Az iskola tornaterme felé vezető folyóson éveken át csodáltuk a biciklitúrás fotókat. Levi vágyakozva nézte, és szinte már a napokat számolta, hogy mikor lesz felsős (már első osztályotól felső tagozatos akart lenni), hogy ő is részt vehesen egy ilyen kalandban. Majd addigra már nagy(obb) lesz, erős(ebb), okos(abb), strapabíró(bb), biztattuk magunkat Apával. És eljött az idő. Nagyobb lett, erősebb, okosabb, strapabírobb, de amikor nekünk szegezte a kérdést, hogy mehet-e, elbizonytalanodtunk. Hiszen még olyan kicsi, gyenge, persze okos, de hát vajon mennyire strapababíró?
Tudomásul vettük a felénk intézett kérést, feldolgoztuk, boncolgattuk, ízlelgettük...de nem jutottunk előre, mígnem egy kedves barátunk egy tavaszi estén elmesélte, hogy kb. 12 évesen mekkora távot tett meg két nap alatt. Na nem mintha lebecsülnék Kedves Barátunk képességeit, de úgy véltük, hogy talán Levi is van olyan talpraesett, és van annyi energiája, na meg gyakorlata, hogy átgondoljuk újra. Rábólíntottunk. Másnap már be is fizettük, hogy véletlenül se maradjon le. Már mi is szerettük volna ha megy.
Kaptunk egy szép hosszú listát a kötelező és ajánlott biciklifelszerelésről, aminek felét nem értettem, de ami kell az kell! A számla láttán pedig szívinfarktus közeli állapotba kerültem, na de végülis csak egyszer kell ennyire felszerelni, jövőre már olcsóbb lesz a túra. Lepecsételt papírral kellett igazolni a bringa szervízelésének tényét, és amikor a vasútállomásnál rákérdeztem Apától, hogy úgy-e nem felejtették el lepecsételtetni, mert ellenkező esetben kerekezhet haza Levi, Apa megnyugtatott, hogy ebben az esetben, hozza a céges (kéményboltos) pecsétjét és azzal nyom rá egy "igazolást". (Apa mindent megold)
Csomagolásnál is még motoszkált bennem a bizonytalanság, de amikor megláttam a Keleti pályaudvar parkolójában, a biciklijüket toló Levinél fiatalabb (kis)lányokat, elengedtem minden kérdéses gondolatot.
Az Iskolaigazgató Viktorbá, a Tornatanár Szabibá, a Médiás (Keksz)Ernőbá, és az Iskolapszichológus Gáborbá
felügyeletével útnak indult a lelkes csapat. Ha én mentem volna biztos, hogy szükségem lett volna Gáborbára, mert egy kb. 270 kilóméteres túra megtételéhez egy jó nagy adag lelkitúrbóra lett volna szükségem, a testiről nem is beszélve. Na de nem én mentem...szerencsére..nem is bírtam volna. Fényképen nézni is fárasztó volt, ahogy tekernek a felfelé vezető úton , és mindezt úgy kb. 53 kilométeren keresztül, Mezőkövesdtől Felsőtárkányig és Eger környéke keresztül-kasul. Levi reméli, és joggal, hogy jövőre az Alföld lesz az úticél.
Az életre szóló élmények képzeletbeli mappájába tettük a hetet Levi elmondása alapján. A strandok,
a kirándulások,
a hosszú fárasztó, de élményekben bővelkedő bicikliútak,
az éjszakába nyúló zenés bulik, a sok nevetés és kacagás a nyegle, kamaszos vicceken,
a múzeumok ritka látnivalói
tették színessé a hetet.
Na meg az egységes, neonszínű polók,
amit második nap kaptak kézhez, és a Viktorbá által felrakott mindennapi képeken az egész társaság egységesen, mint védjegyet viselték a polókat. Nem kell hozzá túl sok logika, hogy ha mindenki minden nap azt az egy polót öltötte magára hét napon keresztül, akkor milyen illata lehetett az utolsó nap. Remélem, hogy legalább éjszakára átöltöztek. De akkor miért kérték, hogy csomagoljunk polókat? Bár volt egy olyan gyanúm, hogy nem lesz rá szükség...mert én már tapasztalt anyuka vagyok. (Levi általában egy nadrág-egy poló kombinációval végig viszi a heti táborokat)
Koszosan, büdösen, csokibarnán, 270 kilométer és hat nap után fáradtan ért haza...de gazdagon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése