A minap egy beszélgetés kapcsán hangzott el, hogy ki mit ír le és miért nem ír le eseményeket. Ha nem emlékszem rá egy idő után, nyilván nem is volt fontos - érvelt a beszélgetőpartnerem. Azóta sokszor gondolkodom ezen. Mi az a mi megmarad és miért maradnak meg fontos vagy kevésbé fontos események, vagy igencsak jelentős pillanatok tűnnek el az emlékeinkből. Egy arc, egy dátum, egy tekintet, egy gesztus, egy mosoly vagy éppen egy könnycsepp.
Egy emlék jutott eszembe, számomra egy nagyon meghatározó képsorozat. Egész pontosan 1993 nyarán történt, immár 23 éve, és mégis annyira tisztán ég bennem minden pillanat, mintha friss élmény lenne. Nem emlékszem a helyszínre, nem jönnek elő képek amelyek "körete" volt az eseménynek, nem ugranak be illatok és ízek, már nem tudom, hogy esett az eső vagy sütött a nap, nem látom a színeket a memóriámba, és nem hallom az amúgy sok értékes elhangzott szót, mondatot.
Egy valami viszont egész tisztán, kivehetően és pontosan él bennem, beleivódott az agyam és szívem legmélyebb rétegeibe, elzárva őt jó mélyen életem végéig.
Egy kicsit visszakanyarodnék az időben. Azon a bizonyos 1993 év nyarán egy akkori kedves kolléganőm, meghívott, hogy a Pasaréti Református Gyülekezet Alagsori Ifijének aktuális éves csendeshetén vegyek részt. E.-n kívül nem ismertem senkit a társaságból, így kevésbé bátran, de annál inkább vakmerőbben bólintottam rá, és csatlakoztam egy már évek óta összeszokott csapathoz.
Mielőtt a mélyvízbe ugrottam volna, előző nap "lementem" az ifi alkalmára, hogy néhány arcot megismerjek, és nekik se legyen az én arcom teljesen idegen a másnapi indulásnál.
Félve léptem be az ajtón, de hamar elmúlt minden szorongásom amikor kb. 25 szempár kedvesen nézett rám, és megnyugtató mosolyuk láttán éreztem, hogy jó helyen vagyok. De volt egy arc, egy békés, nyugodt, derűs szempár, ami bennem mégis ellenszenvet keltett..megmagyarázhatatlanul és főleg ismeretlenül. Tulajdonosa egy közepes magasságú, kissé szeplős, vörös hajú, húszas évei elején járó, orvostanhallgató fiú. Daninak hívták. Iránta való negatív érzésemet tovább fokozta amikor számomra okoskodónak vélt, ámde utólag tudom, hogy nagyon is bölcs hozzászólásaival törte meg az alkalom csendjét. Hazafelé egyetlen gondolat járt a fejemben: remélem, hogy Dani nem jön velünk. De jött. Nem változott semmi azon a héten. Dani is ugyanazt a közömbösséget mutatta felém, mint amilyen semleges érzésekkel viseltettem én irányában. Még ha semleges lett volna! Puszta jelenléte is irritáló volt. Miközben a lelkiismeretemmel küzdöttem, folyamatosan kérdéseket tettem fel Istennek, hogy miért nem tudom csak egy picit is kedvelni őt, nem tett semmit ellenem,egész héten még csak egymáshoz sem szóltunk, nem bántott, és az amúgy kellemes hetet emiatt rossz érzésekkel éltem át.
A helyzet nem változott. Nem kaptam Istentől választ. Dani sem lett kedvesebb számomra. Rányomta bélyegét ez a helyzet a heti csendességre. Hitben gyarapodva ugyan, de a teljes odaadásnak gátat vetettek a bennem dolgozó negatív gondolatok. Vártam már a pénteket, hogy haza mehessek, oda ahol homokba dughatom a fejem, és nem kell látnom a Dani vörös haját. Hiába kértem Istent egész héten, hogy csak egy hajszálnyit tudjam őt kedvelni, nem jött válasz.
Indulás előtti utolsó alkalmon mindenki nevét egy kalapba dobtuk, majd húzni kellett, és a kihúzott illetőt egy évig imádságunkban hordozzuk - tettünk ígéretet Istennek és magunknak.
Mielőtt a kalap hozzámért volna, magamban jót mosolyogtam azon az elképzelt szituáción, hogy a Dani nevét húzom ki. Na ne! - ráztam meg magam gyorsan, és bizakodva nyúltam le a kalap aljára. Izgatottan bontottam ki a kis fehér cédulát, hogy mielőbb láthassam, hogy kinek a nevét rejti a papírdarab, Isten kit bízott a gondjaimra egy éven keresztül a 25 kedvelt ember közül. Mert azt az egyet nem - ebben biztos voltam. Tévedtem. A vakító fehér papíron négy betű ordított a szemembe és égett bele a retinámba: DANI. NEM-NEM és NEM! - hangtalanul kiabáltam bele Isten arcába. Tudod, hogy mennyire utálom (ok nélkül)! - érveltem dühösen és szemrehányóan, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám visszacsempészni a papírfecnit és húzni másikat. Lehetetlen volt. Amikor szembesültem a megváltozhatatlan ténnyel, hirtelen átszaladt rajtam valami megmagyarázhatatlan bizsergés. Kimerevedett egy mozdulatlan kép, és azt éreztem, hogy megállt az idő. Megértettem. Sokkal többet kaptam, mint amit kértem. Ránéztem a Danira. Már nem utáltam...bár még nem is szerettem. Dani eszköz volt Isten kezében.
A mai napig kérdés és már nem is fontos, hogy tudjam, de az a bizonyos alkalom után amikor a társaság felállt a helyéről és indultunk volna csomagolni, a Dani odajött hozzám....először akkor a héten, és először életemben. Tisztán emlékszem a mozdulatokra, Dani őszinte kíváncsiságára ami a szemében csillogott, miközben kérdést intézett felém. Látom a kedves mosolyt az arcán, amit nemcsak az idő múlása szépített meg. Kristálytiszta képként él bennem minden másodperce. És nem csak emlékként. Ha elgyengülök, és mint gyenge nádszál a hitem törékennyé válik, ezért a bizonyságért nyúlok vissza.
Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy miért. Ő is engem húzott, vagy egyszerűen teljesítette a "küldetését"? Már nem fontos. Ama bizonyos hét óta sokszor beszéltünk. Ma már egy kórház lelkes és segítőkész gyerekorvosa, boldog családapa és férj. Számomra Isten bizonyítéka! Azóta is kedvelem.
