A sós könny íze keveredik a számban a reggeli kávé aromájával, miközben egy újságírónő sorait olvasom. Megható történet a kutyájáról, annak szeretetéről és az elengedéséről. Szívszorító történet. Bubika jut eszembe, gyerekkorom kutyája. Imádtuk. Elveszett és nagyon sírtunk. De reménykedtünk. Két nap múlva reggel, amikor az ajtót kinyítottuk, ott állt velünk szemben és csoválta a farkát. Megint sírtunk. Örömünkben. Értelmetlen (megmérgezték) halála nem sok közös időt adott nekünk miután előkerült. Ekkor sírtunk igazán.
Értem és (át)érzem az újságírónő ürességét. A kávé elfogy, a cikk végéhez érek. Az elkezdett könyvemet veszem a kezembe, aminek az egyik szereplője szintén egy kutyus. Elhagyatott, magányos, szeretetre éhező szőrgombóc. Sorsa jó írányban halad. Jó olvasni.
Nekünk cicánk van, Cirmike. Befogadtuk. Éhesen, soványan, fáradtan, kétségbeesve kért menedéket. Attól a naptól családunk négy tagúvá bővült. Békés, nyugodt, de Cica. Hajtja az ösztöne, így időnként megfordulunk állatorvosi rendelőkben.
Ahogy tettük ezt az este is. Éjfél előtt érünk a rendelőhöz. Tágas tér fogad, többen is vannak a rendelőben. Állat nélkül. Rögtön feltűnik az egyik hölgy piros, kisírt szeme. A sarokból zokogást hallok. Az idős bácsi épp a szemét törli. Valami nehéz, szomorú levegő üli meg a váróterem csendjét.
Jaj ne! - kiáltok fel magamban. Megelevenedik előttem a reggeli cikk minden egyes szava.
Várniuk kell! - mondja az asszisztens. Leülünk a jobb oldali ajtóval szemben. Középre teszük Cirmi hordozóját. Majd nyílik az ajtó és egy asszisztens lép ki , részvéttel teli arccal jelzi, hogy bemehet a család a rendelőbe. Az ajtót jobban kinyítja, hogy mind a négy felnőtt beférjen.
És látjuk ... látjuk a kockás plédet amivel a nyakáig betakarták....látjuk az arcát, látjuk, hogy (békésen) alszik. Halljuk a szívszagató zokogás hangjait az ajtón túlról. Apával mindketten közelebb ülünk Cirmihez és benézünk hozzá. Nézelődik, mocorog. Megkönnyebbülünk.
A család végső búcsút vesz kedvencüktől, indulás előtt az aszisztens még átadja nekik a kutyus pórázát és nyakörvét. Simogatják, szagolgatják, könnycseppjeikkel áztatják. A csend darabokra törik.
Pár perccel később egy fájdalomcsillapító gyógyszerrel a kezembe hagyjuk el a rendelőt. Megyünk haza. Mind a hárman.
A kapu előtt a család taxira vár. Ők is haza mennek. Egy üres pórázzal a kezükben.
És igen: "minden kutya a mennybe jut."
