...hirdeti a nagy igazságot a gyerekek mindentudója, Vekerdy Tamás. Abszolút igaza van!
És most én is megmondom a nagy tuttit: tele a t@köm a kamaszkorral.
Persze, hogy szeretjük a gyereket, különben már útibatyut kötöttünk volna a hátára. Sokszor.
Ül szemben velem, és figyel. Úgy csinál, mintha figyelne. Már megtanultam, és Apát is mindig erre intem, hogy ne tartsunk percekig előadásokat, beszédünket ne az "én koromban" kedvenc mondatunkkal kezdjük, mert azzal az utolsó reménysugarunkat is elveszítjük, hogy meghallja a hangunkat. Zsilipszerűen csukódik ilyenkor a füle...agya...értelme. Legyünk rövidek, tömörek, tárgyilagosak, gyorsak és próbáljuk megtalálni a szemkontaktust vele.
Hiába nézem a szemét, nem látom a tekintetét. Néz mereven, szinte nem is pillant. Valamit mégis néz. Átnéz rajtam. Nem adjuk fel ilyenkor, örök optimistaként bízunk abban, hogy egy-egy pillanatra még ha csak keskeny az a repedés a révedés állapotában ami időnként váratlanul megnyílik (és gyorsan be is zárul), használjuk ki azt a pár másodpercet, hogy ilyenkor talán eljutunk a vele való kommunikáció lehetőségére. Látom a szemében, hogy "fogja az adást". Bólint is. Vette a lapot. Sikerélmény. Majd néhány pillanat múlva újra visszazuhan a kamaszállapotba. Elveszítettük. Azért ott van bennünk a hit, hogy abban a néhány másodpercben, jókor voltunk jó helyen, és elvetettük a nevelés magját, ami hamarosan szárba szökken. Kikapáltuk a "miért"-eket, a "miért nem"-ket, kigazoltuk a "na, de anya, apa légyszí" és társai kezdetű mondatokat, tisztába tettük a terepet. Nyugodtan fekszünk le, holnaptól minden más (új) lesz.
Reggel megjelenik az ajtóban. Hozzám szól. Anya, légyszi...... Üvölteni lenne kedvem, de határozott és mégis lány hangon mondom, hogy NEM. De miért? De miért nem? Na, de anya, apa.....
Keresem a tekintetét, és különben is szeretném ha látná, hogy mindjárt felrobbanok, miközben elmondom az előző napi liturgiát újra. Persze, értelmetlenül. Megint bológat. Nem buta gyerek, csak még álmos...mondom magamnak, biztos, még nem jöttek elő az emlékképek. Visszavonul a szobájába, majd félóra múlva mintha mi sem történt volna, újra nekünk szegezi a kérdést: anya, de miért nem?...anya, apa légyszi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése