korty kávé igen hamar elfogy. 

Az olaszoknál (lehet, hogy máshol is), összesen két korty kávé dukál, nem kell tartani a koffeinmérgezéstől - de az ébredéstől sem. 

Átlépve az olasz-szlovén határt - olyan nincs - feltűnnek újra a magas hegyek közötti települések a dombok magas fákjai közt megbúvó templomtornyok. 

Kedvet kapunk letérni az autópályáról is egy kicsit csavarogni a falvak között. Így vezet be az útunk Ljubljanába, a szlovén fővárosba. Mivel már egy ideje úton vagyunk, és még sok kilométer van előttünk, nem állunk meg nézelődni, átsuhanunk a városon, így a neten keresztül gyönyörködünk utólag a hely szépségeiben. Igaz, én így is örültem, hogy kaptunk egy kis szeletet ebből a nem nagy, de annál kedvesebb városból. A tavaly a horvát fővárost, Zágrábot is ilyen kutyafuttatós tempóban "jártuk" végig. 

Estére a heti sok élmény, napfény, fürdőzés, kirándulás után feltűnnek az ismerős utcák, házak, arcok...és Cirmike. Hazaértünk. 

Péntek - készülődés haza

Hajnalban megmutatja magát a háborgó időjárás, fényes villámjait dobja szét, miközben nyakunkba borítja a hangos dörgéseit. Sűrű vízcseppjeit nemcsak a földre szórja, de a fedett erkélyen lévő ruháinkat is eláztatja teljesen. Kénye-kedve szerint játszik a tengerrel, játékos kedve szerint kb. négy méterrel kitolja a tenger határait a parton, papírdarabként hajtogatja a fákat, és haragosan tépkedi le a virágszirmokat a fákról, bokrokról. A zsalugáter falhoz csapodó hangja, a sűrű fénynyalábok és a hangos szél felébreszt a hajnali órákban. Apával a sötétben összeütközünk a teraszajtónál, miközben igyekszünk menteni a még - talán - száraz ruháinkat, de a becsapodó esőcseppek tolakodóan az arcunkba vágódnak. 

Már úgyis mindegy - fekszünk vissza, de nehezen jön újra álom a szemünkre. A reggeli borongós időjárás, és az újra eleredő eső miatt tervezni nem nagyon tudunk. Néhányan az előrejelzett csapadékos idő miatt már szedik a sátorfájukat és elutaznak. 

Apával teszünk egy újabb kísérletet egy állítólagos közelben lévő piac után kutatva, de ezúttal sem járunk sikerrel. 

Ebéd után végre szieszta, és ahogy a felhők hagyják a napot is előbújni, egyre inkább erőt vesz rajtunk a mehetnék. 

A hullámzó tenger nem csábítgat fürdésre, a hűvös szél sem kedvez a medencei pancsolásnak, így marad a jesoloi szájtátás és néhány ajándékvásárlás. 

A hazafelé vezető úton Apa egy pillanatra pakoló embereket vél felfedezni Cavallino főterén, akik az esti piachoz készülődnek a dobozok kipakolásával. Piac! Este visszatérünk és a ugyanazt a kínálatot végignézzük mint Jesoloban, illetve a környéken. Csakhogy itt lehet alkudni, sőt kötelező. Meg is tesszük, néhány kinccsel gazdagodunk. 

Napközben már pakolászunk, rendezgetjük a dolgainkat, készülődve a szombati hazafelé vezető útra. 

Este még beszerezzük a hiányzó "láncszemeket", majd a nyaralástól fáradtan nyugovóra térünk. 

"Így hát ne kezeld úgy magad, mint egy emléket. Egyél finom ételeket. Sétálj a napsütésben. Ugorj bele a tengerbe. Mondd ki az igazat, amit a szíveden hordozol. Légy bolond...légy kedves...légy őrült.  Semmi másra nincs idő". (Anthony Hopkins)

Minden pontját teljesítettük a héten.

Cavallino - csütörtök- Burano

Az a jó a mélypontnál, hogy onnan már csak felfele vezet az út. A szerda esti hangulatom rányomta a bélyegét a csütörtöki ébredésemre, de elhatároztam, hogy nem engedek neki. 

Mivel koránkelő vagyok ellentétben a fiúkkal, így minden reggel kb. négy órám van arra, hogy tartalommal megtöltve lefoglaljam magam.

Mivel lassan végéhez ér a nyaralásunk, és még nem fedeztem fel Cavallino minden zegzúgát, így  a reggeli tengerparti gyaloglásaimat inkább biciklire cserélem, és elindulok a bicikliút által vezetett helyekre. Újabb kétkerekűek érkeztek az apartmanhoz, kevésbé jók mint az előzőek, de nem zavar, hogy nem fog a hátsó fék, nincsenek olyan lejtők ahol az én sebességemmel ne tudék hatásosan fékezni. Van ugyan rajta váltó, de egyrészt az előzőek miatt arra sincs szükség, viszont örömmel fogadom a csomagtartót.

Nem tudom, hogy merre megyek és miért oda. Nem tudom, hogy vezet-e út arra amire én vágyom - még mindig a cavallinoi rezervátum - de hagyom magam siklani a tökéletes bicikliúton. Tervek nélkül, vágyakkal hajtom a pedált, és hagyom, hogy a reggeli langyos szellő kiszellőztesse az agyamat. Nagy szükségem van rá. 

Eljutok a település főterére, kis helység lévén egy templom és egy szobor alkotja. 

Hallgatok az ösztöneimre, nem kérdezgetem, hogy miért oda, csak tekerem a pedált és kormányzom a biciklit. Elhagyatottnak tűnik, nincsenek házak, nem látok (koránkelő) embereket, az autók zaja sem szűrődik be. Nem tudom, hogy hol vagyok, de jól érzem magam. Ahogy tovább tekerek hosszú kigyóként nyúlik előttem egy bicikliút a Casson csatorna mellett, és a csendben megszólaló színes madárszónáta hallattán, tudom, hogy megérkeztem a Velencei-lagúna cavallinoi rezervátumába.

A nap további programjaként Buranora esett a választásunk. 

Levente Velence után köszöni szépen már nem vágyik szigetekre, ha egyet lát, látja az egészet alapon, folytatja a szerdai programját, szoba négy sarka és fülhallgató. Nem mondom, hogy nem bánt, de nem akarom engedni hogy eluralkodjon rajtam újra a rossz érzés. Ha neki ez így jó - mondogatom magamban. 

Apával viszont hajón keresztül nekivágunk a színes világnak. A tengeren közeledve már kirajzolódnak a képről látott színes házak. Rögtön felfedezzük, hogy a buranoi templomtornya is ferdén álldogál a sziget elején.

Olaszországban nem csak Pisában ferde a torony, a félszigeten eddig szinte csak ilyenekkel találkozunk. Hiába próbálunk utánajárni, hogy miért van ez a jelenség, eddig nem találtunk magyarázatot. 

A hajóról leszállva úgy érezzük Apával mint egy hatalmas színes babaházba érkeznénk. A közel 3000 főt számláló sziget lakói nagyon közvetlenek, már akikről meglehet állapítani, hogy őslakosok. A szűk sikátorban elsőbbséget adó hetvenes éveiben jár bácsi,  mosolyogva beszél, persze amolyan olaszosan, és mutogat is közben kedvesen, hiába mondom neki, hogy nem beszélek olaszul (sem), kb. két perc múlva jön rá, hogy egy kukkot sem értek belőle. 

A kis utcák, sikátorok sok kis kincset rejtegetnek. A házak ajtajai elé felszerelt függönyök illeszkednek a házak színéhez. De van ahol nagyon is eltérő, de mégsem zavaró, abszolút beleillik a sziget színes kavalkádjába. A függönyöket néha fellebbenti a szél, és belátni  - szándékosan nézek be - a kb. 20-25 négyzetméteres alapterületű lakások alsó szintjére, rögtön a nappali vagy a konyha van az ajtón túl. Keskeny lépcsők vezetnek fel a szintre, általában a kétszintes lakásokban. 

Egy keskeny sikátor közepén üldögélő csipkeverő néni a függönyét félrehúzva tévézik miközben jönnek-mennek a turisták a háta mögött. 

A lakók közvetlenségét jelzi, hogy a ruháikat a házak között kifüggesztett szárítókötélen lógatják,

de nem egyszer találkoztunk a ház előtti ruhaszárítón száradó (XL-es) csipkebugyival és melltartóval. 

A házak ajtaja mellett felakasztott színes felmosórongyok láttán sem érezzük, hogy nem illene oda, 

a házak sarkára a stílusosan kékszínű szemeteszsákok is a sziget kellékeibe illik, nem zavaró csak szokatlan. 

A hitnek fontos szerepe lehet a szigetlakóknak, a szűk sikátorok eldugott helyein vagy más különböző helyen felbukkanó Mária szobrok és kegyhelyek a Mária-kultusz fontosságát jelent(het)i. 

Helyenként jól megfér egymás mellett a ház előtti tárolón a kerti törpe, Hófehérke és a Mária-szobor is. 

A gondosan megválasztott olykor a ház színéhez illő vagy éppen nagyon eltérő színű virágcserepek és a tarka virágok fokozzák az amúgy szinte fokozhatatlant. 

A szigeten uralkodó párás kánikulai meleg megviseli a szervezetet. A köztéren lévő pár kút igazi megmentő szerepet tölti be, remélhetőleg szomjoltásra alkalmas (még élünk). A növények is nehezen viselik ez a meleget, de erre is odafigyelnek a helyeik. 

Nem tudom, hogy milyen lehet ott élni a mindennapokat, az ott élő emberek érzékelik-e ezt a sokszínűséget vagy már természetes számukra és észre sem veszik, de azt tudom, hogy az én lelkivilágomat teljesen feltöltötte. Kívülállóként nem tudom elképzelni, hogy Buránon szürkék lennének a hétköznapok. 

Burano (katt ide)

Cavallino - szerda

Azt hiszem szerdára a nyaralás a hangulat mélypontjához ért. Amikor terveztük az idei pihenést, egyik érvünk az volt, hogy használjuk ki a lehetőséget amíg még Levente velünk akar nyaralni, hiszen nemsokára eljön az idő amikor már nem mi leszünk ehhez a megfelelő partnerek. Eljött az idő, bármilyen szomorú is, de tudomásul kell vennünk.

Levente Olaszországgal az aqualandi programot és a pizzázást azonosította, és mivel mindkettőn túl voltunk, így a szerdai napra hozta a "formáját". Az előre végzett kutatómunkám eredményeként felsorakoztatott programok dugába dőltek, egyetlen szórakozása a sarokban lévő ágyán feküdni és a telefont nyomkodni. A fülhallgatón keresztül hallgatott zene teljesen megszüntette számára a külvilágot. Kamasz...legyintünk sokszor, kiismerhetetlenek, öntörvényűek, kezelhetetlenek. De mégis rosszul esett a lelkemnek, hogy az ő kívánsága volt az olaszországi homokos tengerpart, és gyakorlatilag egyszer áztatta benne a lábát 30 percig. Nem tudom és nem is akarom überelni az elektromos kütyüket. Belefáradtam, és azt ér(e)z(t)em, hogy már nincs erőm ezzel megküzdeni,  ez a kamaszos nagyfokú érdektelenség túlnőtt rajtam. És ha belül a lelkünkben vihar dúl, hiába süt hétágra kint a nap, még ha az a tengerparton is van. 

A nap további árnyékaként borult rám, hogy bár Apa az előző napi leéégés miatt, nem akart a napon lenni - és ez érthető is - mégis úgy éreztem, hogy a délelőtti piackereső kiruccanásunkon az otthoni munkahelyi gondok miatt csak fizikailag volt velem. Egyedül maradtam az élményszerzési vággyal a helység feltérképezésével és annak megosztásával. Bár Apa kézségesen vezetett a kért cél felé, de a gondok burájába burkolozva úgy éreztem, hogy nem férek hozzá közel. 

Pedig bőven lett (volna) felfedeznivaló. Az előre felkutatott piaci "jelentés" szerint szerdán Ca'Savio a soros. Az előre olvasott információk és a kolléganőm ajánlata alapján szerettem volna megtapasztalni az olaszok semmihez sem hasonlító piacának hangulatát. Útközben tettünk egy kis kitérőt Treporti felé, amely egy kissé kieső kisváros a Velencei-lagúna partján. A környék egyik olyan kis városa amelyet még nem leptek el teljesen a turisták, és ahol még megmutatja magát az igazi olasz kisvárosi lét hagyományos formája. A város főterén álló templomról készült gyors fotó után 

már rohantunk volna is vissza, amikor megláttam a Lio Piccolo táblát. Oda el kell menni - írták sokan a neten. Egy festői úton érhető mocsarakkal teljesen körülvéve, a táj, az ökoszisztéma gazdagsága és az ősi helyi hagyományok miatt egyedülálló környezetet ölel fel. Egy gazdaságon vezet keresztül kb. autónyi szélességű keskeny út

mondhatni bicikliút, amelynek két oldalán Lio Piccolo sajátos szigetcsoportja ad otthont a gazdag madárvilágnak, amelyeknek a hangja minden külvilági zajtól mentesen öleli körbe a lagúnák atmoszféráját. 

Lio Piccolo egy aprócska falu (?), tulajdonképpen egy-két házzal, egy kápolnával és egy toronyórával. Hangulata leírhatatlan, a mocsaras, csatornás , festői környezet, valamint a gazdag madárvilág felejthetetlenné teszi. 

Kilépve az "álomvilágból", már nem tettünk kísérletet a piac felkutatására, Apa szerint már megtaláltuk  volna ha egyáltalán létezik. 

A délutáni egyedüli séták a tengerparton nem erősítették a családi nyaralás érzését bennem. A négy fal továbbra is biztos menedéket adott a gépezni vágyó családtagoknak. 

A naplemente után Apával elmentünk felkutatni a Velencei-lagúna cavallinoi gazdag madárvilágát, de rossz fele indultunk, így az utca szélén lévő kirakatoknál ragadtunk le. 

Egy esti séta tengerparti gyaloglás még belefért a napba, de a napi esemény(telenség)ek nyomott hagytak bennem.