Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2011. szeptember 18., vasárnap

Mint a kámfor.2



Ezt nem lehet megszokni, de lassan rutint szerzünk az elveszett gyerek keresésében. Minden egyes alkalommal rémálom, de úgy tűnik, hogy egy idő után hamarabb felébredünk. Most már legalábbis tudjuk, hogy néhány "üres járat" után, vesszük az irányt a hangosbemondó felé.


Ma sem volt másképp. Kimentünk a Tudományok Napja rendezvényre, ahol rengeteg izgalmas dolog várta a népet, főleg a gyerekeket. És ez az izgalom és türelmetlenség vezetett oda, hogy megint átéltük a keresem és nem találom szituációt.
Nem! Nem! Nem szülői gondatlanság miatt történt, ugyanis egy percre sem vettük le a szemünket  a gyerekekről. Csakhogy Levi felszállt egy kiállított buszra és megbeszéltük, hogy hátul szálljon le, ott várom. Összesen három gyerek volt a buszon, és az összes ajtót árkus szemekkel figyeltem, és egy perc után már keresésre indultam. De akkor már nem volt sehol. Ildi Gáborral egyfelé rohant, én fel-le, Apa meg mindenfelé, Levi meg csak ment előre, hogy mielőbb odaérjen az áhított játékhoz, csakhogy nem nézett hátra, hogy mi ott vagyunk-e.
Előbb a rendőrökhöz, majd a hangosbemondóhoz rohantam, aztán az idegtépő várakozás, miközben Apa és Ildi húzva Gábort maga után tették az egyre kétségbeejtőbb köröket.
Mint utólag kiderült, Levi is észrevette egy idő után, hogy egyedül maradt és egy oszlop tövében sírva fakadt, ahol a szomszéd fánál lévő játékvezető észrevette. Majd odavezette az első hangosbemondóhoz, és bemondták , hogy Vági Levente keresi az anyukáját. Csakhogy a két bemondó messze volt egymástól, és nem lehetett hallani, így Levi keresett elől engem, én meg hátul őt, de nem hallottuk egymás "hangját".
De az Isteni Gondviselés egy "hallót" küldött, aki éppen akkor járt mindkét helyen amikor elhangzott a felkiáltás. Nem tudok neki elég hálás lenni!!! Odajött hozzám és elmondta, hogy Levi is keres engem és hogy melyik sátornál találom meg. Mikor odaértem az ominózus helyre, Levi izgatottan, vidáman és önfeledten szabályozta a játékmenetet. Ildi, Apa és én meg pár percig még az idegrendszerünket próbáltunk a normál működésre visszaállítani. Nem sok sikerrel!


Leszámítva azt a fél órát, nagyon jól éreztük magunkat. 

Nincsenek megjegyzések: