Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2014. június 20., péntek

Egy Baráthoz!

Megfogadtam, hogy nem lesz könnyes a szemem, nem leszek szomorú és úgy ölellek át, hogy a legközelebbi találkozásunkig kitartson. De ne haragudj, nem megy! Szomorú vagyok, potyognak a könnyeim és olyan jó lenne már most újra átölelni.
De miért is búcsúznánk? Csak elutazol néhány kilométerre odébb. Egy kicsit önző leszek: kit fogok felhívni ha szükségem van rá, ki fogja nekem azt az örömet szerezni, amikor megcsörren a telefonon és látom a nevedet? Eszedbe jutottam, hallani akarsz rólam, vagy valami fontosat szeretnél mondani. A Barátom vagy! Erre valók a barátok!
Hét éve ismerjük egymást. Az a bizonyos hét év, mondják ezt a házasságra, hogy megváltoznak a dolgok. A barátság legalább olyan szoros kötelék. És lehetnek ebben is változások. Néha távolabb kerültünk egymástól, máskor közelebb hozott minket a sors, de mindig tudtunk együtt sírni és Istennek hála többet együtt nevetni.
 Hiányozni fognak a vidám találkozások, a nagy beszélgetések vagy az éppen gyors telefonok. Hiányozni fog a léted, a nevetésed. Hiányozni fog a Barátom!
Tudom persze, hogy itt leszünk egymásnak továbbra is, és a technika világa lehetőséget ad arra, hogy elmesélhessük az örömeinket, a bánatunkat, megbeszéljük az iskola nehézségeit és elmondhassam, hogy milyen szép vagy, vagy éppen megállapítsd, hogy most jobban nézek ki.
Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.
A barátság az önismeretről szól. A barátunk szemében önmagunkat látjuk, mint egy tükörben. Segít megítélni, hol tartunk, hova jutottunk.
Nem nehéz a barátodnak lenni! Lényed, kedvességed, figyelmed és vidámságod olyan légkört von köréd, amibe jól érzi magát az ember. Egy olyan szféra amire vágyik a másik és amit élete végéig őrizni szeretne.
Egy ilyen barátságot ki kell érdemelni, és sokszor gondolkodtam rajta, hogy Isten miért is ajándékozott meg ezzel engem - minket.

.
Köszönöm, hogy a Barátom vagy! Köszönöm, hogy a barátod lehetek! Köszönöm, hogy barátok lehetünk!

2014. június 18., szerda

Gáborszáj - nézőpont

Gábor a maga kb. 140 centijével megkérdezte a kb. 185 cm magas Apát : Pisti, milyen látni olyan magasról a dolgokat?

2014. június 15., vasárnap

Szünet ...

van. Már legalább két hete. Hivatalosan ugyan csak péntektől indult a nyári szabadság, de Leviék iskolája átépítés miatt ezt már két héttel megelőlegezte. Volt is nagy öröm. Mindenki részéről. A gyerekeknek, hogy nem kell tanulni, a tanároknak, hogy nem kell tanítani és persze a szülőknek, hogy az amúgy is nyolc hét otthonlétet meghosszabbították még kettővel. Mennyire fogjuk majd várni a szünet végét! :-) De ne szaladjunk ennyire előre, ja és persze legyünk optimisták, hogy nem is lesz olyan hosszú, és végre most a hosszú idő miatt lesz idő arra, hogy megneveljük a gyerekünket és mire elkezdődik az iskola,, a tanító nénik csak ámulnak és bámulnak, hogy a gyerekek megtáltosodtak. Nem lesz beírás az üzenőfüzetbe és a könyvek, füzetek csak úgy roskadoznak a sok piros ponttól. Na jó! Megrázom magam és felébredek!
Szóval, szünet! A várva várt szünet második napján már megkaptam azt a kérdést, amire úgy kb. augusztus elején számítottam: anya, unatkozom, mit csináljak? Hát (hát-tal nem kezdünk mondatot, de mégis) csak kapkodtam a levegő után, mert szegény tényleg mit csináljon a hirtelen jött nagy szabadsággal. Azért mégsem kezdhettük tanulással - ebben az esetben nem unatkozott volna - a tévézés csak korlátoltan engedélyezett - pedig hej! de jó buli lenne Levinek az egész nyarat a tévé előtt tölteni - a sok játék már unalmasnak tűnik ....
Istenem, és még csak most kezdődött a szünet!
Úgy beszéltük meg Apával, hogy Levente már nagyfiú (és tényleg), ezért napi négy-hat órára már egyedül hagyhatjuk otthon, persze bizonyos lépések megtételével: a telefon kéznél legyen, étel mindig, és nem árt ha édesség is van, kimehet a focipályára , de a kánikula miatt csak 10 előtt és egyéb praktikus tanácsokkal ellátva. Van ami Levi számára prioritást élvez, mint pl. a foci (ez egy külön bejegyzést igényel), arról nem feledkezik meg, de számára más feladatok a feledés homályába merülnek, ezért aztán ezt Apával ilyen módon orvosoljuk:

Azért magyarázatot igényel a tévézés. A listára természetesen nem azért került fel, hogy el ne felejtsen tévézni, hanem ne felejtse el kikapcsolni egy óra után. Időnként nem is felejti el, és ezt onnan tudom, hogy csörög a telefonom és jön a szokásos kérdés: anya, unatkozom, mit csináljak?
Reményeink szerint nem így fog eltelni majd a nyarunk. Vannak terveink, vágyaink és lesz időnk is , hiszen csak most kezdődött a szünet. Írtunk egy ún. mai divatos szóhasználattal egy bakancslistát és remélem, hogy a nyár végére kipipálhatjuk az összeset.
Ma jön a Gábor két hétre, ebből egy hét focitábor barátokkal, edzőkkel, szórakozásokkal és remek buli lesz. A nyár többi részét is betábláztuk, és bízunk benne, hogy egy izgalmas, pihentető nyár elé nézünk.
Hajrá szünet! Induljon a móka és a visszaszámlálás az iskolakezdésig :-) Ja , és az iskola átépítés elhúzódhat akár több héttel is, ami azt jelenti, hogy nem csak előbb, de utóbb is kezdődik a tanítás. Majd ha a nyár végén megint jön az : anya, unatkozom, mit csináljak? - örömmel kiáltunk fel, hogy: végre, kezdődik az iskola! :-) De addig is:

2014. június 6., péntek

Leviszáj

Levi: (A buszmegállóban) Anya, hány óra van?
Én: 9 (este) óra lesz 5 perc múlva.
Levi: De másképp mondd!
Én: 21 óra lesz 5 perc múlva.
Levi: (kezdte elveszíteni a türelmét) Anya, légy szíves értelmesen mondd!
Én: 20 óra 55 perc. 
Levi: Így már jó lesz, köszi.




2014. június 1., vasárnap

Tíz év „szövetség”, avagy „Mondd Anya, hogy bírod"?





Na igen! Amióta írogatok ide a blogba, minden évben a házassági évfordulón írtam, de így a tizediknél már némi késéssel. Már nem lenne olyan fontos? Vagy már olyan megszokott? Vagy már nem tudok semmi újat írni? Tényleg nem! Csak ismételni tudnám azokat amiket már leírtam az elmúlt évek során. Igen, hálás vagyok, szerencsés vagyok , olyan ajándékot kaptam amit soha nem tudok megköszönni.  És ez így van jól és így van rendjén.
Amikor az ember összeházasodik, kivétel nélkül mindenki azzal a reménnyel indul el a fogadott kötelék útján, hogy élete végéig tart. Aztán valahol mégis letérnek a közös útról. Mi is így indultunk és azt érzem, hogy az évek előre haladtával nem szétválnak útjaink, hanem egyre inkább összefonódnak az ösvényeink. 
Mikor Levinek említettem, hogy Apával már tíz éve vagyunk házasok, naiv, gyermeki kíváncsisággal rám nézett és azt kérdezte: „mondd Anya, hogy bírod?”
Nagyon jól!
Egy nemrég olvasott cikkből szeretnék idézni:
Alkalmatlannak gondolva magunkat, vagy éppen csak lustaságból sokszor fogalmazunk úgy: „de jó lenne ha”... Ilyenkor a következő történeten kellene elgondolkodni:
Egy 60 év körüli nő áll a peronon. Nem messze tőle egy 30 éves férfi, aki nemrég ismert meg egy kedves hölgyet és úgy néz ki, jól alakulnak a dolgok, őt várja. Előbb érkezik meg a nő férje, betoppan elé, lerakja a bőröndöt, puszit ad, megsimogatja az arcát, és azt mondja: „de nagyon hiányoztál! Te is nagyon hiányoztál – válaszol a feleség – sok volt ez a két nap!” Utána megint adnak két puszit, kicsit átölelik egymást, a fiatalmeber pedig érzelmileg teljesen bevonódik ebbe a helyzetbe és kibukik belőle a kérdés: – Maguk hány éve házasok? Azok kedvesen ránéznek, „hát, lassan már 30 éve” mondják. A fiatalember felsóhajt: „ó, remélem az én házasságom is így fog sikerülni!” Erre az idősebb férfi odamegy hozzá, megragadja a karját, nagyon komolyan a szemébe néz és így szól: – Barátom, ezt ne remélje, hanem döntsön!
Mi döntöttünk tíz évvel ezelőtt. És ha Levi majd 20-30-40 év múlva megkérdezi: „mondd Anya, hogy bírod?”, bízom benne, hogy akkor is azt fogom válaszolni: NAGYON JÓL!
És hogy Apa hogy bírja? Levi nem kérdezte meg tőle J