Öt éve

Csütörtök reggel van, a nap felkelő sugaraival világítja be a még álmos tájat. Minden úgy zajlik mint általában egy szokásos reggel. Öt évvel ezelőtt ezen a reggelen is forgatókönyv szerint ébredt a világ. Minden ment a maga megszokott medrében. Majdnem minden.
Hajnali ötkor félelemmel, rettegéssel, reménnyel ébredtem. Remegő kézzel tárcsáztam a telefonszámot. Anyu elment - szólt bele Papa fájdalomtól átitatott hangja. Csak bólogattam, csak bámultam magam elé. Elfogytak a szavaim. A szívemben repedés keletkezett. A lelkem az ég felé kiáltott. Amíg lélegzik van remény - háziorvosom biztató szavai amibe hónapokig kapaszkodtam a semmibe vesztek. 

Apa szorosan magához ölelt, az autók hangja beszűrődött a félig nyított ablakon át, a madarak (gyász)éneket énekeltek, de én csak a csendet hallottam, ürességet éreztem. A mindent elnyelő, érzéketlen csendet. Lepelként borult rám a soha nem tapasztalt magány! Elveszett egy részem. Végleg. Hang nélkül üvöltöttem! Fel akartam ébredni a reggeli természettel a rémálom szoros fogságából. 

Anyu elment - csengett egész nap a fülemben ez a két szó - újra és újra. Nem tudtam értelmezni. Nem akartam érteni. Nem akartam érezni. Csendre vágytam. Ültem a tó partján egyedül, és csak azt dudolgattam magam, hogy "Uram, a csendre vágyom én, mély belső csendre vágyom én". Bíztam benne, hogy a némaságba burkolózott drága édesanyámhoz az én belső csendemen keresztül vezet az út. Hogy még legalább egyszer, megszólíthatom, érezhetem, hallhatom, láthatom. Napok, hetek, hónapok után kezdtem felfogni a felfoghatatlant. Az emlékekbe kapaszkodtam, hogy magam mellett tarthassam. 

Öt éve gyakrabban nézek az égre. Hol kérdően, hol kíváncsian, de sokszor cinkosan mosolygunk össze. Felé nézek. Ránézek. Tudom és érzem, hogy nem marad viszonzatlanul. 

Utolsó , minden maradék erejével összeszedett nehezen formált hozzám intézett szavai elkísérnek életem utolsó percéig. Drága Édesanya, én is csak annyit mondanék "KÖSZÖNÖM! ÉN IS SZERETLEK!"

Valami elkezdődött -változunk

Első fázis: 

A mézeskalács ház

Elköltözünk - nyított be a drága anyám a tűzfalra néző sötét szobám ajtaján. Mosolyában ott bújkált egy jobb életkörülmény ígérete. Lesz napfényes szobád, egy pici saját kiülőnk, és sok költözés után lesz saját Otthonunk - töltötte be a lelkesedéstől áthevült hangja a négy négyzetméternyi szobámat. 

Otthon - csak egy szó, néhány összekapcsolt betű, jelentése viszont hihetetlen értékeket és érzelmeket rejt és hordoz magában. Saját otthonunk lesz - ismételgettem magamban újra és újra, ízlelgettem a szó édes hangzását. 

Örömmel tervezgettünk. Izgatottan hagytuk szárnyalni a képzeletünket, és olykor túlterveztük magunkat, egy alig 50 négyzetméternyi otthont kellett berendeznünk egy palota helyett. De nekünk nem palotánk volt, hanem egy mézeskalács házikónk. A falai álltak, készen várva arra, hogy birtokba vegyük, és megtöltsük élettel. A mi életünkkel. 

Mennyi élményt, és milyen sok emlékezetes percet őriznek ezek a falak! Sok meghitt estének volt tanúja a tetőtéri szobám ablakán beleskelődő hold, amely a gyertya fényével karöltve tette hangulatossá a helyet. A téli csendes estéken az ágyból gyönyörködhettem az ablakra hulló hópelyhek táncába, a felkelő nap sugarai arcomat simogatva sugdosták, hogy ideje felkelni. 

A nagy szoba sarkában álló komód karácsonyonként tanúja volt az össznépi ünnepi ebédeknek és vacsoráknak. Időnként csodaként oldottuk meg, hogy a népes családunk beférjen a szobába, de édesanya ügyességével és leleményeségével megoldotta. Soha nem hangzott el a szájából, hogy kicsi lenne a hely, nem tudtunk annyian lenni, hogy el ne férjünk. Sok jó ember , kis helyen is elfér - volt a jelszavunk ilyenkor, és nekiálltunk bútorokat tologatni, hogy mindenkinek helye legyen az asztal körül. 

A húsvéti tojásokat az ici-pici udvar színes virágai rejtették el, és ölelték magukhoz mintha ők is benne lennének a gyerekek tojáskeresési játékába. 

Az otthonunknak illata volt. A gőzölgő húsleves, a rántott hús, a frissen főtt kávé, a kedvenc sütemények édes illata körbeölelte a levegőt.
De volt valami ami ennél is illatosabb volt: a szeretet, Mama és Papa. Ők ott voltak mindig. Vártak ránk a mézeskalács házikó ajtajában ha problémánk volt,  ha vágytunk arra, hogy velünk örüljenek, ha a segítségre volt szükségünk, ha ölelő , védő karra vágytunk. Ott voltak, amikor vigaszt kerestünk, ajtót nyítottak amikor azon kopogtunk, örömtől sugárző arccal öleltek át amikor jóhírrel ajándékoztuk meg. A ház falait ez a szeretet öltöztette a mézeskalács ház jelmezébe. 

A kis udvar sarkában lévő tuják mintegy bástyaként emelkedtek magasra, a sok színes gondozott virág védőláncként kapaszkodott össze. A tuják alatti kis kertimedencében úszkáló aranyhalak, mintha csak arra vártak volna, hogy teljesítsék a kívánságainkat. 

Néhány évvel ezelőtt a kis mézeskalács házunk árván maradt. Édesanya nélkül üres lett. A mézeskalács ház levetette a díszes ruháját. Ház lett belőle, számomra kopár, üres ház. Volt (más) lakója, volt bútora, volt élete , de már nem a mi otthonunk volt. 

És most eladtuk.

Végleg lezárult egy korszakunk. A falak már mások életét színesítik, a kulcsot már más ember keze csúsztatja a zárba. 

Az ügyvédnél nézem az egykori otthonunk új tulajdonosait. Kavarognak bennem az érzések. Egy kicsit irigykedem. Nosztalgiázom, hogy milyen izgatottak voltunk, amikor mi vettük meg a kis házat. Szeretném őket megkérni, hogy ne vágják ki a tuját. Telepatikus úton próbálok üzenni nekik, hogy gondosan takarítsák az ott maradt konyhabútort, mert édesanya mindig ügyelt arra, hogy patyolattiszta legyen. Látom magam előtt, ahogy a korlátba kapaszkodva mennek fel a lépcsőn...hányszor jelentett támaszt nekünk is.

Elhessegettem a szemem előtt megjelent képeket : más főz a kis konyhában kávét, más húzza le a redőnyt, más várja a hazatérőket...

Izgatottan írják alá a papírt. Az én szívem összeszorul. Én is aláírom. Nyelem a könnyeimet. Vajon nekik is lesz egy kis mézeskalács házuk? Szívből kívánom!