Pécs

Keresem a világhálón a látnivalókat. Elemzem a térképet. Megnézem a meteorológiai szolgálat időjárás előrejelzését. Kinyomtatom a tervezett útvonalakat és programokat.

Reggel izgatottan ébredek, néhány szendvicset dobok a hátizsákba, nem akarom magam túlenni, Apa  a nap végére egy romantikus vacsorát tervez, egy általa már jól ismert a helyen lévő étteremben.

Néhány nappal korábban Apa megkérdezte, hogy nem megyek-e vele Pécsre? Pontosabban Pécsig. Nagyon jól ismer Apa (17 éve), hogy szívesen potyautazom vele, imádom az ilyen alkalmakat. Együtt vagyunk az úton, jókat beszélgetünk, vagy éppen alszom amíg Apa a kormányt fogja, majd a célállomásnál kirak, Apa is megy a dolgára, én meg megyek a saját fejem után. 

Így indulunk egy Pécsre is a napsütötte csütörtök délelőtt. Még soha nem voltam Pécsett. Ma megint nyílik egy kis szelet világ számomra - mondom Apának, miközben rójuk az autópályán a véget nem érő kilométereket. Beérve Pécsre Apa megkérdezi, hogy hol szeretnék kiszállni, mintha tudnám, hogy mégis hol kéne kiszállnom. A belváros pont jó lesz. A hátizsákom zsebében lapuló térképem pirossal kijelölt utcái, helyszínei a belvárosba "szólnak".
Majd keressük egymást - búcsúzunk, majd Apa is elindul a Pollack Expo 2019 rendezvényre, az ő úticélja felé.
Amiért nagyon szerettem volna már egy ideje Pécsre menni, az a bakancslistás Csontváry Múzeum megtekintése, így első utam rögtön odavezet.

A csütörtöki belvárosi délelőttön nem zsúfoltak az utcák, a februári napfényben fürdőző kávéházakban is bőven van hely. Csábítanak is.  A bazilika megtekintése

és néhány órás szájtátós gyaloglás után beülök én is egy gőzölgő kávéra. Helyesebben kiülök.

Nézem az emberek arcát. Valahogy olyan nyugodtnak tűnik minden és mindenki. Vagy csak az én belső nyugalmamat látom a körülöttem lévő tájban, emberekben. Élvezem. A (házi)térképemet tanulmányozom kávézás közben. Az óra elég gyorsan jár körbe, de nyugtázom, hogy még bőven van időm felfedezni a pécsi belvárost.

Több mint 15000 lépés (kb. 10 kilométer) után már csak totyogós programra vágyom. Van néhány - már előre kinézett - múzeum, ami teljesen megfelel a fáradtsági szintemnek, és az egyre jobban fájó végtagjaimnak.

Előbb a Modern Magyar Képtárban kiállított 19. századi festők alkotásai előtt "pihentetem a lábaimat", a lelkem meg egyik pillanatról a másikra töltődik.

Apáról még semmi hír, így az útba eső Zsolnay Múzeumba is betérek, noha valamiért nem jelöltem be a kívánságlistámon. Valamiért nem érdekelt. Kár lett volna kihagyni, imádtam ott lenni.

Éhesen és fáradtan nézek az órámra. Apa vajon merre jár? Mikor végez? Felhívom, hogy mikor jön - morfondírozok magamban amikor kilépek az utcára a múzeum ajtaján. Megszólal a telefon. Apa! 

10 perc múlva befordul a sarkon az autóval,  behuppanok az ülésre, és egyetlen vágyam , hogy senki ne szóljon hozzám, hadd élvezem. Ülök! Apa tiszteletben tartja a pillanatot, ebben a csendben csak a korgó gyomromat hallom. 

Nem sokáig. Apa egy fantasztikus helyre visz. Romantikázunk.

A hazafelé vezető úton mesélünk. Apa is. Én is. Van miről. Mégha külön is töltöttük a napunk nagy részét, érezzük az élményekből fakadó egymás energiáit.

Elalvás előtti kómás félálomban még mormogok valami ilyesfélét magamban: köszönöm Apát, köszönöm a napot, köszönöm az élm....Békésen elalszom.