A szél a hátára kapott esőfelhőket magával vitte, és hagyta, hogy nap átvegye a helyét. Mintha minden megrendelésszerűen történne. A nap sugarai aranyszínű fátyollal borítják be az őrbottyányi tájat. Tudják, hogy fontos nap lesz. Szükség van a nap melegére. És még nagyobb szükség a(z éltető) fényére.
Egyre többen érkezünk. Mindenki fehér felsőben, csinosan, és egy kicsit kíváncsian is, nem voltunk még ilyen esküvőn. Nem toporgunk tanácstalanul egyik lábunkról a másikra, otthonos, nyugodt és békés a légkör. Szeretem.
Újabb vendégeket ismerünk meg, a régen látott arcoknak nagyon örülünk.
Egyedül Rudi ad hangot az izgatottságának, és nehezen is viseli, hogy a paraván mögül kell figyelnie az eseményeket, ezért egy óvatlan pillanatban egy nagy lendülettel megoldja, és boldogan szalad az ünneplők közé. Nem sokáig. Visszakerül a helyére.
Nevetések, beszélgetések töltik be az utolsó simításos készülődés perceit. Olyan laza minden.
Olyan természetes. És olyan szép. A finom orchideás díszítések érzékeltetik, hogy az egyszerűség ellenére mégis valami ünnepi van a levegőben.
A tó partja, a szertartás helyszíne is adja a természetes jellegét. A vizen tükröződő napsugarak biztosítják a hátteret. A madarak csak "mondják" a magukét, gondolom valami ilyesmiket csicseregnek bele a világba, hogy "sok boldogságot". A vadkacsa is felkapja a fejét, és kíváncsian csatlakozik közénk.
Szeretetvers, fogadalomtétel, gyűrű, áldás...két szív, két élet...összekapcsolódik. Összeköttetik. Nem a szokványos, nem a megszokott hagyományos módon zajlik az esküvő, és mégis olyan szép. Tetszik. Olyan határtalan az egész.
Körbeállunk, a kör közepén az ifú pár. "Azért szeretlek mert"...mondhatjuk el nekik, vagy ölelhetjük át őket sok boldogságot kívánva. Ez a része különösen tetszik, fel is ajánlom a családnak, hogy "játszunk" ilyet máskor is. Mindenki veszi a lapot, felváltva járulunk a friss házasok elé. Van benne őszinteség, van benne érzelem, mosoly, könny, de egy csippet humor is abszolút belefér. Sőt, kell is bele! Én azért szeretlek Zsombi, mert elveszed az öreglányt - mondja (hangjában megbújó őszinteséggel) Balázs, és tudja, hogy ezzel nevetésbombát dob az ünneplő társaságra.
Fel is robbant.
A lelki töltödős után a testi táplálékra is egyre jobban vágyunk, főleg a már előre látott sok finomság miatt is. Amit persze már akkor sejtettünk, hogy a nap végére rá sem fogunk tudni nézni a roskadozásig megrakott tálakra, tányérokra. Az üstben fortyogó borsostokány látványa sem izgat már annyira, egyre inkább a túlélésre dolgozunk. Aztán az elkészült étel mégsem hagy nyugodni, utolsó erőnkkel még jó mélyen a hatalmas üst aljára merítetjük a kanalat, hogy a sűrűjét is elérjük.
Előkerül a túrós puliszka is. Hősiesen álljuk a sarat, miközben magunknak vagy egymásnak bizonygatjuk, hogy mi már nem bírunk enni egy falatot sem. De ahogy a jó régi mondás mondja, nincs olyan zsák, amiben még egy picit ne lehetne tenni. És mi ezt bizonyítjuk is.
Beszélgetések, nevetések tették (számomra) felejthetetlenné a délutánt, estét. A gyerekek kacarászásra, rohangálása is azt bizonyítotja, hogy mindenki jól érzi magát.
A kamaszok is találnak elfoglaltságot. Játszunk söröspohárban dobálós játékot, aminek a lényege, hogy ha beletaláljuk a labdát, meg kell inni a pohárben lévő sör (kis)mennyiségét - ismerteti a játékszabályokat a fiúkkal Balázs, mint már tapasztalt játékmester. Így kell finoman bevezetni a kamaszokat a piálásba. Köszönjük Balázs! Remélem, vannak még ilyen jó játékötleteid. Látván a kamaszok arcán a játék élvezetét, ahogy drukkolnak, hogy a labda jó helyen landoljon...és ahogyan a poharat emelik a szájukhoz....én is kedvet kapok, lehet, hogy legközelebb beszállok a játékba. 😀
És ennek a játéknak meg is lett az eredménye...fáradtan borul az autó ablakához mély álomba zuhanva. Persze, persze tudom, hogy a napi izgalmak is hozzájárulnak ehhez. Én is elfáradtam 😀
