és a jobb kezem.
Csak egy rossz mozdulat amire nem is emlékszem, csak egy nem megfelelő pillanat, amit már nem lehet visszapörgetni, és aminek a következménye egy több részleges izomszakadásos gyulladt kézfej. Itt a horror vége :-) Bár nekem éppen ott kezdődött, mire ez az állapot kialakult; addigra már a fájdalomtól nappal is csillagokat láttam, arról nem is beszélve, hogy egy kézzel szinte magatehetetlen voltam. Nem tagadom, nehezen viseltem a kényszerült állapotomat, egyrészt nem vagyok egy panaszkódos, nyafogós fajta, de bizony kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat. De amit talán még ennél is nehezebben viseltem a kiszolgáltatottság. A kéz-sebészeten előbb gipszelni akarták, de lealkudtam egy rögzítőre, amit időnként letudtam venni, bár nem szívesen, mert a fájdalom ilyenkor felerősödött. Szóval, maradt a rögzítő, a részleges magatehetetlenség és a remény, hogy mielőbb helyreáll a régi rend. Bár türelmetlen vagyok, de akkor sem igazság, hogy már több mint egy hete társult mellém , és nagyon lassan akar javulni. Ragaszkodó típus, a fene egye meg.
Azért van jó is a rosszban, már ha lehet egyáltalán ebben jót találni. Pl. hogy a bal kezem sérült, így a jobb kezemmel még ezt-azt tudtam tenni-venni. Aztán a fiúk segítőkészsége, ahogy öltöztetnek, vetkőztetnek (na nem úgy), ahogy etetnek, kiszerelik a gyógyszereimet, feladják a cipőmet, felhúzzák a zippzáramat, felvágják a húst a tányéromon (étteremben is), kimerik a levesemet, megkenik a kenyeremet és betakarnak este ha lefekszem. Ez persze megható és kedves részükről, részemről ...á, inkább hagyjuk is. Például könnyebb kitakarítani mint a nadrágot begombolni, amit nem is tudtam. Könnyebb megfőzni egy ebédet mint kiszedni egy fájdalomcsillapítót a dobozból. Aprónak tűnő technikai akadályok álltak folyton az utamba, ami egy kézzel megoldhatatlan hegynek nőtte ki magát. Feszegetem is a határaimat, már amennyire a fájdalom és a rögzítő engedi. Ma már egyedül mostam, kétfogásos ebédet főztem és kitakarítottam a lakást. Persze, mindezt egy kézzel.
Azért nem volt egyszerű. Talán még a mosás ment a legkönnyebben. Az ebéd tojásleves, köles és pulykamellfilé volt barna mártással. Előre elhatároztam, hogy mit fogok készíteni és fontos szempont volt persze, hogy egykezes legyen. A tojásleves egyszerű, semmi faxni, menni fog ez nekem. Először is a hagyma. Na a a gondok itt kezdődtek. Először is meg kell hámozni és fel is kéne vágni. Egy kézzel? Hogyan? De mivel nagyon ráállt a gyomrom a tojáslevesre, nem akartam cserben hagyni. A puccolás, hát.. ízzzééééé, kissé barbár módon történt, de a lényeg az eredmény. Kb. hat részre vágtam és így dinszteltem, majd fogtam a turmixot és leturmixoltam. De sikerült. Próbálta már valaki egy kézzel feltörni a tojásokat? Én igen, utána egy órán keresztül szedegedtem a tojáshéjakat a tojások közül. Bár ha azt is leturmixolom.. végülis a kálcium hasznos :-) A hentes szánakozva nézte rögzítőbe szorított kezemet, és felajánlotta, hogy felszeleteli nekem a pulykamelfillét. A jó Isten áldja meg érte, így a második fogásról sem kellett lemondani.
A takarítás már szinte rutinszerűen ment, bár egy kézzel porszívózni és felmosni... nem lett tökéletes, de nem is az volt a célom, csak a már egyhetes porcicákat eltüntetni. Most éppen a vasalás kivitelezésén töröm a fejem. Még nem találtam ki a módszert, de ami késik nem múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése