Hála

Volt már ilyen az elmúlt napokban, hogy nem voltatok mellettem, de tudtam, hogy jöttök. Vártalak. Próbálnám becsapni az érzékszerveimet, hogy ez egy pillanatnyi helyzet, nemsokára csöngettek. De ezúttal a csengő néma marad. Olyan üresnek érzem a házat.
Hiányoztok! Hiányzik a jelenléletek, a beszélgetések bármiről és mindenről, az útvonaltervezés, a mozifilm kinézése, de még a tanácstalanságok is hiányoznak. Nem tölti be B. kamaszos vidám, érces hangja a házat - már amikor beszélt :-)

Holnap reggel újra egyedül iszom a kávét. Nem látom a cipőiteket az előszobában, Levi szobája is visszakapta eredeti állapotát.

Visszaforgatnám az idő kerekét. Nem akarok telhetetlennek tűnni, hogy ismeretségünk, barátságunk hosszú éveit pörgessem újra - bár szívesen megtenném -  az elmúlt öt nap minden percre újra éled lelki szemeim előtt. 

Észrevetted, hogy mennyi mindenben hasonlítunk? Úgy érzem, hogy soha nem tudnék unatkozni melletted. Nem lehet, hogy ettől működik már 30 éve?
Amikor első nap beléptünk az óvoda kapuján, gondoltad volna, hogy 39 év múlva is együtt fogunk sétálni a parkban, együtt várunk egy hajóra, hogy együtt csapunk le ugyanarra a szürke felsőre az üzlet polcán? 

Az elmúlt napok csevegései során beszélgettünk arról, hogy a sors (vagy nevezzük bárhogy) elvett néhány dolgot tőlem, de a másik kezével bőven adott is. Az egyik Te vagy! Köszönöm! Remélem, nem tűnik túl csöpögősnek, (ha mégis , bocsáss meg, öregszem :-) ) de jól esett leírnom. 

Azért én továbbra is várom a kapucsengő berregését. Remélem, hogy hamarosan újra megszólal, és én rohanok kaput nyitni, legyen akár éjjel, akár nappal. 

Nem működik

Vasárnap délután van. A kedden érkező illusztris vendégek fogadására szeretném a Levi szobáját (is) felporszívózni. Előveszem a porszívót, összeszerelem és a hatodik (hetedik, nyolcadik) érzékem súg valamit, amire nem figyelek, csak azon hálálkodom magamban, hogy milyen csodaszer birtokában vagyunk, nyomunk egy gombot, tologatjuk a csövet ide-oda és már tisztaság is van. Jobb esetben. 

Hiába mutat az óra 16-ot vasárnap délután, Murphy most sem alszik. 

Felhördül a porszívó motorja, mint mindig, szokás szerint húzom-tolom a fejet, de a várt eredmény elmarad, az almamag mozdulatlanul vár a sorsára, és a porcicák is szemtelenül vigyorognak vissza rám. 

Az nem lehet, hogy most romlik el!!!

Elsősegélyben részesítjük, kiürítjük a porzsákot, a szűrőt jól kirázzuk, megegyengetjük a csövét és még néhány ráolvasást is mormolok magamban a biztos siker érdekében, miközben reménykedve nyomok rá újra az indítógombra. Hiába. A motor felzúg , a szívás elmarad. Mármint a porszívóé.
Muszáj felporszívózni! Gyors eszmefuttatás, megjelenik előttem a seprű, a szemétlapát és a felmosórongy alternatívája. Egy gyerekszobába? 

Megoldást keresünk. Apa elrohan vasárnap délután SOS porszívót venni az üzletbe. 

Újra megszólal a belső hang, amit elhessegetek, most nincs időm vele foglalkozni, mivel éppen a porszívó csövét bűvölöm miközben néhány keresetlen szóval illetem azt a masinát. Addig forgatom a csövet, amíg egyszercsak a tekintetem a csőbe mered...de nem látok semmit. Nem véletlen. Azt a bizonyos fényt sem az "alagút" végén...amit elzárt egy színes gumilabda, aminek a mérete tökéletesen passzolt a cső térfogatához. Mintha eredetileg is oda gyártották volna, amolyan zsák a foltját, a mi esetünkben labda a csövét. 

Még időben értesítettem Apát, hogy lehetőleg ne állítson haza egy újabb porszívóval, mert a régi is szuperül működik. 

Akinek gyereke van, jobb ha tudomásul veszi, hogy nincs mindig minden a helyén, és nem feltétlenül ott van a helye mindennek ahol éppen találjuk. 

...

Ma itthon maradtunk

holnap nem kockáztathatok. Írány a CSOPA!

Kezdünk fáradni

Jó a sok program, de ahogy telnek a napok, egyre kevésbé érezzük magunkat aktívnak. Kezdünk fáradni? Azt hiszem már túl vagyok a kezdeti időszakon, egy-egy séta, kirándulás után, pihegve esünk bele a fotelbe, és a regenerálódáshoz is több időre van már szükségünk. A szabadságra összegyűjtögetett könyveim még mindig a polcon figyelnek és várakoznak rám. A kezdeti aktivitás után, a fiúk ereje is lankadni látszik. 

A szabadságos programom főleg a főzés, mosás, etetés feladatokból áll.

A takarításra már nem marad idő, de már nem is zavar ha éppen porcicák leskelődnek ki a szekrény alól. De még csak nem is ezek a fárasztó feladatok, hanem amikor hatszor kell valamit elmondani a fiúknak, és hetedszerre is úgy néznek rám az ártatlan bárányszemükkel, mintha akkor láttak volna életükben először. Hallani meg pláné. Na ez az igazi kemény munka :-) Fel is ajánlottam nekik, hogy egy napra cseréljünk szerepet, de az első sokk után kerestek egy menekülő útvonalat, és közölték, hogy csak akkor, ha háromtól ötig ugyanúgy rúgom a focilabdát kint a pályán a negyven fokban ahogy ők. Tényleg meggondolatlan ajánlat volt a részemről. Igazuk van, maradjon a suszter a kaptafánál!

Azért összekuporgatjuk erőnk utolsó morzsáit, és nyugisabb programokat bevállalunk, persze csak olyat, ami után marad még erejük a harmincöt fokos pályán a focira. 

Kedden a múlt héten elmaradt Mentőmúzeumot néztük meg,

egy kicsit visszatévedve a múltban, rájöttünk, hogy milyen nagyszerű életünk van a jelenben , orvosi szempontból mindenképp. A század eleji lábbal hajtott lélegeztetőgép nem volt túl bizalomgerjesztő, de voltak hasonló társai is, amitől finoman szólva felállt a szőr a karunkon. A pincekórházi részben csak álltunk és néztük a korhű műtőt, amit eredeti állapotában lehetett megnézni, miközben a "fejünk felett" szólt a sziréna és bombázták a környéket.

Utána már csak egy fagyizást vállaltunk be, és néhány szükséges nélkülözhetetlen termék beszerzését a főzés, mosás , etetés programomhoz. 

Szerdára újabb pihenőnapot szavaztunk, ami természetesen nem abból áll, hogy egész nap lógatjuk a lábunkat. A mosás, főzés, etetés feladatok továbbra is a nap része, de egy kicsit lazábban, nem az órát nézve, hogy mikor indul a buszunk és benne van-e minden  a túlélő hátizsákban. 

A fiúk délelőtt beváltották a társason "nyert" gépezési időt, amíg a tűzhely mellett főzőcskéztem. 

Egy nagyon kellemes "vendéges" délutánnal és estével zártuk a napot. 

Luca minipalacsintáitól oda voltak a fiúk teljesen, a szobából kiszűrődő nevetések és kacajok alapján a gyerekek is jól érezték magukat. 

Rohan az idő

Néha csak kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan telnek a napok. Még mennyi tervünk van, milyen hosszú a listánk, és számtalan programot és élményt szeretnénk még átélni. De nem lehetünk mindig úton, szükségünk van a pihenésre, a semmittevésre, na meg aztán sokszor a legegyszerűbb elfoglaltságok adják a legnagyszerűbb pillanatokat. 

Vasárnapra nem terveztünk semmit, hagytuk, hogy a alakuljanak a dolgok maguktól. Eltelt úgy a nap, hogy tettünk-vettünk, meggyet raktunk el, citromfűszörpöt csináltunk, mostunk, főztünk, sütöttünk, a fiúk délelőtt a focipályán voltak, majd ebéd után jött Apától a mozis ötlet, amire rögtön ráharaptak a skacok is. Egyetlen bökkenő volt, hogy Apa mást és a fiúk megint más filmet szerettek volna megnézni, de szerencsére volt megoldás, a MOM-ban ugyanabban az időben játszották mindkét filmet, így Apa az egyik teremben, Levi és Gábor a másik teremben élvezkedhettek. 

Mozi után a fiúk előkapták a frizbit, 

a focilabdát, az uno kártyát, az autókat, és eszük ágában sem volt tévézni, számítógépezni vagy telefonozni. Csak bámultunk Apával és ingattuk a fejünket, hogy ilyen hogy lehet, nem ehhez vagyunk szokva. De élvezzük nagyon! Szeretem nézni ahogy dobálják egymásnak a frizbit, ahogy kicselezve rúgják a gólt, zene a füleimnek ahogy csacsognak a focipályás élményeikről, a berúgott gólokról, jó hallani az őszinte örömkiáltásukat ha nyernek a társasban. Remélem, hogy sokáig marad ez így!

De hogy ne szokjunk hozzá a lazasághoz, ásványvizet öntöttünk az üvegbe, kekszet a csomagba, hátizsákot a hátra és elindultunk megint. Ma egy előre nem tervezett útvonalat választottunk, nem is volt a bakancslistánkon. Mindenképpen be kellett mennem a munkahelyemre ami a fogaskerekűnél van, így adott volt, hogy használjuk ki ezt a lehetőséget.

De ha már ott jártunk, tettünk egy kis kunkorit a gyermekvasúttal 

és egy kb. 20 perces emelkedő után 

a libegővel szálltunk alá. 

Jó volt nagyon. Elfáradtunk. Pihenünk. Vagyis én. A fiúk a focipályán vannak. Rúgják a gólokat. 

Meggyes nap

Idén is eljött az a nap, amikor elindulunk Agárdra meggyet szedni. 

Több oka is van amiért szeretjük: 

- szabadban vagyunk

- terápiás jellege van, kizökkent a meggyszedés a mindennapi megszokott monotóniából

- mi magunk által szedett meggy, a fene tudja, hogy miért, de finomabb

- megsimogathatjuk, megetethetjük az őzeket és szamarakat

- kinézünk az agárdi zsibvásárba

Idén is minden a forgatókönyv szerint zajlott. Majdnem. Gábor is velünk jött, nem önszántából nyilván, ahogy a Levi sem. A meggyszedés nem vonzotta őket, egy kis kedvet inkább a fáramászás lehetősége hozott nekik, de ezzel együtt szívesen kihagyták volna az életükből. És ez a szedett meggy mennyiségén is meglátszik. Mondjuk úgy, hogy Apával szedtük  le a 16 kiló meggyet, Levi inkább az ágat húzta, hogy jobban hozzáférjünk, Gábor meg az éneklésével járult  hozzá a vidám(abb) munkához. 

Az állatok simogatása feledtette velük a munka fáradalmait.

Megígértük, hogy a nagy melegre való tekintettel megmártózhatnak a Velencei-tó frissítő vízében, de útközben találtunk egy sárgabarackos helyet is, ami ellen NE MÁÁÁÁ! felkiáltással tiltakoztak közös összhangban a fiúk. De szerencséjükre fél óra alatt leszedtük a 15 kiló barackot, 

és utána nem maradt már hátra mint előre a tóhoz. 

Hogy ne legyen unalmas a délutáni meggymagozás, Levi barátja is csatlakozott a fiúkhoz. 

Apa segítsége nélkül elvesztem volna, lelkesen csinálta a szendvicseket a fiúknak, vitte a törülközőket, takarított utánuk és utasította rendre a három kiskamaszt. Hálás is vagyok ezért Apának!

Egy pihenő (?) nap

Csütörtökre egy laza napok iktattunk be: lazulás, kockulás - csakhogy éljek a gyerekek egyik kedvenc szavával (és elfoglaltságával) - pihenés, olvasás és az elmaradhatatlan pontszerzős társasok, na meg a csocsó. Örömmel állapítom meg, hogy kezdek fejlődőképes lenni a csocsózásban. Továbbra is megmaradtak a "nőies rúgásaim", az én kezemben nem marad a bot vége és a labda sem ugrik ki a helyéről, viszont még soha nem is sikerült nyernem. A játék öröme a lényeg - hangzik ilyenkor a fejemben a régi bölcsesség.  De ha egyszer mégis nyernék, biztos jó érzés lenne :-) Néha már a labdát is eltalálom (nemcsak véletlenül), és a berúgott öngóljaim száma is kevesebb. Levi időnként egész jól viseli, időnként nem.

A nap további része a fürdőzésből, nagy meglepetésemre és örömömre a frizbizésből, labdázásból és más kinti játékokból állt. Maguktól "jöttek" rá a lehetőségekre és nem nekünk kellett tanácsokat adni, hogy ne csak bent üljenek a négy fal között.

Apropó négy fal! Továbbra is sátorban alszanak, aminek nagyon sok előnye van. Először is: nem kell be- és megágyazni. Másodszor: a szobájukban nem kell elpakolni a játékokat, hogy helyet csináljanak a matracnak. Nem is törik magukat persze. Jó kamaszként mellé, föl- és alárendeltségi viszonyokat alakítanak ki a szobában tervezés nélkül. Egy használt zokni a szék alatt, a párja az ágy mellett, egy két különböző égtájak felé bámuló szárú rövidnadrág az íróasztalon, egy árválkodó kifordított póló a ablakpárkányon, de az utóbbi legalább szellőzik. Amíg a zoknik a fiókban, a helyükön voltak, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok zoknija van Levinek. De amint kikerültek onnan, a szoba összes kis sarkába és sarkán kívül, rájöttem, hogy talán több is van mint amennyi kéne, legalábbis párosítás és rendrakás szempontjából. Ma már olyan divatos a különféle szabadulós játék, ahol mindenféle akadályokkal kell megküzdeni, hogy kijusson a játékos. Nálunk ez adott. Még bejutni sem egyszerű. És még pénzbe sem kerül. De lehet, hogy nekünk is hirdetni kéne, még pénzt is kereshetnénk vele. 

A csütörtöki lazulás után pénteken megint turbóra kapcsoltunk, nem törődve az előre beharangozott kánikulával sem. Sikerült az egyetlen olyan napra tervezni a Mentőmúzeumot, amikor a Semmelweis-nap miatt zárva tart, így a korábbi terveinket nem akartuk átszervezni, egyszerűen kihagytuk (jövő héten pótoljuk). 

A délutánt a Forma 1-es szimulátorral kezdtük,

majd a szomszédságában lévő spontán talált parkban folytattuk egy jó kis (felnőtt) játszóterezéssel, 

egy kis játék után a nyakunkba vettük a várost és felfedeztük (újra) a szépségeit.