Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2016. április 17., vasárnap

Bezzeg az én időmben

Ma már én is ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik egyre gyakrabban és lelkesebben mondják , hogy bezzeg a mi időnkben. Lássuk, mi is volt az én időmben!

A mi gyerekkorunk teljesen más volt mint a mai gyerekeknek.
Korán meg kellett tanulnunk, hogy az élet nem csak szórakozás, hanem ahhoz, hogy enni és püpülni tudjunk, sokat kell érte tenni. Ha szomjasak voltunk, borvízért mentünk, ha éhesek, akkor nekünk kellett megfőzni a puliszkát, murkot pucolni, leszedni az árdét, gogosért a piacra menni, kibontani a faszulykát, felszedni a pityókát, hogy szalmapityókát csinálhassunk, vinetét főzni, pánkót sütni ha édességre vágytunk, megsütni a kedvenc tésztánkat vagy éppen gyorsan kifőztünk egy kis laskát ha a sok munka mellett nem volt idő egy kiadósabb ebéd elkészítésére. 

Sajtért nem a bótba mentünk, hanem az esztenáról hozták, a csekát a hátsóudvaron tartottuk, a pipéket a rétre hajtottuk enni, a libákat töröbúzával tömtük,  a csürkéknek csihányt szedtünk. 
Ha a szomszéd disznót vágott, szinte mindig kaptunk frustukot, de ha mi magunk vágtunk, a húst , a kolbászt és a szalonnát a füstölőbe akasztottuk, hogy legyen sokáig élelmünk. Ünnepnek számított ha berbécs került az asztalra. A zsírt olvasztás után bödönben tartottuk a kamarába a kompótok és dzsemek mellett. 
Mosógatógép helyett vájlingba tisztitottuk az edényeket, és bevásárláskor egy lejes pungába pakoltunk. 

Nem ágáltunk drága gúnyákba, sokszor majdnem csórén játszottunk az udvaron. Mennyire vágytam a pelerinre és akkor még mennyire nem örültem, hogy nekem is vítézkötéses kabátba kellett a telet "átvészelni". De rüheltem amikor lájbit kellett venni. Ma is emlékszem arra  a pillanatra, amikor megkaptam életem első és egyetlen fatalpú lepcsijét. Nem szép dolog de irigykedve figyeltük, aki bocsuszba járt, aztán amikor megkaptuk mi is, örömmel húztuk a lábunkra a színes lábbelit.
Mi magunk eszkabáltunk játékokat vagy bújócskáztunk a csűrben a széna tetején, vagy éppen csicsonkáztunk télen a jégen. Karácsonykor a fa alá nem játékok kerültek, hanem a rokonság a lányok staférungját bővítette. Milyen örömmel bújtunk be a jó meleg dunyha alá a nagyszülői sezlonba.

Nem kajtattuk az élet értelmét, hanem örültünk a mindennapi kis örömöknek.

Milyen jó lenne elmagyarázni a fiamnak, hogy mi az a sarjú, vajon fogja-e tudni, hogy mi az a pajta, s milyen érzés, amikor a kezére ragad a készülő kenyér tésztája dagasztás közben? Hogyan mondjam el neki, hogy mi az a nyári konyha és hogy milyen mennyei is az az illat, amikor frissen kiveszik a kemencéből a káposztalapiban sült kenyeret és jól leverik a héját? Vajon megtalálja-e a vajat, ha azt mondom neki, hogy a kredencben van, megérti-e azt ha elmesélem, hogy mi a kis sámlin szerettünk ülni gyerekként, a hokedlit az asztal alá kell tenni, hogy milyen gazdagnak számított akinek csergére is futotta, és otója, luxusa csak a nagyon kiváltságosoknak volt. Vajon olyan meghitten tudna-e velem ülni vecsernye után a kapu előtt a csordára várva?

1 megjegyzés:

fenci írta...

Minden szavaddal egyetértek! nem volt egyszerü - dolgos napok voltak, nem tudtuk a jobbat, azt szerettük ami volt... persze a távolság is szépit a dolgokon - azt hiszem már mi sem tudnánk úgy élni, mint hajdanán - viszont akkor tanultunk meg dolgozni :-)