Advent

Drága Kisfiam!

Tudod mi felnőttek próbálunk példával járni előtettek, igyekszünk titeket nevelni, mert azt hisszük és úgy gondoljuk, hogy mi mindent (jobban) tudunk. Pedig nap mint nap bebizonyítjátok, ti gyerekek, hogy mennyivel többet tudtok, mennyivel másképp érzitek és érzékelitek a világot, és milyen csodálatos rálátásotok van arra, ami belőlünk, felnőttekben már a hosszú évek során megfakult, vagy eltűnőben van.

Advent első vasárnapja. Napok óta tervezzük, hogy mézeskalácsházikót sütünk, kinéztük ehhez a receptet,képet és emlékszel még azon is jót nevettünk, hogy a miénk egy másik képhez hasonlóan kis csúnyácska lesz, de a miénk lesz. Megterveztük, hogy sütünk formákat is, na meg persze csinálunk adventi koszorút és feldíszítjük a lakást.

Ahogy ez lenni szokott, időnként a terveinket áthúzzák, legyen az sors, vagy élet, vagy csak egy lábgyulladás.

Advent első vasárnapján Apa és Te , meglátogattátok Kati mamát Orosházán, én nem tudtam menni a lábam miatt, és tudod amilyen makacs tudok néha lenni, örültem volna ha Ti is velem maradtok itthon, hogy ne legyek egyedül, hogy legyen segítségem és hogy a tervezett adventi előkészületeket is megcsináljuk. Szerettem volna és jól esett volna ha felajánljátok, hogy nem hagytok magamra, de nem tettétek, ugyanakkor tudom, hogy ha kérem, szó nélkül itthon maradtatok volna. Na de a makacsság.

Aztán amikor hazajöttetek este persze jól rátok borítottam azt a bizonyosat, hogy úgy hagytatok ott, hogy meg sem kérdeztétek, van-e egyáltalán mit ennem és eltudom-e magam látni, rögtön kirohantál és hoztál egy szép almát, és azt is eltudom képzelni, hogy kiválasztottad a legszebbet.

Majd pár perc múlva aggódva kérdezted meg, hogy Anya, ettél ma valamit?

Aztán leültünk és beszélgettünk. Láttad a szomorúságot az arcomon, hallottad a csalódottságot a hangomból és érezted a kiszolgáltatottságot a mozdulataimból. A te könnycseppjeid is azt sugallták, hogy itt vagyunk advent első vasárnapján, nincs koszorúnk, nem sült meg a mézeskalácsházikónk és a lakást sem díszítettük fel. Nem baj, majd holnap megcsináljuk - biztattuk és vigasztaltuk egymást, aztán eltűntél a szobádban. Csend volt, nem jöttél át percekig, nem hallottam neszt. És aztán megjelentél az ajtóban, és kérted, hogy nézzem meg ami a kezedben van. Elállt a szavam, nem volt rajta csillám, nem szúrt a fenyőfa ága, nem aranyszínű gyertya lobogott rajta és nem volt csili-vili dísszel tele, és mégis a legszebb "adventi koszorú" volt amit életemben. láttam. Volt benne szív, szeretet, öröm, lélek és benne volt az Én Egyetlen Kisfiam aki a gyermeki szeretetével felöltöztette advent első ünnepét. Meggyújtottuk az első mécsest, ami beragyogta az egész szobát. Nemcsak a fényével, hanem azzal a szeretettel amivel kigondoltad, alkottad és amivel ajándékoztál minket, a családodat.

Tudod, "jól csak szívével lát az ember, ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan". Én látom azt a csodálatos alkotást a szememmel, látom azt az almát ami hoztál, de amit a szívemmel látok és érzek arra a szavak kevesek. Nagyon szeretlek!

Hogyan neveljünk?

Számtalan gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet olvastunk, na de ez a könyv nem nekünk, szülőknek szól, hanem végre egy olyan könyv amelyet gyerekeknek írtak, és bizony nagyon praktikus tanácsok vannak, pl. hogyan neveljük a szüleinket, a szomszédot, de még a matematikatanár neveléséhez is vannak jó kis ötletek. 

Nemcsak Levi rötyög rajta, hanem Apával mi is élvezettel olvassuk.

"Akarod tudni, hogyan kell megnevelni a játszótársadat, a padszomszédot, a macskát és a szerelmünk mamáját? Tudod-e, hogyan nevelhetjük le magunkat az orrturkálásról, a kézizzadásról, a falánkságról, a tévénézésről, a félelemről és a csúnya beszédről? Szeretnél a tacskóból vérebet, magadból pedig kitűnő tanulót faragni? Vagy talán a családodat akarod átnevelni: a testvéredet, a nagybácsidat, a nagymamát? Semmi akadálya. Csupán a könyvben található hatvanöt vidám írást kell elolvasnod, és már hozzá is foghatsz a neveléshez. Vagy a nevetéshez."

Néhány kedvenc idézet : 

Hogyan neveljük a szüleinket? 

Sajnos a szülők nevelése nem olyan egyszerű, mint a kutyáké és a macskáké. Tizenöt-húsz évig is eltarthat, amíg őseinkkel megértetjük, hogy nem ők nevelnek minket, hanem mi őket. 

Hogyan neveljük az édesanyánkat?

Az édesanya nevelése a születésünk előtt kilenc hónappal kezdődik. Az édesanya nevű hordozórakéta ekkor még általában nagyon értelmes és jó magaviseletű tanítvány. Két dologról sohasem tudjuk leszoktatni az édesanyánkat. Az egyik az, hogy szeressen bennünket. A másik pedig, hogy ne mossa ki a kedvenc zokninkat, amit csak hat napja hordunk. 

Hogyan neveljük az édesapánkat? 

Az édesapa nevű pénzkiadó automatát csak odaadó, hű kutyaszemekkel lehet nevelni. Az édesapa olyan mint a kenguru: nem szívesen nyitja ki az erszényét.

Hogyan neveljük az ajándékozót? 

Az ember nem születik gyilkosnak, de neveléssel minden elérhető.

Hogyan neveljük a szomszédunkat?

Vannak élőlények, akik direkt a mi bosszantásunkra jöttek a világra. Ilyen például a szúnyog és a szomszéd. A két élőlény között az a különbség, hogy a szúnyogot könnyebben agyon lehet csapni. 

Hogyan neveljük a muskátlit?

Ehhez a nevelési feladathoz be lehet szerezni esetleg egy muskátlit.  De nem fontos. Gyerekeket is sokkal könnyebb nevelni, ha nincs gyerekünk. 

Hogyan neveljük a telefont?

A vécékefe után a telefon az egyik leghasznosabb háztartási eszközünk. A telefon olyan mint az öcsénk: van agya, de nem működik.

Rengetek hasznos ötlet és nevelési módszer van benne, csak ajánlani tudom, nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is. 

Tervek

A tervek embere vagyok, kevésbé szeretem a spontaneitást, és az éveim előrehaladtával egyre jobban kiéleződik bennem ez a tulajdonság. Szeretek tervezni, látni magam előtt a programokat, fontos megbizonyosodnom, hogy nem fogunk éhen halni és az sem baj, ha a tanulásra is marad elég időnk. Erre a hétvégére is volt tervünk, Apa és Levi Orosházára megy, én meg majd eldöntöm, hogy - most már másfél kézzel - megtudok-e birkózni az egyedülléttel, vagy szükségem van a fiúk által nyújtott segítségre. 

Aztán egy pár perces beszélgetés a tanító nénikkel a fogadóórán átírta az egész hétvégi tervet. Nem mondtak ők sok negatív dolgot, leszámítva a kamaszos megnyilvánulásokat, na meg persze azt, amit eddig is tudtunk, hogy Levi nagyrészt csak darabszámra van jelen az iskolában. Ezt mi is tapasztaljuk itthon, amikor nem emlékszik az órai elfoglaltságra, fogalma sincs, hogy mi a házi feladat és különben is...és ennek következménye, hogy bizonyos dolgok a tananyagból is kimaradtak. Ahogy a tanító nénik szánakozó tekintete elől gyorsan becsuktuk az ajtót, az első gondolat, hogy hétvégén tanulunk. Bumm neki! Tervek a kukába, újraprogramozás indul. Apa megy Orosházára - a sok udvari kacattól végre megszabadulunk - Levi tanulni fog, én meg majd pihenek, főzök, olvasok amíg Levi tanul. Levi nem volt elragadtatva az ötletemtől, az önsajnálat könnyei peregtek végig az arcán, előre vetített jövőmet látva én is beleestem egy kicsit a saját önsajnálatomba, és feltettem a kérdést, hogy biztos akarom-e az egész hétvégémet a zsörtölődő, megbántott, csalódott, nyűgös Egyszemgyerekem társaságában tölteni görnyedve a matek és társai felett. Persze, hogy nem akarom! De muszáj! - próbáltam Levibe is csipetnyi lelkesedést sulykolni. 

Megbeszéltük, hogy azért szórakozunk is, így sütöttünk szombat délelőtt egy adag csodás csokis muffint és eleget tettünk a nemrég szomszédunkba költözött család meghívásának és meglátogattuk őket. Mivel a kisfiú Levi osztálytársa és barátja, így hamar eltűntek a szemünk elől, így anyukával is tudtunk beszélgetni egy kicsit, de annál tartalmasabbat. A délutáni - viszonylag kellemes tanulás után - elmentünk korcsolyázni, pontosabban elkísértem Levit a koripályára :-) A vasárnapunk is hasonlóan telt, egy kis tanulás, egy kis sajtos rúd sütés, bacontekercs készítés - persze bármi ami megment a tanulástól Levi álláspontja alapján, és a korcsolya megint, ezúttal Apa a kísérő. És hogy Apának milyen volt nélkülünk? JÓ! :-)

Egy kézzel a világ....

nehezebb mint gondolnám. De azt is mondhatnám, hogy a bal kezem

és a jobb kezem.

Csak egy rossz mozdulat amire nem is emlékszem, csak egy nem megfelelő pillanat, amit már nem lehet visszapörgetni, és aminek a következménye egy több részleges izomszakadásos gyulladt kézfej. Itt a horror vége :-) Bár nekem éppen ott kezdődött, mire ez az állapot kialakult; addigra már a fájdalomtól nappal is csillagokat láttam, arról nem is beszélve, hogy egy kézzel szinte magatehetetlen voltam. Nem tagadom, nehezen viseltem a kényszerült állapotomat, egyrészt nem vagyok egy panaszkódos, nyafogós fajta, de bizony kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat. De amit talán még ennél is nehezebben viseltem a kiszolgáltatottság. A kéz-sebészeten előbb gipszelni akarták, de lealkudtam egy rögzítőre, amit időnként letudtam venni, bár nem szívesen, mert a fájdalom ilyenkor felerősödött. Szóval, maradt a rögzítő, a részleges magatehetetlenség és a remény, hogy mielőbb helyreáll a régi rend. Bár türelmetlen vagyok, de akkor sem igazság, hogy már több mint egy hete társult mellém , és nagyon lassan akar javulni. Ragaszkodó típus, a fene egye meg.

Azért van jó is a rosszban, már ha lehet egyáltalán ebben jót találni. Pl. hogy a bal kezem sérült, így a jobb kezemmel még ezt-azt tudtam tenni-venni. Aztán a fiúk segítőkészsége, ahogy öltöztetnek, vetkőztetnek (na nem úgy), ahogy etetnek, kiszerelik a gyógyszereimet, feladják a cipőmet, felhúzzák a zippzáramat, felvágják a húst a tányéromon (étteremben is), kimerik a levesemet, megkenik a kenyeremet és betakarnak este ha lefekszem.  Ez persze megható és kedves részükről, részemről ...á, inkább hagyjuk is.  Például könnyebb kitakarítani mint a nadrágot begombolni, amit nem is tudtam. Könnyebb megfőzni egy ebédet mint kiszedni egy fájdalomcsillapítót a dobozból. Aprónak tűnő technikai akadályok álltak folyton az utamba, ami egy kézzel megoldhatatlan hegynek nőtte ki magát. Feszegetem is a határaimat, már amennyire a fájdalom és a rögzítő engedi. Ma már egyedül mostam, kétfogásos ebédet főztem és kitakarítottam a lakást. Persze, mindezt egy kézzel.

Azért nem volt egyszerű. Talán még a mosás ment a legkönnyebben. Az ebéd tojásleves, köles és pulykamellfilé volt barna mártással. Előre elhatároztam, hogy mit fogok készíteni és fontos szempont volt persze, hogy egykezes legyen. A tojásleves egyszerű, semmi faxni, menni fog ez nekem. Először is a hagyma. Na a a gondok itt kezdődtek. Először is meg kell hámozni és fel is kéne vágni. Egy kézzel? Hogyan? De mivel nagyon  ráállt a gyomrom a tojáslevesre, nem akartam cserben hagyni. A puccolás, hát.. ízzzééééé, kissé barbár módon történt, de a lényeg az eredmény. Kb. hat részre vágtam és így dinszteltem, majd fogtam a turmixot és leturmixoltam. De sikerült. Próbálta már valaki egy kézzel feltörni a tojásokat? Én igen, utána egy órán keresztül szedegedtem a tojáshéjakat a tojások közül. Bár ha azt is leturmixolom.. végülis a kálcium hasznos :-) A hentes szánakozva nézte rögzítőbe szorított kezemet, és felajánlotta, hogy felszeleteli nekem a pulykamelfillét. A jó Isten áldja meg érte, így a második fogásról sem kellett lemondani.

A takarítás már szinte rutinszerűen ment, bár egy kézzel porszívózni és felmosni... nem lett tökéletes, de nem is az volt a célom, csak a már egyhetes porcicákat eltüntetni. Most éppen a vasalás kivitelezésén töröm a fejem. Még nem találtam ki a módszert, de ami késik nem múlik.

Hideg

A hőmérő higanyszála hajnalban már időnként a 0 fokot öleli át, így jöhet a sapka szezon.

(2004) November 4

Remek a hangulatom...tom..tom...

Ma van a szülinapom...pom...pom...