Nyertek!

Ezzel a poént le is lőttem, de órák óta ennek a szónak ízlelgetem az ízét. 

Amikor Levi egyik este elmondta, hogy a tornatanárnő, Zsuzsa néni egy hirtelen ötlettől vezérelve benevezett a területi kosárlabda diákolimpiára "A szedett-vedett" csapattal, szinte biztosak voltunk benne, hogy a "részvétel a fontos" írányt erősítve növeljük a gyerekeink önbizalmát. Nem sok reményt fűztűnk a dicsőséges kimenetelhez. Nem a gyerekekbe vetett bizalmunkkal volt a hiba, nem is Zsuzsa néni bátorsága (vakmerősége) aggasztott, hanem az a tény, hogy a legamatőrebb csapattal indult a csatába. És nem csak a csatát, de a háborút is megnyerte velük hihetetlen módon. 

Amikor megkezdőtt a számunka két ismeretlen csapat játéka, látván az ő rutinos csapatjátékukat, ahogy az edzőjük a partról hol kiabával velük, hol buzdítva őket segítette a játékban, láttuk ahogy a kosárlabdák miliméteres pontossággal estek a hálóba, és láttuk, ahogy önkívületi állapotban játszák a véresen komolyan vett meccset. Kishitűekként áltunk a paraván mellett, és láttuk a hermanos csapat szinte biztos vereségét. A legerősebbnek hitt csapat kikapott az ellenfelétől. Fellángolt egy kis szikrányi remény, hogy még van esély a mi gyerekeink számára is. 

Zsuzsa néni egy alapos bemelegítés , egy jó adag lelki utravalóval (nem baj ha nem nyerünk, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat), és jó nagy adag szőlőcukor elfogyasztása után pályára küldte a csapatát. Látta az ellenfél rutinját, de mégis hitt a csapatában. Bízott bennük. Abban a néhány gyerekben, akik pár héttel ezelőtt tömörültek csapatba a közös cél érdekében. 

Az esélytelenek nyugalmával ültünk Andris anyukájával a leláton. A bíró megfújta a sípját, a labda a magasba repült...a következő pár másodpercben, már az ellenfél hálójában pörgött a labda. Majd egy újabb és újabb követte. Az első két percben 3 : 0 az állás a hermanosok javára. Már nem féltettük őket, láttuk a szenvedélyt, az elszántságot, a játék hevét a szemükben, és a pontozótáblán is megmutatkozott ennek az eredménye. 

Küzdöttek. Nem hagyták, hogy az ellenfél jobbnak tűnő játéka elvegye az önbizalmukat. Minél erősebb ellenfelet kaptak, annál jobban odatették magukat. 

Irány a következő lépcsőfok, jöhet  a kerületi megmérettetés. 

Veni, vidi, vici (jöttem, láttam, győztem)  mondták a srácok az autóban hazafelé. Ez ilyen egyszerű! 

Néha belehalok

Keresem az indokot. Mondják, hogy kell. Tudom, hogy fontos. Érzem, hogy muszáj. Látom, hogy érdemes. És mégis olyan nehéz elindulni. Jönnek a kifogások: esik az eső, fúj a szél, február van, fázik a kezem, sok a ruha rajtam, a komfortzónámon kívül esik. 

Meggyőzöm magam, mantrázom a gyaloglás jótékony hatásait magamban, miközben bekötöm a gyalogló cipőmet. Nincs ez mindig így. De a mai nap nehezebben megy mint máskor. 

Megbeszélem magammal, hogy nem kell beleszakadnom, csak amennyit bírok...amennyi jól esik...amennyire erőm van. A séta a levegőn, a napsugarak az arcomon, a tüdő átszellőztetése a lényeg...ne törődjek a kilométerekkel. A legjobb lenne ha hagynám a lépésszámlálót. 

Elindulok. A lépésszámláló megszállottja vagyok. Figyelem. Olyan lassan pörög, miközben én egyre fáradtabbnak érzem magam. Minden erőmet összeszedve teszem egyik lépést a másik után. 

Vannak jó gyaloglások és vannak rosszak. Ez most nem jó. De ezeket megcsinálni a bravúr. Amikor minden lépés küzdelem, minden levegővétel fáj. Amikor a pokolba kívánom az emelkedőt, mert hiszem, hogy soha nem ér véget, amikor minden lábam előtt kőbe újabb akadályt vélek felfedezni. 

Ilyenkor előveszem az egyetlen támaszom...csak a következő lépés, csak a következő pillanat. 

Mindig csak  a következő házig..a következő fáig...a következő utcáig. 

Aztán hazaérek. Megtettem. A lépésszámláló újabb közel öt kilométerrel toldja meg a teljesítménylistámat. 

Ilyenkor olyat érzek, mint máskor soha. Testileg talán ezek a gyaloglások nem annyira értékesek. De lelkileg a legtöbbet adják, az önmagam felett aratott győzelem mindennél édesebb ízét. 

Párbeszéd

Én: Levikém, milyen izgalmas óra van, hogy te online vagy a facebookon iskolaidőben?

Levi: Biológia és Jégkorszakot nézünk

Levi: És te miért facebook-ozol a munkahelyeden?

Én: Igazad van, nem facebookozom a munkahelyemen (munkaidő után), van ennél sokkal jobb tennivalóm :-D

És egy ráadás kép :-D

Mi lett volna, ha?

Ha Levi éhes lett volna, megette volna tízóraira a  kalácsot, és ez a történet itt véget is érne.

De Levi nem volt éhes... nem ette meg a tízóraira csomagolt kalácsot...a kalács a táska fenekén várta a további sorsát...a sorsára hagyott kalács illata felkeltette a hangyák érdeklődését...éjszaka a hangyák felkeresték a magára hagyott kalácsot...a hangyák hívták az egész sereget...a hangyasereg nagyon jól érezte magát Levi táskájának aljában, az egyre jobban zöld penészvirágba burkolozó kalács illatában...előbb Levi, majd én kaptunk szinte szívbajt a sok hangya láttán...Levi kipakolta a tankönyveket...de a hangyák ragaszkodtak a táskához...Levi a hangyákat kirázta az udvaron lévő kuka mellé...néhány papírlap is kiesett...az is szemét, jó helyen van ott, nyugtázta Levi. 

Délelőtt folyamán kiviszem az ásványvizes palackot a kukába...egy A4-es papírt fúj a szél jobbra, balra...az egyre jobban eleredő esőcseppek szinte elérik a lap szélét...felveszem...egy aláírásra várt papír, amiben igazolom (igazolnom kellett volna), hogy Levi mehet májusban három napra  Szlovákiába, Felvidékre...már egy hete a táska alján vár az aláírásra...a jelentkezési határidő...valószínű már lejárt...teszünk egy próbát...aláírom...Levi másnap odaadja Etelka néninek...az utolsó pillanatban.

Ha Levi megette volna a tízóraira csomagolt kalácsot, nem mehetne Felvidékre. 

Tudunk vagy nem tudunk?

Nagyjából. 

Szembe jött egy hirdetés: 

"Gyertek át péntek este! Kvíz, vetélkedő, nyeremények!

Regisztráció szükséges, kommentben jelezd, hogy hány fős csapattal jössz!

A Quiz@ egy csapatjáték, amiben barátokkal együtt játszva kell megoldani különböző feladványokat. A kérdések minden témakört érintenek: általános műveltség, logikai feladványok, képek, filmkockák, zenék felismerése és még sok egyéb.
A Magyarországon egyedi kérdésköröket tartalmazó vetélkedőben, a kreatív gondolkozásra is szükséged lesz, a szerencse is a kezedre játszhat, és a taktikai érzékedet is használhatod.

Minden alkalommal egy kis időutazást teszünk a nyolcvanas és kilencvenes évekbe, új, érdekes dolgokat tudunk meg a világról és próbára tesszük emlékező képességünket, miközben legjobb barátainkkal iszogatunk és szórakozunk.

A részvétel ingyenes, a győztes csapat értékes ital nyereményt vihet haza, vagy ihatja meg a helyszínen kedve szerint.

Tedd próbára magad, ismerj meg új embereket és játssz egy jót.. vigyázat, erős függőséget okoz."

Jelentkeztünk és elmentünk a budaörsi PostArtra a kocsmaquizre, hogy rájöjünk, hogy miből, mennyit, és mennyire gyorsan tudjuk a feltett kérdésekre a választ.

Engem már régebb óta izgat egy ilyesfajta megmérettetés, egy kicsit félve tettem fel a kérdést Apának, hogy van-e kedve jelentkezni? Persze, próbáljuk meg - lelkesített Apa. Hat főre foglaltam helyet, mert hát ez csapatjáték, így nem mindegy, hogy kiket hívunk el, ha nyerni nem is feltétlenül akarunk (pedig jó lenne), de azért  sereghajtók se legyünk.

A középkorosztályt Apával már képviseljük, jó lenne fiatalokat is bevonni. Örülnék ha Levi is csatlakozna, de ismerjük a szitut: kamaszkor, szülőkkel együtt, nyilvános hely...nem sok  (0) esélyt láttam, ám egy óvatlan pillanatban mégiscsak megkérdeztem, hogy nincs-e kedve velünk tartani? De - válaszolt a legnagyobb természeteséggel. Visszakérdeztem, nem voltam benne biztos, hogy jól értette-e, vagy én hallottam esetleg rosszul a választ.

Bíztam benne, hogy Balázs és Klaudia érdeklődését is felkeltjük, és szívesen csatlakoznának hozzánk. Csatlakoztak.

Összeállt a mi kis csapatunk, lelkesen ültük körül az kocsmaasztalt és izgatottan vártuk a kihívást.

A középmezőnyben végeztünk - elsőre nem is rossz - szemben a többi csapattal akiknek már rutinjuk volt. Őket már beszippantotta addigra a játék. Most már minket is.

Levi volt az első aki hangot adott a tetszésének (ez baromi jó volt), és kérte, hogy most azonnal foglaljunk asztalt a következő alkalomra. Én pedig hálás vagyok, hogy ilyen tartalmas minőségi időt tölthetünk együtt, ahol egymásra figyelve, összedobva a kis tudásunkat, képességünket, logikai rálátásunkat játszunk egymásért , magunkért. Nem feltétetlen a nyereményért, hanem a játékért. A jókedvért. A hangulatért. Március -jén újra megyünk. ☺