Eljött a várva várt nap!
Két csapat mérte össze az erejét, bár ez főleg nem erőről szól. És ez meg is látszott a játéknál, ki hogy gondolta, ki hogy harcolt és ki milyen koncepciót épített fel és használta is ki akár az előnyeit, vagy bukott bele a hátrányaiba.
Aki kiesett a harcból és elfogyott az élete (szentjánosbogárként világító lámpa jelezte a fejükön), azoknak ki kellett jönni a harctérről és kint kellett izgalommal (csalódottsággal, dühvel) várakoznia, amíg az utolsó játékos is kiesik, így aztán újra támadhat mindenki.
A már tapasztaltabb Kék játékosok a megfelelő stratégiával eleinte sorozatba lőtték ki a lelkes, ámbár még kezdő Zöldeket. Az ajtó nyílásánál mindig egy zöld fejpántos jelent meg, aztán még egy zöld, majd talán a negyedik zöld után egy kék is feltűnt, de a harcot a Kéket nyerték nagy fölénnyel. Ez így nem volt fair a Zöldek szerint és Apa is úgy látta, hogy cselekednie kell. Nem elég ha a kispadról osztja a taktikai tanácsokat, példát kell mutatni. Kapott Apa is egy fegyvert és bement a Zöldek csapatát erősíteni.
Nyílt az ajtó és megjelent egy kék fejpántos játékos, aztán újabb kék, majd újabb kék, talán egy zöld és újabb kékek követték. És a Kékek bizony morogtak, mert nem tartották tisztességesnek, hogy Apa bemegy és szétlövi a magabiztos és veszíthetetlennek tűnő csapatot. A Zöldek persze nagyon büszkék voltak és végre a játékuk nem egy-két percből áll. Ám Apát is megkértük, hogy bármennyire is örülünk az ő harci kedvének, azért ha bemegy a harctérre ne ölje meg a bulit fél perc után azzal, hogy az ellenfeleket szinte azonnal "hatástalanítja". :-)
És mint a mesében, minden jó ha a vége jó!
