A barátságról

A barátság összetett, támogató emberi viszony. Hogy ki és mikor lesz a barátunk, nem tudjuk. Hogy miből fejlődik egy ismertség mélyebb szintre talán meg sem érezzük, csak egy idő után válik világossá, hogy fontosabb szerepet játszik mint gondoltuk volna.

Számomra nagyon fontosak a barátok. Nélkülözhetetlenek, meghatározó szerepük van az életemben, akikkel jókat lehet beszélgetni, akikkel könnyesre nevethetjük a szemünket, megosztjuk titkos vágyainkat és együtt melegítjük a felkelő nap sugarainál az arcunkat.

Életem meghatározó szereplői a barátok. Mármint az igaziak. Ők azok a személyek, akikre mindig számíthatok. Mármint az igaziakra.

Egy nap amikor úgy ébredek fel, hogy a nap nem süt olyan szépen, amikor a hullámok lassan, de biztosan összecsapnak a fejem fölött, és amikor nem vágyom másra, mint egy egy biztató szóra, egy fejet pihentető vállra vagy két ölelő karra. Nem jönnek. Nem hívnak. Nem szólnak hozzám.

A lelkem a magány és a csalódás önsajnálatában dagonyázik. Átértékelem a barátokat. Mármint az igaziakat. Leltárt készítek, bezzeg én ...amikor rám volt szükségük...amikor csak rájuk csörögtem...amikor velük nevettem...amikor ... a sor végtelen.  Önző módon beleesek a leltárkészítés csapdájába és egyre jobban vergődök benne... igazságtalanul.

Vehetném a telefont és felhívhatnék valakit a barátok közül. De nem! Most arra vágyom, hogy ők vegyék észre, hogy szükségem van rájuk. Eltelt a napból már öt óra is, és még mindig csendben van a telefon, nem szólal meg a kapucsengő, és csend van körülöttem. Csak az agyamban dobol kegyetlenül és egyre hangosabban az elkeseredettség érzése. Átértékelem a barátságokat. Mármint az igaziakat.

Végül győz az észérv, felhívom azt a pillanatnyilag egyedüli barátomnak hitt személyt, akiről tudom, hogy akár éjszaka is hívhatom. Kiöntöm a szívem. Lelkem legmélyebb bugyraiból feltörő nem éppen pozitív érzéseimet zúdítom rá. Kimondom a szavakat. Hallom a szavaimat a fülemmel. Már nemcsak a bensőmet feszítik szét, hanem hallom magamat. És hallom a Barátomat is. Kezdenek a dolgok és az érzések a helyükre kerülni. Megkönnyebbülök. A képzeletbeli lépcsőfokokat egyre könnyebben teszem meg felfelé és egyre magasabbra jutok. Van Barátom. Nem ő hívott, én hívtam. De ott volt, amikor szükségem volt rá. Meghallgatott. Odatartotta a vállát. Rám áldozta az idejét. Kezdem élvezni a nap melegét. Kezdek az egyik legnagyobb csapdából , az önsajnálatból kimászni. Bár még mindig hagyok egy kis utat a makacsságomnak, és azzal az elhatározással hajtom nyugovóra a fejem, hogy nem keresek senkit. Vajon mikor veszik észre, hogy "eltűntem"? Egyáltalán észreveszik?

A reggel új lehetőségeket ígér. De már nem gondolkodom az elmúlt nap eseményein, azaz eseménytelenségein. Gondolatmentes nyugalomra vágyom. Minden érzésemet és vágyamat Isten elé viszem. A legjobb helyre. Ő tudja, hogy kire van szükségem. Mire van szükségem.

Megszólal a telefon. A szomszédasszony kávézni hív. Még az utolsó korty a számban van, amikor meglátogat egy Barátom, akivel 17 éve ismerjük egymást és még soha nem beszélgettünk ennyire mélyen és ennyire jót. Csörög a telefonom. Hogy vagy? Régen hallottalak- csicsergi bele egy baráti hang. Aztán egy másik Barátom üzenete érkezik:"jó volt veled megosztani a dolgokat, nagyon szeretlek. Már kerekebb a világ" - olvasom a könnyeimen keresztül. Megint keresnek. A több mint 800 kilométerre élő Barátom hiányol. Jól érzem magam. Újra átélem a fontos vagyok másoknak érzést.És még csak délután van.  Szinte fokozhatatlan. De mégis! Az esti szürkületben meglátogat egy nagyon kedves Barátom. Hoz három gyönyörű virágokkal teli kaspót... szeretete jeléül.

Előző napi saját magam által koholt mélysége után átélem a csodát. Az isteni akarat csodáját. A barátság csodálatos érzését. Annak a két karnak a szoros ölelését amit szintén egy Baráttól kaptam. Az összekapcsolódás szimbólumát. Hálás vagyok Istennek ezekért az Emberekért. A Barátokért. Mármint az igaziakért.

https://www.youtube.com/watch?v=4NMsvV1JyIo "Ajándék" egy Barátomtól.