Már hetek óta terveztük Levivel, hogy mézeskalácsházikót sütünk. Évekkel ezelőtt már próbálkoztam, és az első alkalomhoz és magamhoz képest egész jól sikerült. Mégis volt bennem most egy adag bizonytalanság, hogy másodjára is megtudjuk-e sütni.
Több recept közül választottuk ki a számunkra legszimpatikusabbat, végignéztük videón számtalanszor, hogy minden apró mozdulatot tökéletesen elsajátítsunk és megfelelő önbizalmat merítsünk aminek igencsak hiányában voltunk.
És nekifogtunk. Talán a legegyszerűbb fázisa a hozzávalók beledobálása a kenyérsütőgépbe (gondoltuk ha más nem, mézeskenyér lesz belőle), aztán kezdődött a neheze. De volt aki nagyon lelkes és segítőkész volt.
A szép barna és illatos tésztánk önálló életre kezdett térni. Ügyességünk és kitartásunk ellenére, hol az egyik oldala lett szélesebb, hol éppen a közepe repedt, vagy nyúlt szét az egész rágógumiszerűen.
De nem adtuk fel. Alakulóban volt a tervezett mézeskalácsházikónk, bár nem tudtuk még, hogy mi lesz belőle. Végre kisültek, hagytuk kihűlni, majd úgy döntöttünk, hogy aznapra bőven elég volt az izgalmakból, ezért másnap ragasztjuk össze. Ehhez még párszor megnéztük az összeillesztési technikát, nehogy egy ici-pici részleten átcsúszva mégse legyen tökéletes.
Összekevertük a két tojásfehérjét a fél kiló porcukorral, ahogy az a nagykönyvben benne van. De nekünk nagyon száraz lett, gondoltuk, hogy megoldjuk még egy tojásfehérje hozzáadásával. Okos ötletnek tűnt, egészen addig hittünk is benne, amíg a két alap összeragasztásánál szétfolyt a "vakolat". Kitámasztottuk jobbról-balról és vártunk, hogy mi lesz belőle. Lassan kezdett száradni, de azt már előre tudtuk, hogy azt a két tetőt - amit ugyan a sablon szerint vágtunk ki - a súlya és nagysága miatt ez a máz nem fogja meg.
Töményebb ragasztóra és több magabiztosságra volt szükségünk. Na meg persze több porcukorra. De nem volt itthon. Apa gyorsan elszaladt újabb adagért, mindent a mézeskalácsházikó érdekében. Adtunk hozzá egy kis cukrot, bár óvatosan adagoltuk, nehogy újabb tojásfehérjére legyen szükségünk.
Végre a tető is felkerült a tetejére, de a kéményünk fele a tálcáról eltűnt az este óta, így azzal már nem is kellett bajlódni. Levegőt visszafojtva tettük a kávéscsészéket alá
és engedtük el, remélve, hogy nem él újabb önálló életet a kisházikónk. A tökéletesre sikerült cukormáztól ha a házikó nem is, de az egész konyha ragadt.
És megállt! Vagyis jól tartotta a bögre. Időnként fél szemmel és félve lestünk ki Levivel a konyhába, hogy még egybe van-e a kis lak. Lak? Inkább kezdett egy madárijesztő lakására hasonlítani. De nem vette el semmi a kedvünket és további lelkesedésünket. Apró lépésekkel haladtunk előre, és már nem csak lelki szemeinkkel láttuk az álló és egyben maradt alkotásunkat.
Jöhetett a díszítés, ami Levinek a legizgalmasabb részét jelentette. Legyen rajta jégcsap is, meg fehér tető, és rajzoljunk rá szívecskéket, és az ajtót is csináljuk meg - lelkendezett Levi, aztán amikor kezébe vette a ragacsos nyomót, kezdett alábbhagyni a kedve.
Persze mire a tetőt szerettük volna "befödni", annyira megkeményedett a máz, hogy alig bírtuk késsel elkenni. Nem baj, majd jó sok porcukrot szórunk rá, hogy a hibákat elfedjük - álltunk most már rutinszerűen a problémá(k)hoz.
És íme!!!
A ház amit terveztünk:
És a házikónk ami lett:
Hasonlít? :-)
De a miénk!
Mindenesetre elhatároztuk Levivel, hogy nem ezzel fogjuk a jövőben keresni a kenyerünket.
Találtunk neki egy megfelelő méltó helyet, óvjuk még a huzattól is, nehogy egy laza fuvallattól szétessen a házikónk.