Szeretek a szemébe nézni...szeretem látni benne a kérdéseket... szeretem amikor a fiatalság tűze lobog a tekintetében...jó látni a csalafintaságokat a szeme csillogásából...szeretem látni a szempárból kisugárzó szeretetet...vágyom arra, hogy lássam a két szemében az egész világot...
Minden reggel, amikor felkel az első dolgom, hogy belenézek a szemébe, este a jóéjt puszinál magamba raktározom a szemének üzeneteit.
Mindig mást és mást látok benne...és mindig máshogyan.
Hetekkel ezelőtt még kissé lehajolva nézhettem a számomra értékes szempárba...aztán azt vettem észre, hogy velem egymagasságban ejtjük meg a reggeli szemkontaktust...pár napja meg fejemet kissé felemelve láthatom a reggeli álmos szemeket. Olyan furcsa...olyan "természetellenes"...olyan érthetetlen...12 évig "lenéztem" a gyerekemre, aztán pár hét alatt megváltoztak a magassági szintek. De mikor és hol voltam a folyamat alatt? Bár pár hete reggelente furcsa érzéseim vannak: mintha az éjszaka alatt nőtt volna...vagy én megyek össze.
Anya, magasabb vagyok nálad - élcelődéseivel verseny alakult ki köztünk. Még nem, még én vagyok a "nagyobb" - vágtam vissza, mintha ezzel biztosítanánk magunknak családban betöltött hatalmi helyzetünket.
Aztán készült egy kép.
Tényleg, ő a nagyobb! A magasabb! De hol és mikor nőtt meg ekkorára?
A magassághoz persze a nagyobb lábméret is dukál. A 44-es cipő vásárlása már nem okoz akkora sokkot, mint anno a 40-es határvonalnál. De Apa is értékeli ezt a helyzetet, a Levi kinőtt 44-es cipője még jó lesz Apa 44-es lábára...már ha minőségileg megfelelő lesz, merthogy kinövi az biztos.
Én meg beszerzek egy kis sámlit..ha továbbra is reggelente látni akarom a csipás szemeket, nem árt ha kéznél lesz egy, amire felállhatok.
Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, –
fölemeled az anyádat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése