Jókai Anna est

Vannak olyan helyzetek, olyan élmények, amelyeket rögtön szeretne az ember kiadni magából, megosztani másokkal, megosztani magával, újra felidézni az elhangzottakat és élni, égni és tovább maradni abban az élményben aminek részese volt. Megtartani a folyamatot, hallgatni a csendet, felidézni minden mondatot, sokatmondó szavakat.

Ma egy ilyen este volt. Bár Jókai Anna könyveit nem olvastam még, de személyisége, üdesége és bölcsessége magával ragadott. Nem szólt semmiről az előadása és mégis mikor kijöttem az ajtón kavarogtam a fejembe a gondolatok a sok mondanivalótól. Kavarogtak az érzelmek, szinte csüngtem a szavain, és a szememet sem tudtam levenni róla. Az arca mintegy párhuzamban beszélt a szavaival, a méltóságteljes testtartása és mégis az alázatos mozdulatai. Egy írónő! Egy ember! Egy keresztény! Adventre készülve ma megint olyat kaptam, amitől feltöltöttem, alámerültem, szárnyaltam és lebegtem.

Egy már jól ismert történetet mesélt el. Egy ember elment Szent Péterhez és megkérte, hogy hadd cserélje le a keresztjét amit cipel, mert nagyon nehéz és nem bírja. Szeretne egy könnyebbet. Szent Péter bevezette egy teremben és felkínálta, hogy válasszon magának egy másik keresztet. Hosszas keresgélés után magához vett egyet. Az ajtónál álló Szent Péternek elmondta, hogy az összes közül ez tűnt a legkönnyebbnek , ezért azt választotta. Mire Szent Péter:  ez volt a te kereszted amit letettél.

Ma valahogy az en keresztem is könnyebbnek tűnik. Volt másfél óra, amikor letehettem a keresztet, megpihentem az Írónő légkörében és kifele már valahogy újra másnak láttam a dolgokat.

Még egy történet elhangzott az este, miszerint Teréz Anyát egy újságíró arról kérdezte, hogy mit akar Ő ebben a nagy gonosz óceánban. Ha mindennap csak egy cseppet mentünk ki az óceánból, már tettünk valamit - válaszolta alázattal Teréz Anya. (Volt szerencsém személyesen is találkozni vele és igen nagy élmény volt)

De jó lenne így menni tovább, mindennap egy kis cseppet mentenénk ki, és talán így a terhünk is kicsit könnyebbé válna napról-napról.

A hála szó jutott most eszembe. Hálás vagyok! Mindenért. Az estéért! A keresztemért! Az ajándékokért! Köszönöm!

"Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem" Jókai Anna

Azok a fránya idegen szavak

Én: Levente ha holnap telefonálsz iskola után, lehet, hogy nem tudom felvenni a telefont, mert konferencián leszek.
Másnap csörög a telefon, beleszól Levi: Szia Anya! Mondd, vége van már a ko-, ko- konkurenciának?

Új hobbi a láthatáron

A hobbi az egy nagyon jó dolog. Leköt, lelkesít, felráz, alkotásra késztet, örömet szerez és még sorolhatnánk.
Az elmúlt hetekben a tizenéves korosztály (de lehet, hogy a többi, bár abban nem vagyok jártas) nagy kedvvel fonja a gumikarkötőket. Hallottam ám én róla, de fogalmam sem volt, hogy mi az, és különben is hogy hogyan kell fonni és mire is jó. Nem, az én gyerekem biztos, hogy nem esik bele a rajongásba, ő akit csupa fiús dolog érdekel. De szöget ütött a fejembe, hogy a szintén nagyon fiús Zs. barátja is fon karkötőket, a G. unokatestvére is szokott.
És eljött a mi időnk is. Egyszer csak becsapott mint egy üstökös, itthonra is megérkezett a sok kis apró gumi (porszívózásnál derül ki főleg, hogy mennyi is van belőle), a "horgolótű" és készülnek rendületlenül a gumikarkötők. Minden színben, mintában és persze minden mennyiségben. Alkot a szobában, a konyhában, az ágyon, földön, állva, wc-n ülve.
Egyre lelkesebben és egyre ügyesebben, aminek a következménye, hogy lassan karkötő halmazok állnak mindenhol. Készült Apának az autóba és a karjára, már kaptam én is "megfelelő" színben, és most éppen karácsonyi díszek készülnek.
Lassan elárasztják az egész lakást a kis apró ártalmatlan gumidarabok és a belőlük készült karkötők, de nekem még továbbra is szokatlan látvány, hogy az amúgy fiús gyerekem elmélyülten "horgol".

A nagy utazás

Erdélybe utazni kaland nekünk.Mindig van valami ami megadja a sava-borsát a tájon, az embereken, a forgalmon és a erdélyi jellegzetességeken kívül. Vagy a papírgps-szünk vezet rossz útra , vagy éppen az előző héten átnézett és javított autónk esik szét alattunk. Ezúttal az utolsóhoz volt szerencsénk, de ne írjunk minden az autó 20 éves korára, azért az út is hozzájárult ehhez, és persze vegyük figyelembe az eleve elrendelés elvét is, hogy aminek meg kell történnie az meg is történik.

De a csodák mindig ott vannak körülöttünk: egy vasárnap is működő gyorsszervíz, egy taxis, aki tudja is hogy hol található, egy metakommunikációs jelrendszer, ami áthidalja a nyelvi nehézségeket, egy segítőkész mesterember, aki elfelejt szólni, hogy órákra eltűnik, de aki mégis felvilágosított, hogy esetleg (sőt nagyon biztos), hogy csak hétfő reggel tud  nekünk alkatrészt szerezni és megjavítani az autót. 

Felkészülve minden lehetőségre, átcsoportosítottuk az autók tartalmát, (remélhetőleg) egy éjszakára szükséges hálórucit és fogkefét raktunk egy szatyorba és az utasainkat bepasszíroztuk Ildi autójába és útnak indítottuk őket a végállomás felé. 

Apával berendezkedtünk a "szabadidő eltöltéséhez". Amíg várakoztunk a mesteremberre, és a beígért alkatrészre, addig próbáltuk  a lehetőségekhez képest jól eltölteni az időt. Apa a már sok ezer gigamennyiségű képet törölte a telefonján, nekem a manikűrkészlet nyújtott igen hasznos segítséget és végre volt időnk bőven eldönteni, hogy melyik körömlakkal színesítsem meg az éppen nem túl mozgalmas délutánunkat. Apa hangulatfelelősként  tekergette lelkesen a rádió gombját, amin először egy román népzenei siratót talált, amiről úgy gondolta, hogy egyik csapás ér minket a másik után. 

Vártunk...vártunk...egyre fogyott az élelmiszerkészletünk, a türelmünk és az elfogyasztott vízmennyiség is kereste már a kiutat. 

Négy óra várakozás után, megkérdeztük az otthon maradt feleséget, hogy mégis mire számíthatunk (főleg a már egyre sürgetőbbé vált kiút kereső folyadék miatt), de szintén kézzel-lábbal és egy magyarul-románul beszélő szomszéddal megkommunikáltuk, hogy legalább még öt óra amíg hazaér a gazda, és különben sem talált még alkatrészt, és jobb ha elfogadjuk a tényt, hogy ott éjszakázunk Szeben városának egy kis utcájában a szép piros tragacsunkban. Ami nem is lett volna még akkora baj, de az a fránya folyadék ... egyre sürgetőbbé vált. 

Apával megvetettük a dolgokat, lehetőségeket, osztottunk-szoroztunk és elindultunk bár lassan, de végre történt valami. Az első benzinkút nagy élményt nyújtott nekünk és végre szabadjára engedhettük a felesleges dolgainkat, majd 70-es tempóba továbbszáguldva, meghódítottuk az erdélyi utakat. Gyorshajtásért nem állítottak meg minket, és még a tájat is élveztük.

Egy Baráthoz!

Megfogadtam, hogy nem lesz könnyes a szemem, nem leszek szomorú és úgy ölellek át, hogy a legközelebbi találkozásunkig kitartson. De ne haragudj, nem megy! Szomorú vagyok, potyognak a könnyeim és olyan jó lenne már most újra átölelni.

De miért is búcsúznánk? Csak elutazol néhány kilométerre odébb. Egy kicsit önző leszek: kit fogok felhívni ha szükségem van rá, ki fogja nekem azt az örömet szerezni, amikor megcsörren a telefonon és látom a nevedet? Eszedbe jutottam, hallani akarsz rólam, vagy valami fontosat szeretnél mondani. A Barátom vagy! Erre valók a barátok!
Hét éve ismerjük egymást. Az a bizonyos hét év, mondják ezt a házasságra, hogy megváltoznak a dolgok. A barátság legalább olyan szoros kötelék. És lehetnek ebben is változások. Néha távolabb kerültünk egymástól, máskor közelebb hozott minket a sors, de mindig tudtunk együtt sírni és Istennek hála többet együtt nevetni.
 Hiányozni fognak a vidám találkozások, a nagy beszélgetések vagy az éppen gyors telefonok. Hiányozni fog a léted, a nevetésed. Hiányozni fog a Barátom!

Tudom persze, hogy itt leszünk egymásnak továbbra is, és a technika világa lehetőséget ad arra, hogy elmesélhessük az örömeinket, a bánatunkat, megbeszéljük az iskola nehézségeit és elmondhassam, hogy milyen szép vagy, vagy éppen megállapítsd, hogy most jobban nézek ki.

Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.

A barátság az önismeretről szól. A barátunk szemében önmagunkat látjuk, mint egy tükörben. Segít megítélni, hol tartunk, hova jutottunk.

Nem nehéz a barátodnak lenni! Lényed, kedvességed, figyelmed és vidámságod olyan légkört von köréd, amibe jól érzi magát az ember. Egy olyan szféra amire vágyik a másik és amit élete végéig őrizni szeretne.

Egy ilyen barátságot ki kell érdemelni, és sokszor gondolkodtam rajta, hogy Isten miért is ajándékozott meg ezzel engem - minket.

.

Köszönöm, hogy a Barátom vagy! Köszönöm, hogy a barátod lehetek! Köszönöm, hogy barátok lehetünk!

Gáborszáj - nézőpont

Gábor a maga kb. 140 centijével megkérdezte a kb. 185 cm magas Apát : Pisti, milyen látni olyan magasról a dolgokat?

Szünet ...

van. Már legalább két hete. Hivatalosan ugyan csak péntektől indult a nyári szabadság, de Leviék iskolája átépítés miatt ezt már két héttel megelőlegezte. Volt is nagy öröm. Mindenki részéről. A gyerekeknek, hogy nem kell tanulni, a tanároknak, hogy nem kell tanítani és persze a szülőknek, hogy az amúgy is nyolc hét otthonlétet meghosszabbították még kettővel. Mennyire fogjuk majd várni a szünet végét! :-) De ne szaladjunk ennyire előre, ja és persze legyünk optimisták, hogy nem is lesz olyan hosszú, és végre most a hosszú idő miatt lesz idő arra, hogy megneveljük a gyerekünket és mire elkezdődik az iskola,, a tanító nénik csak ámulnak és bámulnak, hogy a gyerekek megtáltosodtak. Nem lesz beírás az üzenőfüzetbe és a könyvek, füzetek csak úgy roskadoznak a sok piros ponttól. Na jó! Megrázom magam és felébredek!
Szóval, szünet! A várva várt szünet második napján már megkaptam azt a kérdést, amire úgy kb. augusztus elején számítottam: anya, unatkozom, mit csináljak? Hát (hát-tal nem kezdünk mondatot, de mégis) csak kapkodtam a levegő után, mert szegény tényleg mit csináljon a hirtelen jött nagy szabadsággal. Azért mégsem kezdhettük tanulással - ebben az esetben nem unatkozott volna - a tévézés csak korlátoltan engedélyezett - pedig hej! de jó buli lenne Levinek az egész nyarat a tévé előtt tölteni - a sok játék már unalmasnak tűnik ....
Istenem, és még csak most kezdődött a szünet!
Úgy beszéltük meg Apával, hogy Levente már nagyfiú (és tényleg), ezért napi négy-hat órára már egyedül hagyhatjuk otthon, persze bizonyos lépések megtételével: a telefon kéznél legyen, étel mindig, és nem árt ha édesség is van, kimehet a focipályára , de a kánikula miatt csak 10 előtt és egyéb praktikus tanácsokkal ellátva. Van ami Levi számára prioritást élvez, mint pl. a foci (ez egy külön bejegyzést igényel), arról nem feledkezik meg, de számára más feladatok a feledés homályába merülnek, ezért aztán ezt Apával ilyen módon orvosoljuk:

Azért magyarázatot igényel a tévézés. A listára természetesen nem azért került fel, hogy el ne felejtsen tévézni, hanem ne felejtse el kikapcsolni egy óra után. Időnként nem is felejti el, és ezt onnan tudom, hogy csörög a telefonom és jön a szokásos kérdés: anya, unatkozom, mit csináljak?
Reményeink szerint nem így fog eltelni majd a nyarunk. Vannak terveink, vágyaink és lesz időnk is , hiszen csak most kezdődött a szünet. Írtunk egy ún. mai divatos szóhasználattal egy bakancslistát és remélem, hogy a nyár végére kipipálhatjuk az összeset.
Ma jön a Gábor két hétre, ebből egy hét focitábor barátokkal, edzőkkel, szórakozásokkal és remek buli lesz. A nyár többi részét is betábláztuk, és bízunk benne, hogy egy izgalmas, pihentető nyár elé nézünk.
Hajrá szünet! Induljon a móka és a visszaszámlálás az iskolakezdésig :-) Ja , és az iskola átépítés elhúzódhat akár több héttel is, ami azt jelenti, hogy nem csak előbb, de utóbb is kezdődik a tanítás. Majd ha a nyár végén megint jön az : anya, unatkozom, mit csináljak? - örömmel kiáltunk fel, hogy: végre, kezdődik az iskola! :-) De addig is:

Leviszáj

Levi: (A buszmegállóban) Anya, hány óra van?
Én: 9 (este) óra lesz 5 perc múlva.
Levi: De másképp mondd!
Én: 21 óra lesz 5 perc múlva.
Levi: (kezdte elveszíteni a türelmét) Anya, légy szíves értelmesen mondd!
Én: 20 óra 55 perc. 
Levi: Így már jó lesz, köszi.

Tíz év „szövetség”, avagy „Mondd Anya, hogy bírod"?

Na igen! Amióta írogatok ide a blogba, minden évben a házassági évfordulón írtam, de így a tizediknél már némi késéssel. Már nem lenne olyan fontos? Vagy már olyan megszokott? Vagy már nem tudok semmi újat írni? Tényleg nem! Csak ismételni tudnám azokat amiket már leírtam az elmúlt évek során. Igen, hálás vagyok, szerencsés vagyok , olyan ajándékot kaptam amit soha nem tudok megköszönni.  És ez így van jól és így van rendjén.

Amikor az ember összeházasodik, kivétel nélkül mindenki azzal a reménnyel indul el a fogadott kötelék útján, hogy élete végéig tart. Aztán valahol mégis letérnek a közös útról. Mi is így indultunk és azt érzem, hogy az évek előre haladtával nem szétválnak útjaink, hanem egyre inkább összefonódnak az ösvényeink. 

Mikor Levinek említettem, hogy Apával már tíz éve vagyunk házasok, naiv, gyermeki kíváncsisággal rám nézett és azt kérdezte: „mondd Anya, hogy bírod?”

Nagyon jól!

Egy nemrég olvasott cikkből szeretnék idézni:

Alkalmatlannak gondolva magunkat, vagy éppen csak lustaságból sokszor fogalmazunk úgy: „de jó lenne ha”... Ilyenkor a következő történeten kellene elgondolkodni:

Egy 60 év körüli nő áll a peronon. Nem messze tőle egy 30 éves férfi, aki nemrég ismert meg egy kedves hölgyet és úgy néz ki, jól alakulnak a dolgok, őt várja. Előbb érkezik meg a nő férje, betoppan elé, lerakja a bőröndöt, puszit ad, megsimogatja az arcát, és azt mondja: „de nagyon hiányoztál! Te is nagyon hiányoztál – válaszol a feleség – sok volt ez a két nap!” Utána megint adnak két puszit, kicsit átölelik egymást, a fiatalmeber pedig érzelmileg teljesen bevonódik ebbe a helyzetbe és kibukik belőle a kérdés: – Maguk hány éve házasok? Azok kedvesen ránéznek, „hát, lassan már 30 éve” mondják. A fiatalember felsóhajt: „ó, remélem az én házasságom is így fog sikerülni!” Erre az idősebb férfi odamegy hozzá, megragadja a karját, nagyon komolyan a szemébe néz és így szól: – Barátom, ezt ne remélje, hanem döntsön!

Mi döntöttünk tíz évvel ezelőtt. És ha Levi majd 20-30-40 év múlva megkérdezi: „mondd Anya, hogy bírod?”, bízom benne, hogy akkor is azt fogom válaszolni: NAGYON JÓL!

És hogy Apa hogy bírja? Levi nem kérdezte meg tőle J

Bevásárlás

A hétvégi macera minket sem hagy ki. Mit lesz a hétvégi program, hová kell menni, na és persze a főkérdés - legalábbis számomra - mit eszünk? Apa és Levi kérdése főleg arra vonatkozik, hogy mi lesz a desszert. De ahhoz, hogy főzni tudjak, be is kell vásárolni. Be kell vallanom, hogy annyira nem vagyok oda a bevásárlásért, de időnként szombat reggel összekapjuk magunkat Apával és elmegyünk a nagycsarnokba. Ezt a hétvégét megúsztam. Mivel Apának "majdnem" a csarnok fele volt útja, ezért hát rögtön kaptam az alkalmon, írtam egy bevásárlólistát, előkészítettem a szatyrokat, és Levit is rábeszéltem, hogy milyen jó móka lesz Apával menni.

Pár óra múlva meg is érkeztek a két szatyorral. Majdnem tökéletesre sikerült a bevásárlólistát teljesíteni:

 -10 darab tojás helyett 8-at hoztak, mert kettő az úton eltört

 - 5 darab csirkeCOMBfilé helyett 5 darab csirkeMELLfilét hoztak (talán a ma esti program a biológiai atlasz átlapozása lesz, az emberi test tanulmányozása, különösen a mell és a comb közti különbségre fektetjük a hangsúlyt)

 - 1 darab fél kilós virsli helyett , a "kettő lett - maradhat? - elvét követve egy kiló virslit hoztak. (a biológia óra után a matek következik)

És ez csak az első szatyor kipakolása volt. Aztán vettem egy nagy levegőt és kissé izgulva és reménykedve nekiláttam a második szatyor tartalmának kipakolására. Nagy meglepetésemre semmi meglepő nem volt benne J

Újra itt

Sokan kérdezték, hogy merre tűntem, hová lettem és miért hagytam magára a blogot. Sok minden volt ami elvette az időmet, kedvemet, lelkesedésemet, bár a témák jöttek folyamatosan.
Levi gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk, hogy lássunk izgalmasabban és hogy legyünk gyerekek időnként.
Néhány porszem az elmúlt hónapokból.
Szeptemberben elkezdődött az iskola. Már a második. Azt hittük, hogy mi már mindent tudunk az iskoláról, a menetéről, mi már edzettek vagyunk, megtanultuk fapofával fogadni a beírásokat (bár megszokni nem lehet, inkább reménykedni, hogy ez volt az utolsó), örömmel és gyerekes lelkesedéssel fogadni az ötösöket és különben is nekünk annyira újat nem tudnak mutatni. De tudtak! Jöttek az újabb beírások, az ejnye-bejnyézések, és amikor már úgy mentünk Leviért, hogy szinte a falak mellett, hogy észre ne vegyen minket a tanító néni, na akkor jöttünk rá, hogy nem tudunk mindent. És amikor mégis előkaptak" a tanító nénik , az volt az érzésünk, hogy nem a mi gyerekünkről beszélnek.
Ha egy fogalmazást kéne írni, kb. ílyen lenne: A mi gyerekünk, ahogy mi látjuk.
A mi gyerekünk mindenféle szülői elfogultság nélkül, szófogadó (időnként), szorgalmas (néha), segítőkész (előfordul), alkalmazkodó (a rajzfilmekhez), lelkes ( a játékokhoz), kitartó ( a fociban), magabiztos (ha hisztiről van szó),  kíváncsi ( hogy éppen mi megy a kedvenc csatornáján), és persze van még rengeteg jó tulajdonsága. Ezzel szemben az "iskolai" Levente : hisztérikus (bár szerinte csak határozott), szétszórt (Levi véleménye más egy kicsit), zavarja az órát (Levi elmondása alapján, nem tehet róla, ha unalmas az iskola), kíváncsi (na nem az óra anyagára, hanem, hogy mi történik az ablakon túl), rendetlen (Levi szerint nincs semmi baj a rendhez való viszonyához, csak a tanító néniknek más a fogalmuk a rendről), és persze sorolhatnánk tovább. Időnként pozitív vélemény is elhangzott, de azokat most nem találom a memóriámban.

Aztán jött a Mikulás és a Jézuska. Tényleg jött vagy nincs is? Kilenc éve kérdés már. Egyre kevésbé hisz benne, de azért még ott van az a pici bizonytalanság.
December hatodikán este amikor már kitette az általam kipuccolt csizmát az ajtóhoz, és már indult volna izgalommal lefeküdni, villámcsapásként vágódott be a szobánkba és pakolt ki a szekrényből a plédeket és más (számára akkor haszontalan) darabokat a szerkényből ajándékok után kutatva. "Nem ti teszitek az ajándékot a csizmába? - kérdezte kissé gyanakvóan, miközben Apával kapkodtunk levegő után. Ha most találok ajándékot valahol - fenyegetőzött tovább, akkor nincs is Mikulás, ti teszitek oda. De ha most nem találok semmit, akkor létezik a Mikulás - zárta le a vitát saját magával és mivel nem rejtett semmit a szekrény alja, így végül nyugtázta a tényeket, hogy a Mikulás létezik. "Biztosra kell mennem" - mondta magának , miközben visszapakolta a sok haszontalan holmit a szekrénybe.