Üdvözöllek az oldalamon! Köszönöm, hogy megtisztelsz a látogatásoddal!

2009. november 10., kedd


Drága Fiam! Születésnapodra!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis és egy nagy ország egymás szomszédságában. A kis ország egyik városában Apa élt Kati mamával, Krisztivel és Palival. A nagy ország egy kis falujában Anya, Gizi mamával, Ádi papával és Ildivel.
Aztán egy nap Gizi mama és Anya egy nagy teli börönddel felszálltak a vonatra és elindultak a kis ország nagy fővárosába.
Kicsit később, Apa is összepakolt néhány ruhadarabot, berakta a fogkeféjét és ő is útra kelt a legközelebbi vonattal szintén a fővárosban.
Apa és Anya egy városban laktak, de sokáig nem találkoztak és nem is tudtak egymásról. De ez szerencsére nem tartott sokáig, és egy szép napon, Apa levelet írt Anyának és megkérdezte, hogy szeretne-e vele találkozni? Anya, örömmel mondott igent Apának és annyira jól sikerült a vacsora, hogy azután gyakran találkoztak egymással. De a sűrű találkozás ellenére is ha nem voltak együtt hiányoztak egymásnak. Apa azzal az ötlettel ált Anya elé, hogy költözzenek össze és éljék ezentúl együtt az életüket. Anya, erre is rögtön igent mondott és már el is kezdte tervezni a közös életüket. Éltek együtt boldogan éjjel-nappal. De valami vagy valaki hiányzott. Túl nagy volt a csend! Túl nagy volt a rend! És soha nem ment a minimax. Ezen változtatni kell gondolta Apa és Anya és egy pillanatban megis tették a lépéseket. Pár nappal később Anyának gyanús érzései támadtak. Hmmm…talán egy kis Manócska lakik a pocakomba – gondolta Anya. És valóban Anya pocakjában egy kis zsákocskába költözött be Anya és Apa Pimpikéje. Aztán a zsákocska egyre nőtt és Pimpike már nem is fért el benne. Apa és Anya, nagyon kiváncsi volt az Ők kis Magocskájukra, ezért a doktorbácsihoz mentek, akinek volt egy csodamasinája és azzal bekukucskáltak Pimpike Palotájába. Igaz, kicsit szűkös volt a helye, de ahogy az arcát látta Apa és Anya, biztosan tudták, hogy jól érzi magát és boldog odabent.



És csak nőtt és nőtt Pimpike, Anya pocakja meg egyre nagyobb lett. Néha nyújtozodott Pimpike és ilyenkor Anya és Apa (ha résen volt) látta a kis talpakat, a kis kezeket, a hátacskát amint kidomborodik , aztán szépen el is tűnik. Pimpike nagyon szerette az édességet, a csokit, a sütit és ha Anya valamilyen finomságot evett, akármilyen mélyen is aludt Pimpike, ilyenkor mindig felébredt és ficánkolt örömében.
Pimpike, Pimpike! Nincs is ilyen név, ezért talán valami szép nevet kéne találni a mi kis Lurkónknak – gondolta Apa és Anya. Legyen Levente ! – mondták ki hangosan a szülők és attól kezdve Pimpikéből Levente lett.
És még mindig nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett. Egyre szükösebben fért el Levente Anya pocakjába és már nem is volt helye semmihez.


Akkor talán megkéne nézni végre, hogy ki az Apukám és az Anyukám. – mondta Levente magának. Hallani már hallottam a hangjukat, Apa sokszor odabújt közel hozzám és úgy beszélgettünk, Anya nem hajolt közel, de mindig bentről hallottam a megnyugtató hangját. Szeretnek ők, és biztosan már nagyon várnak és kiváncsiak is rám, hogy milyen vagyok, kire hasonlítok és milyen hangosan tudok sírni – gondolta Levente magában.
Egy szép novemberi napon úgy döntött Levente, hogy elérkezett az idő és útnak indul ki a fényre. Ha ez ilyen egyszerű lenne! De hát hosszú az út , muszáj kicsit pihennem – gondolta magában és el-el bóbiskolt közben. Így az út sokáig tartott a világ fele, ahol Apa és Anya már izgatottan, kiváncsian, büszkén és egy kicsit fáradtan várta a Csodájukat. Aztán azon a november 4-ei napon négy óra előtt hét perccel feltűnt az uton egy fejecske, két vállacska, egy test, két láb . Megszületett Levente. Apa és Anya szeme megtelt könnyel és a doktorbácsi megnyutató szavai után, miszerint Levente fiúnk tökéletes átadták magukat az örömteli érzésnek. Szülők lettek!
Levente sem tétlenkedett, rögtön kipróbálta, hogy milyen hangosan tud ordítani, és hogyan hallja a saját szájából azt, hogy OOOOOOÁÁÁÁ, OOOOOOÁÁÁÁÁ. Talán az ő fülét egy kicsit sértette az a hangoskodás, de Apának és Anyának ez volt az első igazi, gyönyörű hang amit életében hallott.
Levente testét egy kis pólyába rakták, hogy jó melegbe legyen és azután Anya és Apa közé tették ahol már nem sírt. Szétnézett és Apa hangja ismerősnek tűnt neki, Anya érintése és szívverése szintén nyugtatólag hatott rá. Szóval, Ti vagytok a szüleim és Ti akartátok, hogy hozzátok jöjjek. Itt vagyok és csakhogy tudjátok ezentúl nem lesz Nálatok rend, Nem lesz Nálatok csend és folyton minimax megy a tévébe.

Nincsenek megjegyzések: