Bözse, én, két legyező, egy kalap, sok üveg víz, naptej és szúnyogírtó a hátizsákokban. Ülünk a légkondis autóban, nem érzékeljük a kinti perzselő meleget. Elszántak vagyunk, ismerve magunkat, tudjuk, hogy még az előre beharangozott kánikula sem tudja elvenni a kedvünket. Biztatgatjuk egymást, hogy minden van a hátizsákban amire szükségünk lehet a tó körbesétálásához.
Amikor az autó ajtaját kinyítjuk nyakon vág a forróság. Egy hirtelen "uh, basszus" hagyja el a számat, az utolsó még langyos levegőt kipréselve magamból. Utána már csak a forró levegő ki-be légzése biztosítja a túlélésünket(?).
A partra érve, gyors helyzetfelmérés után az erdő felé vesszük az irányt, abban bízva, hogy mire kiérünk a napos oldalra, addigra (csodákba reménykedve) kellemes hűvös vár minket. Nagyon szeretem, hogy Bözse is, meg én is ilyen optimisták vagyunk :-)
Az útunkba kerülő első fa árnyékában még egy kis naptejet tesszünk magunkra, és nekivágunk a közel hét és fél kilométeres távnak. Strandok mellett haladunk el, irigykedve nézzük a vízbe fürdőzőket, akik olyan filmszerűen emelkednek ki a vízből. A finom langyos tó víze végigcsorog a fejükön, le az arcukon, vállukon, hátukon, majd kellemesen lerázzák magukról azt a néhány lassúbb vízcseppet, és elégedettség ül ki az arcukra.
Rólunk is csorog a víz. A fejünkről le az arcukonra, a vállunkra és végigfut a hátunkon, majd be a bugyinkba, és le a lábunk szárán. A mi, testet átítató vízünk belülről fakad, kicsit büdös, ragacsos és sós ízt hagy maga után ahogy a szánk szélén lepereg.
Mese nincs, pótolni kell. Igen kis mennyiségű vízfogyasztóként négy decis üvegbe engedek vizet. Ez szomjoltónak is elég lesz, meg cipekedni sem szeretnék. Bözséből, mint mindig előbújik az anyáskodás. Bíztat, hogy igyak, igyak és igyak, mert nála van pótlás. Élek a lehetőséggel, ezúttal a szervezetem több folyadékot kíván. A túra végére válik világossá, hogy a drága barátnőm több liternyi vizzel túrázik, és itat, amíg én lazán az üres kis műanyag üvegemet lógatom a kezembe, amolyan pótcselekvésként. Ezúttal is bocsánat, Bözse :-) Ja , és köszönet, hogy nem haltam szomjan. Olyan megnyugtató érzés, hogy a barátokra számítani lehet.
Bözse kis kalapja sem maradhat otthon. Ahányszor ránézek, kicsit dzsénosztinos érzésem támad. Ahogy a nap sárga csíkjai átszűrődnek a kalap résein, Bözse arcára helyes kis mintázatot rajzolva, még jobban kiemelve arcára ült elszántságának tényét.
Csacsogunk, csacsogunk és csacsogunk. A fenyőfák magasra nyúlt alakja védőpajzsot emel fölénk az égető sugarak ellen. A madarak nekünk énekelnek. Jó, nem egészen, de szeretnék azt hinni. És el is hisszük.
Néhány helyen leülünk az árnyékba. Fura egy szerkezet az emberi test. Séta közben nem, de amint letelepszünk , rögtön elkezdünk izzadni. (Menopauza?) Előkerülnek a legyezők.
Most már biztos vagyok, hogy Bözse a (modern, napszemüveges) Büszkeség és balítéletből pottyant a Tatai-tavat körülvevő erdő ösvényére.
Mini pikniket tartunk, kipakoljuk a hátizsák tartalmát, keksz, alma, nápolyi kerül elő. És egy jó sajtos, fokhagymás, tejfölös lángos képe lebeg a szemünk előtt, mint egy haszontalan, bosszantani vágyó pokháló. Hiába próbáljuk elhessegetni a látóterünkből, alattomos módon mindig visszakuszik.
Újabb motivációt találunk a útunk hátralévő távjára. Mélyeket szippantunk a levegőbe, orrunkba vetett bizalmunk vezet a (nem létező) lángosos bodé felé. Lennie kell! Az nem lehet, hogy nincsen ilyen helyen! Hiába forgunk az összes égtáj felé, nem terjed sehol a jó kis olajszagú felhő. Ezúttal nem eszünk lángost. De ahogy este hét körül szétnézünk, egyre bizonyosabbá válik, hogy semmit nem eszünk. Aztán mégis! Akár 3perc alatt elkészülő pizzával csalogat egy tábla. Elcsábulunk. Beülünk, vagyis kiülünk. A stégre épített "szomjoltó" kellemes árnyékot von a fejünk fölé. A lágy szellő leszárítja a poros izzadságcseppeket az arcunkról, a víz a molónak csapodó hangja elér a lelkünkig is.
Ülünk Bözsével egymás mellett csendben. Nem vágyunk a szavakra, pillanatnyilag nem hiányzik semmi. A háttérben szóló tuc-tuc zenét túlharsogja a tó felől érkező csend. Szemünket a vitorlára szegezzük, amit a szél lágyan ringat a víz felületén. A lemenő nap ezüstre festi a lágy hullámokat. Tökéletes pillanatok. A teljesítménytúra utáni kellemes fáradtság megpihen a látványtól. Erre volt szükségünk. És azt meg is találtuk.
