Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
Hallom a lakásból beszűrődő zajokat. Érzékelem, hogy a család itthon van. Ez most megnyugtató számomra, mert tudom, hogy bármikor kikiabálhatok, hogy:Anya, tudnál valami kaját hozni?
Kamasz vagyok. 17 éves. Álmokkal és vágyakkal. Nincsenek nagy kívánságaim, csak néha szeretném magamra zárni az ajtót. Órákra. Napokra. Hetekre.
Bár nem ilyen indokkal gondoltam "az egyedül akarok lenni" állapotot, de nekem ez így is jó. Régi vágyam válik valóra. A magam ura vagyok. A királyságom a 17 négyzetméterem. Baromira élvezem.
Nem kopognak az ajtón és nem nyitnak be a szülők a szobámba miközben még a reggeli ébredésem szakaszában vagyok, és utasítgatnak, hogy azonnal nyíssak ablakot, mert oxigénhiányos állapotba kerülök. Soha nem értik meg, hogy nekem a szobám rendetlensége a rendem, és a káosz maga az útmutató, hogy mit hol találok. Most ezzel sem idegesítenek.
Anya persze nem bírja ki, hogy ne nézzen szét a szobámba, ezért "beszélőre" hív az ablakhoz, azzal az indokkal, hogy látni szeretne. Rám fókuszál, de látom a szemén, hogy felméri a terepet. Észreveszi a kupit. Légy szíves tüntesd el a disznóólat !- szólít fel anyám. Persze, majd - válaszolom, ahogy mindig is.
Erre jön anyám (megint) a tisztasság, fél egészség hülye dumával, és megfenyeget, hogy addig nem csukhatom be az ablakot, amíg a szeme előtt el nem pakolok. Persze az kevésbé érdekli, hogy a beáramló hűvös levegőtől esetleg magamhoz térhetek a magányom gyönyörű szendergéséből.
Az egészségem kiváló. Egy-két napig vicceskedett velem az a rohadt vírus, de aztán békén hagyott. Ettől még szigorúan betartom a szabályokat. Maszkban megyek mosdóba, az ajtómhoz kikészített kézfertőtlenítés után. Akkor nyítom az ajtót, amikor én akarom. Ez a szabadság jele.
Amikor kilépek az ajtón, anya ilyeneket mondogat nekem, hogy: de jó látni, meg hogy hiányzok. Érdekes, én nem érzek semmi ilyet. Azt hiszem említettem már, hogy kamasz vagyok.
Napok óta Mikulás-érzésem van. Naponta legalább háromszor. Ülök a kiskirályságom trónján a gép előtt , és kikiabálok, hogy enni szeretnék. Persze jó hangosan, bárhol is van anya, biztos meghallja. Ez létszükséglet. Kérésemre anya nem árulja el, hogy mit kapok enni, azt válaszolja, hogy még nem tudja. Dehogynem! Gondosan megtervezi, hogy a fogságba esett gyerekét kárpótolja valami finomsággal. Belemegyek ebbe a játékba. Tudom, hogy jön a Mikulás(anya), de nem tudom, hogy mit hoz. Imádom ezt játszani.
Máskor kuncsorognom kell egy kis desszertért, most meg a tálcán kaccsint rám. Izgatottan várom mindig a tálcaszertartást. Az sem zavar, hogy le kell hajolnom a földig érte. Érzem, ahogy a rakoncátlan hajtincsek előre borulnak a fejemen, de már-már rituálisan tudom kezelni a helyzetet.
A szüleim aggódnak, hogy hogy bírom ezt a helyzetet, és nem okoz-e bennem valamilyen pszichés problémát. Pszichés problémát a "normális élet" okoz nekem.
Anya néha bekopog (ezzel a szokásával nem tud leállni), és tájékoztat az online óra kezdéséről. Megnyugtatom, hogy ébredezek. A sötétben nem látom a telefont, de kitapogatom, és a meleg paplan alól "belépek" az órára. Ébredező fél szemmel nem látom, hogy milyen óra van, a fülemre hagyatkozom, de a tartalmából sem ismerek rá, hogy töri, magyar, matek vagy pénzügy megy.
Azt mondják, hogy az alfa állapot kitünően alkalmas a tanulásra. Itt az idő! Kipróbálom! Mire visszaérek a valóságba, a nap próbál betörni a rolón át a szobámba, és már más tanár hangját hallom a telefonomon. Ő vajon ki lehet?
Megnőtt az énidőm. Az "óralátogatás" fáradtságait kipihenve, végre tudok a magam dolgaival foglalkozni. Anya időnként az ajtón túlról skandálja a tanulj, dolgozatírás, házi feladat szavakat, de a vírus okozta állapotomra való tekintettel most nem stresszelhetem magam ilyenekkel. Másra kell az energia. Várnak a szintén szobafogságra ítélt barátaim. A szabadságra ítélt barátaim.
A kiskirályságom lassan a végéhez közeledik. Kinyílik az ajtó, megnyilik a világ újra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom. Visszatér lassan minden a régi kerékvágásba.
Ezzel együtt újra kopogások után nyílik majd az ajtó és jönnek a megszokott szülős dumák: nyísd ki az ablakot mielőtt oxigénhiányt szenvednél, szedd ki a zoknit a tányérból, ne pizsamában menj iskolába!
Na jó, egy kicsit mégis hiányoznak!
Hallom a szobából kiszűrődő zajokat. A lego semmivel sem összekeverhető élces hangja tombol. Egy kósza köhögés tör utat magának a csendben. A történelemóra szótöredékei szivárognak ki a gondosan becsukott ajtón. Zajlik az élet a négy fal között. Magányosan. Ajtón belül. És az ajtón kívül is.
A világot sarkából kifacsaró vírus uralja az életünket. Betolakodott a házunkba, a lakásunkba és az életünk terét is megváltoztatta. Kordában tartjuk. Mindenáron. De ehhez a családi életünk komoly és megfontolt átszervezése szükséges.
Család vagyunk. Igen, a világot szétzúzó vírus összekovácsolt mégjobban. Lelkileg. Testileg is vágyunk az érintésre, a pillanatokra, az illatokra. De a gondosan becsukott ajtó elveszi ezeket most tőlünk.
A szobához közel teszek-veszek, hogy halljam a gyerekemet. A mozgását, a barátaival való viccelődését, és halljam amikor az ebédet és a vacsorát kéri.
Nem terítünk asztalt. Lassan egy hete az abrosz a fiók mélyén vár mozdulatlanul. Mindenki külön, elvonultan fogyasztja el az ételét. Ízes, ízletes, szemet gyönyörködtető ételek. De mégsem nyújt élményt. A magány ül az asztal másik oldalán.
Levi reggelijét, ebédjét és vacsoráját gondosan a tálcára rakom, és az ajtó elé teszem a földre.
Jöhetsz - mondom , miközben az ajtón megszaladt festéket bámulom. Két-három méter távolságra állok az ajtótól és izgatottan várom, hogy a kilincs megmozduljon. Az ajtó lassan kitárul. Látom a maszkot, a rakoncátlan hajtincseket amint követik a gazdájukat a föld felé hajolva. Felemeli a tálcát, majd az ajtó újra lezárja köztünk a valóságot. Ennyit látok a gyerekemből.
Hiába skandálja a szemem, hogy MÉG, MÉG, MÉG. A szívem zakatol, lázong. Az agyam utasítaná a lábamat, hogy induljon. De tudom, hogy most nem lehet. A karjaim üresen lógnak a testem mellett. Ölelésre vágynak.
Türelmet gyakorolunk. Most ez a feladatunk. Észnél lenni. Gondosan megtervezni mindent. Egymásra figyelni. Magunkra vigyázni.
Hálásak vagyunk. A mai negatív tesztért is. Egyre közelebb van a szoros ölelés napja. Nagyon várom!
Levi a telefon túlsó végén: "Anya, ha Kamilla előbb ér oda mint én, légy szíves szórakoztasd amíg hazaérek"
A Nap, mint egy előadás rendezője, végignéz a terepen. A helyszín tökéletes.
De már késő. A szomszédasszony látja a feszültséget, inkább a sarokban meghúzódó, bambán bámuló férje mellé telepszik. A kerítés mellől a Nagy Oroszlán vágyakozva bámulja a szomszédék idillinek tűnő életét. Valahogy így zajlik a felsőlajosi oroszlánromantika.
A tigriseknek is hatalmas területük van. Kell is. Mert az ősz nem csak az oroszlánokhoz köszöntött be, de a tigrisek szexuális étvágyát is feltüzelte. Féltékenység, irigység, vágy...mindig találnak valamit, amiért üldözhetik egymást.
Izgalmasan zajlik az élet az erdő közepén , az állatkert "falai" között. A kerítés mellett rohannak melletünk a lámák, kecskék, csacsik , pónik, tevék. Micsoda vendégszeretet!
Kezem a zsebembe lapuló állatnasira fonódik, és igyekszem kiélvezni azokat a pillanatokat, amikor azt érezhetem, hogy imádnak az állatok a bújásukkal, kíváncsiságukkal , (elképzelt) rajongásukkal. Aztán átadtam magam a realitásnak, és a kis gyűrött, zöld micsodákat a tenyeremre téve, előre félve, majd bátrabban nyújtom a kis patások felé.
Állok a teve előtt. Szemét rám függeszti, hosszú nyelvét nyújtogatja. A két füle között látom a nagy púpjait, amiben akár 70 liter vizet is képes tárolni. Hatalmasnak tűnik. Elbátortalanodok. Amíg a lélekjelenlétemet összpontosítom, ragacsos nyelvét felém nyújtogatva próbálja a türelmetlenségét a tudtomra adni. Nyelve hegye a mellényemet érinti, látom az arcán, hogy elégedetlen a kapással.
Megvárjuk amíg a néni odaadja a tápot és utána csinálunk fotót - mondja apuka a mellette álló rózsaszínbe öltöztetett kb. hároméves kislányának.
Az idő sürget. A teve türelmetlen. A látogatók fotózkódnának.
Apukának vallomást teszek, hogy én bizony nem merem odanyújtani a kezem a tevének.
Bíztat. A hároméves kislánya bevállalósan adta a kis zöld micsodákat, nagyon bátor volt. Igaz, hogy a fél keze eltűnt a teve szájában, de nem harapta meg - mondja apuka büszkén a kislánya hősiességére utalva.
Oldalra pillantok. A kétpúpú kihasználva a pillanatot nyakát jobban előrenyújtva, a nyelvét maximálisan kidugva kapja ki kezemből a rágcsákat. Elégedett a mosolya. A kezem is megmaradt. Legalább volt mivel újabb adagot nyújtsak neki.
Bundás fejek, agancsok, gyönyörő frizurák, tappancsok, szerethető, simogatható és távolról gyönyörködhető állatok vonják be energiájukkal a helyet. A vékony napsugarak kicsalogatják a házaikból, békésen punnyadnak vagy éppen udvarlási zűrzavarral itatják át a nyugodt erdő atmoszféráját. Nagyon jó itt lenni!
A bizonytalanság, a tépelődés, tanácsok, ellentanácsok fonják körbe a nyaralásunk ötletét. Listát készítünk a mellette és az ellene szóló érvekről, de nem jutunk közelebb a megoldáshoz.A vírushelyzet folyamatos változása, hírek, rémhírek szövik át a szemünk előtt lebegő kék tenger látványát. Egy-két nyomatékos indok után úgy döntünk egy hirtelen pillanatban, hogy belevágunk. Kellenek az élmények a beharangozott őszi újabb gátak előtt. És mind itthon is, vigyázunk és betartjuk a (játék)szabályokat.
Egy hetünk marad, hogy mindent elintézzünk, a gyógyszerkészlet rendelkezésre álljon, az ENC készülék a szélvédőre kerüljön, a búvárkódáshoz szükséges eszközököt beszerezzük, pénzt váltsunk, utasbiztosítást kössünk, uniós covid-igazolványokat (ami nélkül nem utazhatunk) többszöri ellenőrzés után biztos helyre rakni.
Augusztus 21-én hajnalban nekivágunk az újabb kalandoknak. Az első "kaland" a horvát határnál kezdődik. Kérik az uniós igazolványokat. Nyújtom át Pistinek, hogy továbbítsa a határőrnek, de a kezem hirtelen a levegőben megáll. Basszus, az enyém otthon a lecserélt pénztárcában maradt! Az agyam fogaskerekei elkezdenek felgyorsulni és hangosan zakatolni. Félek, hogy meghallja a határőr. Nincsen kétségbeesés, megoldás, megoldás, megoldás... mantrázom. Hála a lesötétített autó ablaküvegének, Levi alakjának sziluettja láthatatlanná válik. A határőr számol: két fő , két papír. Köszönöm - és nyújtja vissza a papírokat. Mély lélegzeteket veszek, hogy el ne ájuljak.
A néhány órás út után a tenger látványa határozottan csökkenti a stresszhormonjaim szintjét.
Mivel az Isztriai-félsziget olasz fenhatóság alá tartozott a második világháborúig sok évszázadon át, történelmét, építészetét, mentalitását, "ujjlenyomatát" a félszigeten hagyja.
A rovinji házak amelyek egy kiálló szirtfokra épült festői szépségű város épületei, a szűk síkátorok, a házak között kifeszített ruhaszárítra kiteregetett bugyik, pólók, melltartók, törülközők, Emlékeztetnem is kell magam néha, hogy a látszat ellenére nem az olasz város "életét" látom.
Köszönünk mindent, nagyon jól éreztük magunkat - mondjuk nekik angolul. Az angolt nem beszélik, de így is megértik. Látják rajtunk.
Vidimo se u Hrvatskoj.