Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2010. január 18., hétfő

Csoda és Kósza

Levente karácsonyra kapta ezt a könyvet. Belelapozván azt láttuk, hogy hosszú egy-egy mese és kevés a kép benne - Levente mércéje szerint. Aztán elkezdtük olvasni mégis és nem bántuk meg. Nagyon sokat nevetünk rajta és nemcsak Levi élvezi, de mi is nagyokat derülünk a két idétlen lovon. Hét mese van a könyvben és a legjobb (eddig) amit a tegnap olvastunk. Nagyokat kacagtunk a történeten, a szófordulatokon és a csacsiságokon. Nemcsak gyerekeknek élvezetes, de egy felnőttnek is ha jókedvre vágyik és egy vidám történetre. Egy kis részlet a kedvenc mesénkből:

Csoda és Kósza  a mútlban című történet, melyben Kózsa egykori ismerősét, Kanca Mancit  szeretné ismét látni, de akkori formájában, s ehhez egy varázs ló, azaz egy Varázsló segítségét kéri, ám túl nagy adagot fogyaszt a varázseledelből, s a dinoszauruszok korába jut vissza, ahol majdnem minden állat neve sz-re végződik, így feleslegesen keresgéli Kanca Mancit.

Már majdnem baj is éri, egy alloszaurusz üldözi az erdőszélig, de végül... s innen beszéljen magáért a mese:
„Nocsak, ilyenek itt is élnek! - De nem volt ideje sokáig csodálkozni, mert az ismerős állat fenyegetően felnyerített, amitől a hatalmas alloszaurusz úgy meglepődött, hogy oldalra kapta a fejét, majd vissza, nem tudta, Kósza után ugorjon, vagy az új állat után, és zavarában fejjel nekirohant egy fának. Nagyot koppant, és elhallgatott.
– Nahát, ez megvolna – mondta Csoda az erdő szélén. – De ha nem jövök időben...
– Te vagy az, Csoda! – nézett rá ámulva Kósza. – Hogy jöttél utánam, ebbe a régi tavaszba, ahol kanca Mancival fogok találkozni?
– Régi tavasz az ükanyád! Ez nem régi tavasz, ez a dínók kora, körülbelül hetvenötmillió évvel ezelőtt. Illetve azelőtt. Kerestelek az erdőben, aztán találkoztam azzal a varázs lóval, azaz a Varázslóval. Mondta, hogy fölfaltad az egész kotyvalékot, amit készített neked, úgyhogy attól félt, hogy a Föld még ki sem alakult abban a korban, ahová te visszamentél. Még szerencse, hogy a varázs ló jó megfigyelő, ezért tudta, hogy körülbelül mit falhattál föl. Mindig pontos recept alapján készíti a kotyvalékait. Ugyanannyit csinált nekem is, én is fölfaltam,  most itt vagyok. De azt mondom neked, és Kósza, meneküljünk innen, mert itt a dínók élnek, nem mi, még egy eohippuszt, azaz őslovat sem találsz, csak majd húszmillió év múlva! Hamarosan föl fognak falni, mert itt se istálló, se karám, se Gyöngyi néni, se Sajó bácsi, se bableves.
– Hogyhogy? Majd bemegyek egy nagyobb lovardába!
– Nagyobb lovardába se mész be.
– Akkor lemegyek a metróba!
– A metróba se mész le.
– Miért? Hol vannak a városok?
– Azok még nem épültek meg.
És hol vannak az emberek?
– Azok még nem alakultak ki.
– A patkóba! Még hogy az emberek nem alakultak ki! Hallottam gyöngyi nénitől, hogy az isten hanyadik napon teremtette az embert. Ezek a dínók már biztosan itt vannak egy hete. Akkor pedig Ádámnak és Évának is itt kell már lennie! És építhetnek istállót! Lehet, hogy már építettek is!
– Nincsenek itt – monsta makacsul csoda.
– Akkor most mi van? Az Istennek jobban tetszett előbb a dínó?
Csoda úgy gondolta, nem most beszéli meg Kószával, hogy miért van valami, és miért nincsen inkább semmi, ráadásul nem is igen maradt idejük a teremtéstörténettel meg más ehhez hasonló gondolatokkal foglalkozniuk, mert hirtelen az égből egy bőrszárnyú, fogakkal teli csőrű eudimorfon csapott le rájuk, aki irtózatosan ronda volt, és még sz-re sem végződött a neve.”

A dinószauruszok  persze nem ismerték Kancariusz Manciriuszt, de a hungariciusz dinó segített nekik amiben tudott. Azonban Leviriusz, Apariusz és Anyariusz nagyon jót szórakozott rajtuk.

Nincsenek megjegyzések: