Jól érzem magam

a bőrömben.
Állok a tükörrel szemben és belenézve csak a tekintet a régi, a test amit látok, olyan mintha valaki másé lenne. Nem az enyém, nem akarom, nem ilyet álmodtam. A duci gyerekkorom után sok fáradtságos munkával és kitartással végre az lehettem aki mindig is szerettem volna lenni. Legalábbis testileg. Felvehettem olyan ruhákat, amik tetszettek, amelyekről úgy gondoltam, hogy jól áll és amiben jól éreztem magam. Évekig élvezhettem és élveztem a hosszú évek sok-sok tornájával elért eredményt. Tudtam a módját, hogy hogyan tartsam meg ezt az állapotot. Odafigyeltem az étkezésre és a folyamatos tornára. Büszke voltam magamra amikor szülés után ráléptem a mérlegre és 1 kiló pluszt mutatott. Amikor olyan emberekkel találkoztam akik a súlyuk miatt nagy lelki terheket is cipeltek, elmondhattam, hogy van remény, nekem is sikerült. 

Aztán jött a fellángolás és jött az a gyógyszer, amely nem ismert kegyelmet a kilóimra és a külső megjelenésemre nézve. Átalakított mindent, hol leszedett dolgokat, hol máshova rakott olyan többletet, amitől kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Kerestem a tükörben a régi magamat. Nem igaz! Nem is akartam tükörbe nézni. Ha mégis véletlenül belepillantottam, egy idegen arc nézett vissza. Identitástudatom fenekestül felfordult. Ki vagyok. Mi vagyok? Miért vagyok? Jó(l) vagyok? A testi változás a lelki kudarcot is maga után hurcolta. Minél jobban hasonlítottam egy felfúvódott holdhoz, lelkem annál mélyebbre jutott. 

Meglepett arcok, kikerekedett tekintetek, a sokszor tapintatlan kérdések sem tettek túl jót a belső világomnak. Könnyebb volt új ismeretségeket kötni olyanokkal, akik előtt "tiszta lappal" indultam, nem kellett magyarázkodnom, és nem kellett kellemetlen kérdésekre kényelmetlenül zavaró válaszokat adnom. Magyaráznom kellett a "bizonyítványomat". 

Már nem volt elég a jól bevált módszerem a "majdnemtökéletes" énképemhez. Hiába számoltam a kalóriákat, hiába izzadtam a súlyzók alatt, a gyógyszer ellenem dolgozott. Nem volt más választásom, el kellett fogadnom a (pillanatnyilag) megmásíthatatlan helyzetet. Pozitív gondolkodás, istenhit, meggyőzés a tényről, hogy muszáj állapot, kevésnek bizonyult hosszú hetekig, hónapig. Önbizalomhiányomat tovább növelte a ruhaboltokban az X(X)L-es méreteket között kellett keresgélnem, pénztárcám helyzetét sem könnyítette meg, hogy a teljes ruhatárat át kellett "szabni". 

Elkezdtem tanulni magamat. Ismerkedtem a külsőmmel, belsőmmel. Feltérképeztem a (z XXL-es) határaimat és átértékeltem a fontossági sorrendet. Nem volt egyszerű, de amikor újra szívesen találkoztam régen látott ismerősökkel, elhanyagolt barátokkal, amikor nem zavart, hogy magyarázkodnom kell, és már nem is akartam magyarázkodni, amikor nem kérdeztem Istentől újra és újra, hogy miért pont én , és miért pont ez, tudtam, hogy jó úton haladok a saját magam elfogadásában. 

A folyamatnak még nincs vége, talán nem is lesz. Újra kitartóan számolom a kalóriákat, a torna alatt előbukkanó izzadságcseppek erősítik azt a tudatot, hogy igenis büszke lehetek magamra. Lehet, hogy más (egészséges) ember ennyi munkától eredményesebb lenne, nagyobb lenne a bicepsze, kisebb a hasa, kerekebb a feneke és erősebb az izomzata. De én nem vagyok a másik ember. Én saját magam vagyok. Értékekkel, érzelmekkel, kitartással, hittel és reménnyel. Ahhoz, hogy továbbra is élhessek, el kell fogadnom, hogy társam az a gyógyszer, amely nem kímél a testi-lelki változásoktól. Így hát nekem kell változnom. Örömmel lépek le a mérlegről ha 10 dkg-val kevesebbet mutat, boldog vagyok ha a blúz már nem feszül annyira és milyen felszabadult érzés vesz körül, ha feltudok menni a lépcsőkön. Gondolná bárki is, hogy milyen nagy feladat pl. guggolásból felállni? Én tudom, már sikerült és iszonyú nagy boldogsággal tölt el. Meg kellett tanulnom, hogy ne másokhoz hasonlítsam magam. Én külön egyéniség vagyok, bármekkora ruhákra is van szükségem. Nem a méret a lényeg - mondja a szólás. Hiúságunk megcáfolja ezt az állítást, pedig a méret is viszonyítás kérdése. De most azt érzem, hogy még egy kicsit előrébb haladtam a elfogadás útján. És igen, köszönöm, jól vagyok. Most már ki tudom mondani.