Nyaralásunk utolsó reggelén a megszokott időben (hat körül) ébredek, elkészítem a kávémat és a hüvösebb idő ellenére a parton iszom meg, ahogy az első naphoz hasonlóan a napfelkeltében gyönyörködöm.
Teszek még egy kagylógyűjtő túrát a parton az előző napi vihar után hátha találok újabb kincsenket. Mozdulatlan medúzák mellett fekvő rákok még a reggeli tengerparti csendéletet idézi.
De találok ezúttal rákpáncélokat, nagyobb kagylóhéjakat, és még élő kagylót is.
A cókmókjaink összepakolása után, vetünk még egy pillantást az egy hétre szállást adó szobánknak, apartmanunknak,
és Apa által csak Genarinonak hívott gondnok kezébe adjuk a 114-es számú kulcsot, egy Ciao-val elköszönünk tőle meg az olaszországi nyaralástól, és elindulunk hazafelé.
Útközben Apának jött egy hirtelen ötlete, hogy ugorjunk be Triesztbe ha már arra járunk életünkben először (és talán utoljára is).
Trieszt egy nagy iparváros, hatalmas kikötővel.
A város környéke a történelem során latin, szláv és germán kultúrák találkozási pontja volt. Ezt azonban csak a leírásokból tudjuk, megtekinteni nem nagyon van rá lehetőségünk, az olaszos forgalomban nem merünk bemerészkedni a város sűrűjébe.
Apa, aki mindig bátran, határozottan és óvatosan vezet, két kézzel kapaszkodik a kormányba, készenállva minden eshetőségre, hogy kivédje az folyton index nélküli, tili-toli alapján vezető olasz autósokat.
A neten látott képek alapján megállapítjuk, hogy a belvárosi része, nagyon is tetszene, de amerre mi járunk (igyekszünk mielőbb kiutat találni a városból) csak az ipari részét látjuk, a szürke betonházakat és az iparváros jellegzetes hangulatát (már ha van hangulata egy iparvárosnak) tapasztaljuk.
A neten keresgélve Trieszt látnivalói között említették a "Farro della Vittoria" (Győzelem világítótornyot).
A GPS szerint viszonylag könnyen, ám nagyon szűk utcákon keresztül találjuk meg, ahonnan viszont gyönyörű panoráma nyílik a treszti környékre.
Estére a heti sok élmény, napfény, fürdőzés, kirándulás után feltűnnek az ismerős utcák, házak, arcok...és Cirmike. Hazaértünk.
Teszek még egy kagylógyűjtő túrát a parton az előző napi vihar után hátha találok újabb kincsenket. Mozdulatlan medúzák mellett fekvő rákok még a reggeli tengerparti csendéletet idézi.
A cókmókjaink összepakolása után, vetünk még egy pillantást az egy hétre szállást adó szobánknak, apartmanunknak,
és Apa által csak Genarinonak hívott gondnok kezébe adjuk a 114-es számú kulcsot, egy Ciao-val elköszönünk tőle meg az olaszországi nyaralástól, és elindulunk hazafelé.
Útközben Apának jött egy hirtelen ötlete, hogy ugorjunk be Triesztbe ha már arra járunk életünkben először (és talán utoljára is).
Trieszt egy nagy iparváros, hatalmas kikötővel.
A város környéke a történelem során latin, szláv és germán kultúrák találkozási pontja volt. Ezt azonban csak a leírásokból tudjuk, megtekinteni nem nagyon van rá lehetőségünk, az olaszos forgalomban nem merünk bemerészkedni a város sűrűjébe.
Apa, aki mindig bátran, határozottan és óvatosan vezet, két kézzel kapaszkodik a kormányba, készenállva minden eshetőségre, hogy kivédje az folyton index nélküli, tili-toli alapján vezető olasz autósokat.
A neten látott képek alapján megállapítjuk, hogy a belvárosi része, nagyon is tetszene, de amerre mi járunk (igyekszünk mielőbb kiutat találni a városból) csak az ipari részét látjuk, a szürke betonházakat és az iparváros jellegzetes hangulatát (már ha van hangulata egy iparvárosnak) tapasztaljuk.
Nem szeretnénk újra bemenni a forgalom sűrűjébe, ezért Csilla, a navigátorunk egy igencsak szűk kanyargós utcát kínál fel. Apa szeretné megörökíteni, megkér, hogy videózzam le ezt a kalandos útat, de én még levegőt is alig merek venni, mert attól tartok, hogy tele tüdővel már nem biztos, hogy átférünk a keskeny úton.
Olaszország határán belül még a fiúk esznek stílusosan egy-egy Pizza Ungherese-t,
én egy kis sütivel és kávéval élvezkedem, az utóbbit nem nagyon tudom élvezni, mivel az az egy korty kávé igen hamar elfogy.
Az olaszoknál (lehet, hogy máshol is), összesen két korty kávé dukál, nem kell tartani a koffeinmérgezéstől - de az ébredéstől sem.
Átlépve az olasz-szlovén határt - olyan nincs - feltűnnek újra a magas hegyek közötti települések a dombok magas fákjai közt megbúvó templomtornyok.
Kedvet kapunk letérni az autópályáról is egy kicsit csavarogni a falvak között. Így vezet be az útunk Ljubljanába, a szlovén fővárosba. Mivel már egy ideje úton vagyunk, és még sok kilométer van előttünk, nem állunk meg nézelődni, átsuhanunk a városon, így a neten keresztül gyönyörködünk utólag a hely szépségeiben. Igaz, én így is örültem, hogy kaptunk egy kis szeletet ebből a nem nagy, de annál kedvesebb városból. A tavaly a horvát fővárost, Zágrábot is ilyen kutyafuttatós tempóban "jártuk" végig.
Estére a heti sok élmény, napfény, fürdőzés, kirándulás után feltűnnek az ismerős utcák, házak, arcok...és Cirmike. Hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése