Sokan kérdezték, hogy merre tűntem, hová lettem és miért hagytam magára a blogot. Sok minden volt ami elvette az időmet, kedvemet, lelkesedésemet, bár a témák jöttek folyamatosan.
Levi gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk, hogy lássunk izgalmasabban és hogy legyünk gyerekek időnként.
Néhány porszem az elmúlt hónapokból.
Szeptemberben elkezdődött az iskola. Már a második. Azt hittük, hogy mi már mindent tudunk az iskoláról, a menetéről, mi már edzettek vagyunk, megtanultuk fapofával fogadni a beírásokat (bár megszokni nem lehet, inkább reménykedni, hogy ez volt az utolsó), örömmel és gyerekes lelkesedéssel fogadni az ötösöket és különben is nekünk annyira újat nem tudnak mutatni. De tudtak! Jöttek az újabb beírások, az ejnye-bejnyézések, és amikor már úgy mentünk Leviért, hogy szinte a falak mellett, hogy észre ne vegyen minket a tanító néni, na akkor jöttünk rá, hogy nem tudunk mindent. És amikor mégis előkaptak" a tanító nénik , az volt az érzésünk, hogy nem a mi gyerekünkről beszélnek.
Ha egy fogalmazást kéne írni, kb. ílyen lenne: A mi gyerekünk, ahogy mi látjuk.
A mi gyerekünk mindenféle szülői elfogultság nélkül, szófogadó (időnként), szorgalmas (néha), segítőkész (előfordul), alkalmazkodó (a rajzfilmekhez), lelkes ( a játékokhoz), kitartó ( a fociban), magabiztos (ha hisztiről van szó), kíváncsi ( hogy éppen mi megy a kedvenc csatornáján), és persze van még rengeteg jó tulajdonsága. Ezzel szemben az "iskolai" Levente : hisztérikus (bár szerinte csak határozott), szétszórt (Levi véleménye más egy kicsit), zavarja az órát (Levi elmondása alapján, nem tehet róla, ha unalmas az iskola), kíváncsi (na nem az óra anyagára, hanem, hogy mi történik az ablakon túl), rendetlen (Levi szerint nincs semmi baj a rendhez való viszonyához, csak a tanító néniknek más a fogalmuk a rendről), és persze sorolhatnánk tovább. Időnként pozitív vélemény is elhangzott, de azokat most nem találom a memóriámban.
Aztán jött a Mikulás és a Jézuska. Tényleg jött vagy nincs is? Kilenc éve kérdés már. Egyre kevésbé hisz benne, de azért még ott van az a pici bizonytalanság.
December hatodikán este amikor már kitette az általam kipuccolt csizmát az ajtóhoz, és már indult volna izgalommal lefeküdni, villámcsapásként vágódott be a szobánkba és pakolt ki a szekrényből a plédeket és más (számára akkor haszontalan) darabokat a szerkényből ajándékok után kutatva. "Nem ti teszitek az ajándékot a csizmába? - kérdezte kissé gyanakvóan, miközben Apával kapkodtunk levegő után. Ha most találok ajándékot valahol - fenyegetőzött tovább, akkor nincs is Mikulás, ti teszitek oda. De ha most nem találok semmit, akkor létezik a Mikulás - zárta le a vitát saját magával és mivel nem rejtett semmit a szekrény alja, így végül nyugtázta a tényeket, hogy a Mikulás létezik. "Biztosra kell mennem" - mondta magának , miközben visszapakolta a sok haszontalan holmit a szekrénybe.
