Gyülekezeti tábor

Életem ott van Isten tenyerén,

Azért nem félek én,bármi fáj nekem:
Mosolyog a szemem,
Száz jajszó között is bízom vakon,
Hitem fel nem adom!
Rám törhet vadul ezer baj,veszély,
Isten így szól: Ne félj!
Mitől és kitől is félhetnék én
Az Isten tenyerén?

Eldugott kis falu ad helyet a csendeshétnek. Nem ér oda a világ zaja, nem látunk politikai hirdetőtáblákat, nem nézünk tévét, nem nyomogatjuk a telefonjainkat, nem hagyjuk, hogy a világi dolgok közénk keveredjenek, és ellopják azt a pár napos békés, meghitt világunkat.  

Virággal körülölelt (tornácos)házak, körtétől, fosós szilvától, sárgabaracktól roskadozó gyümölcsfák sorakoznak az út két oldalán. Az út közepén sétálunk, autó alig jár arra. A falubeliek mindig köszönnek nekünk, mintha régi ismerősök lennénk. 

Éjszaka a békák kuruttyolása adja az éjjeli zenét, reggel a kakas kukorékolása ébreszti a falut. 

Ilyen helyen nem nehéz lecsendesíteni a lelkünket, hogy az igére, a tanításra és a beszéletésekre figyelhessünk.  A kiscsoportos alkalmak kapukat nyítanak meg magunk és egymás írányába. A közös étkezések újfajta élményt adnak. Hálát adunk minden alkalommal az asztalra kerülő eledelért. Új barátságok születnek, a régiek még erősebbekké válnak. Együtt kirándulunk, kisvasútazunk, énekelünk, szalonnát sütünk, és együtt táltjuk a szájunkat a magokból és dióhéjakból faragott csodák előtt.

Az addig ismert arcok mögött megismerjük az embert, a hivőt, a gondokkal küszködőt, a nagymamát, a szakácsot, az óvonőt, a bátort, a túlélőt, a bizonyságtevőt. Mindenkitől gazdagodunk. A figyelmességek, az apró (jó)cselekedetek, a sokat adó ölelések, a pici ajándékok úgy vesznek körül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Isten munkálkodik köztünk. 

Utolsó ebédünk a búcsúzást hozza magával. Nem várjuk, maradnánk még. Épülnénk emberségből, megértésből, elfogadásból, hitből, szeretetből. Ott, az Isten tenyerén. 

Ružomberok, Szlovákia

Ružomberok - mondja többször Levi, de nem tudom megjegyezni. 

Anya, hagyjuk! Rózsahegy magyarul, azt talán könnyebben megjegyzed. És valóban. 

Ez a Rózsahegy - ma már kisujjból nyomom, hogy Ružomberok - egy gyönyörű kis üdülőhely, sípályával, bicikliparkkal, felvonóval, friss, oxigéndús levegővel, kis hegyi patakokkal, fürdőzésre is alkalmas picike tóval, és az azt körülvevő kissé giccses faragott (szerencsére csak faragott) medvékkel. 

Szóval, itt ezen a gyönyörű helyen - Ružomberok - idén is rendeztek DH versenyt, a biciklisek legnagyobb örömére, és a szülők idegrendszerének megtépázására. 

Levi és barátai már napokkal előtte leutaznak, pályabejárás címszó alatt, de tudjuk, hogy ez mivel jár. 

Apával csak a versenynapra tervezünk utazást. A négyórás utat zenével, kávézással, sárgarépa ropogtatásával töltjük. Levi időmérőjére éppen odaérünk. Szinte percre pontosan.

Megállunk a paraván mögött, nézzük az órát, a kijelzőt (azon nem látunk semmit), keressük a kivetítőt, de sajnos, vagy szerencsére a versenyszervezők nem készültek vele. Apa a lokátoron követi Levit, majd közvetít: elindult, jön, nem jön , megállt, mégis jön. A "megállt" féknyúz, amit a nyomkövető pár másodperces  frissítése okoz. Ez pont elég arra, hogy lássuk a szemeink előtt a gyerekünk tört kezét-lábát, véres horzsolásokat.  Kb. az utolsó 50 métert látjuk (kb. az 1000 méterből), ez időben kb. 10 másodperc a körülbelüli 4-5 perces átlagos futamidőből. Így is megéri  a négyórás út. Ráadásul kétszer is átéljük, mivel az időmérő és a verseny is kecsegtet minket kb. 20 másodpercnyi izgalommal. Az út hazafelé szintén négyórát vesz igénybe. 

20 másodpercnyi élmény, büszkeség, izgalom, idegesség = 8 óra autóban megtett idő, kb. 500 km (ebből 30 km autópályán)

Ha már ott vagyunk, Apával mi is felülünk a felvonóra, és élvezzük a magasságot, a látványt. Kiülünk a hegyre (majdnem 1000 méter magasan), sikerül egy szélcsatornában elhelyezkednünk, de nem bánjuk, hogy a hajunkat lobogtatja jobbra-balra az áramlat.

Az érzékeim azt sugallják, hogy ha nagyon magasra nyújtózkodom, talán még Isten lábát is elérném. Hagyjuk, hogy átjárjon minket a nyugalom szele, előkerül a hátizsákból a szendvics, miközben nézzük, hogy a szemközti hegyen valaki milyen lelkesen teker a hegy csúcsa felé. 

Megvárjuk amíg a biciklis eltűnik a szemünk elől, és leindulunk a hegyről. Megnézzük Levi futamából az utolsó 50 métert, kb. 10 másodpercet, majd beülünk az autóban és elindulunk hazafelé. 

Régen írtam Leviről

Mit is írhatnék? Például azt, hogy a helyzet változatlan. Levi (még mindig) éli a kamaszok életét.

Korán lefekszik, átalussza az éjszakát, korán reggel kipattan az ágyból, és szó nélkül intézi a reggeli feladatait. 

Sokat tanul. Nem kell noszogatni, kiemeli a könyvet a fiókból, szépen óvtosan belelapoz, megkeresi a leckét, szorgalmasan elolvassa az apróbetűs részeket is. Ez a jegyein is látszódik. 

Nem válogatos az ételek terén. Az olykor mumus káposzta, gomba, karfiol, brokkoli, karalábé is ízlik neki. A hamburgerre és egyéb csikkenekre húzógatja a száját. 

A szobája tiszta. Megigazítja az ágytakarót, reggelente ellenőrzi a porszemeket a könyves polc élén, a szőnyeg rotjait megfelelő irányba fésüli. 

Szabadidejében semmi olyat nem tesz, ami nálunk, szülőknél kiverné a biztosítékot. Nyugodtak vagyunk.

Tanulmányozza a világ működését, az atomfizika rejtelmei iránt érdeklődik. 

És a valóság:  

20 éve "szövetségben"

Jóban. Rosszban. Egészségben. Betegségben. Magasságokban. Mélységekben. Örömben. Szomorúságban. Boldogságban. Gondokban. Nevetésben. Aggodalmakban. Kérdésekben. Közös válaszokban. Élményekben. Könycsepp törölgetésekben. Játékokban. Küzdésben. Harcokban. Imákban. Szeretetben. Gyermeknevelésben. Kitartásban. Hűségben. Mosolyokban. Tervezgetésekben. Döntésekben. Álmok megvalósításában. Sebek kötözésében. Bensőséges beszélgetésekben. Ölelésekben. Összebújásokban. Tanító vitákban. Őrültségekben. Kalandokban. Hangos hisztikben. Meghitt csendekben.