Biciklitúra

Már egy ideje motoszkált a fejemben, hogy milyen jó lenne megkerülni a Velencei-tavat.  Arról álmodoztam, hogy nyugodt tempóban, gyönyörködve a tájba, élvezve a látnivalókat, megismerve az ottani falvakat, kimelegedve, kissé elfáradt izmainkat pihentetve hűsítő limonádét kortyolgatunk egy  cukrászda árnyékos teraszán. 

Miután felkerekedtünk a május 1-i napom, és nekivágtunk a közel 30 kilométeres távnak,

már az elején éreztem, hogy a szép csokorba szőtt álmaim hamar szertefoszlanak. 

Tavasztól őszig szoktam biciklizni, bár tény, hogy a sebességem nem haladja meg a 10 km/h-s átlagot, de azt a budaörsi viszonylatban , ahol kissé lankás terepeken tekerek még a kellemesen fárasztó kategóriába tartozik.

Indulásunk előtt előtanulmányokat folytattam, hogy nagy meglepetés ne érjen minket. A már tapasztalt túrázok ajánlására az óramutató járásával ellenkező irányban indultunk el, mivel a nehezén jó túlesni az elején. A kritikus pont a táv 7-8 kilométerénél van,

na ott bizony össze kell szedni minden energiát (ki kell bontani a szőlőcukros zacskót), és nekivágni a hegynek. Ahol nem bírtam, leszálltam a bicikliről és feltoltam jó néhány társammal együtt. 

Apa és Levi persze már a hűvös árnyékban pihentek mire én zihálva, a fáradtságtól kimerült reszkető lábaimmal megérkeztem,a tüdőmből az utolsó levegőt is kipréselve kértem, hogy lassítsunk egy kicsit. A kilométer kijelzőjére pillantva igazoltnak láttam, hogy kicsit gyors a tempó. A nyolc kilométert 35 perc alatt tettük meg, noha ez jóval több mint az én 10 km/h-s átlagom egy kevésbé nehéz terepen. Nem véletlen éreztem, hogy én ott feladom. Hála a csodatévő szőlőcukornak, hamar folytattuk a túrát abban a tudatban, hogy innen már egyszerűbb, könnyebb és látványosabb (?) lesz. 

A pákozdi lejtőnél megkönnyebbültem, hogy már csak lefelé vezet az útunk, így amikor satufékkel száguldottunk le a meredek lejtőn, szánakozva néztem a szembejövőket amint tolják fel a biciklit a magas hegyre. Akkor még nem sejtettem, hogy két perc múlva én is már a túloldalom tolom vissza a járgányomat, mivel a Navigátorunk (ezúttal Levi és az ő telefonja) eltévedt és rossz irányba indultunk el, amit már csak a lejtő alján vettünk észre. A szőlőcukrom vészesen fogyott...

Pákozdnál végre úgy éreztem, hogy sínen vagyok, főleg, hogy még egy rövidítő útszakaszt is igénybe lehetett venni. Egyenes, semmi látható emelkedő, széles út, nem kell kerülgetni senkit, és végre lehet élvezni (is) a túrát. A nézelődés szóba sem jöhetett...nem fért bele a km/h-s sebességbe. 

Hamar rájöttem, hogy itt is meg kell küzdenem az előrehaladásért, a láthatatlan emelkedő és a szembeszél kb. négy kilométeren keresztül vicsorította rám csakazértis mosolyát. A váltót a legkisebbre állítottam, és már azon gondolkodtam, hogy tekerés közben leszállok a bicikliről, és megnézzem, állok vagy haladok. 

15 kilométer küzdelem után, a távolság felétől végre BICIKLIZTEM. Szélcsend övezte az utat,  a bicikliút szinte puha vörösszőnyegként vonult előttünk, és lehetett haladni is...Apa és Levi után így is mindig "futottam", hozzájuk képest nem lehetett elég gyorsan tekerni. Ahogy mindig, itt is megkaptam kedvenc szlogenüket: ha ennél lassabban mennek, visszafelé haladnak. 

Nézd Cica, hattyúk!...kiáltott Apa felém, de időm nem volt, hogy gyönyörködjek bennük. Nézd Cica, vitorlások! - mutogatott Apa a tó felé. De csak sejtettem, hogy arra lehet a víz, a hattyú, a nádas, a vitorlás, a....  Ennél a sebességnél az útra kellett koncentrálnom, a szembe jövő forgalomra, merthogy mindenki május 1-jén kerekezte körül a tavat. Az agárdi kilátónál megálltunk néhány percre, ott sikerült csinálni két-három fotót, ennyi emlékem maradt a Velencei-tóból,

Sorstársak

viszont az út összes gödrét, kanyargóit feltudnám sorolni. 

Ja és még valami: az én biciklimen voltak a legszélesebb gumi, a fizika törvényei szerint a nagyobb tapadás miatt, sokkal nehezebb tekerni. Csoda, hogy mindig hátul kullogtam? De ígéretet kaptam, hogy Apa lecseréli. 

Az amúgy átlagosan 3-4 órás biciklitúrát , közel 2 és fél óra alatt teljesítettük. Apa, szerintem nem mentünk mi olyan lassan. 

Keresem a következő túránk helyszínét :-D