Drága Gizi mama!
A név kötelez, neved biztosékot jelent. Lehet, hogy nem voltál tudatában neved jelentésének, de ösztönöd, bátorságod, kitartásod, önzetlen szereteted biztosíték volt számomra.
A félelmet nem láttam a szemedben, arcod erőt sugárzott, amire nagy szükségem volt a nehéz időben. Előttem nem sírtál, de éjszakánként hallottam a bánat ,a kétségbeesés hangjait amikor azt hitted, hogy alszom.
Elhitetted velem, hogy te egy kőszikla vagy, rendíthetetlen, erős, szembe mentél a fényesen villanó villámcsapás nagyságával is. Elhittem. Tudtam. És te be is bizonyítottad.
Nem szavakkal tanítottál, a példamutatásod nevelt, töltött, és tett olyan emberré aki ma vagyok.
Az irántam érzett aggódalmamat olykor teherként éltem meg. Ma értékként gondolok vissza azokra az időkre.
Együtt ugrottuk át az alattunk elterülő hatalmas gödröket, egymás kezét fogva egyensúlyoztunk a bizonytalanság kötelén, egymás könnyeit töröltük le ha amikor a megoldalatlannak tünő gondok felelőtlenül a vállunkra ültek. Egymás szemében nézve győztük le mégis azokat. Te és én.
Ma, amikor a nevemen szólítottak a díjátadásnál, együtt mentünk ki érte. Te és én. Láthatatlan kezed a kezemet fogta, hangtalan szavadat a szívemmel hallottam. Én is büszke vagyok Rád!
