Egy újabb tavaszi hosszú hétvége közeledett felénk, amely kecsegtetett a tavaszi frissesség üzenetével, és újra fellibbentette a kirándulások, pihenések fátylát, amire már a tél hosszúsága miatt különösen régóta várunk és vágyunk. Lelkesedésemre Kati mama is igennel válaszolt, és bőröndjét újra telepakolva (kivéve TÚRAcipőt), megérkezett hozzánk a nagypénteki napon.
Néhány napos esőzés után végre kisütött a nap, hívogatva minket a szabadba, aminek nem is tudtunk ellenállni. Elindultunk sétálni Kati mamával úticél nélkül, hagytuk magunkat az univerzum által vezetni...be az erdőbe. Kati mama, biztos, hogy a majdnem körömcipő, na jó egy kb. három cm-es cipősarok megfelelő lesz az erdei TÚRÁhoz? - Nem, de nem volt már hely a bőröndbe, és különben is az a fajta erdei ösvény, ami egy kicsit saras, kicsi hepehupás, kicsit emelkedő, még pont belefér egy majdnem körömcipő lehetőségeibe. A négy kilométeres távunk felétől viszont már lefele vezetett az útunk, ami meredekebb, hepehupásabb és sarasabb is volt. Bár Kati mama fiatalos, és "csakazértis" életfelfogása nem engedte, hogy segítsek (már ha egyáltalán tudtam volna bármiben is), azért aggódtam, hogy nem gatyafékkel jövünk le a völgybe. Szerencsére nem.
Húsvét szombatján ebédre vendégeket vártunk, így a napi (tor)TÚRA a konyhában folytatódott. A főzéssel. Nem részletezném.
És az igazi nagy TÚRA és kihívás vasárnapra maradt. Kati mama régóta dédelgetett terve volt, hogy megkeresse a Magna nagypapája feltételezhető sírját Komáromban. Egyetlen tényt tudott apukája elbeszéléseiből, hogy a nagypapáját utoljára a komáromi hídon látták lelőve.
Nem nagyon voltak előkészületi munkáink, néhány komáromi cikk úgyan közölt haditemetőről, egy-két kopjafát is megemlítettek, de abban reménykedett a család, ha sírt nem is, de legalább egy nevet találhatunk. Lássuk be, hogy túl nagy volt a szénakazal amibe a tűt kerestük, már ha egyáltalán volt tű benne.
Apa valamiért úgy gondolta, hogy a nyomozásunkat az erődítménynél kezdjük, talán ott tudnak nekünk használható információt adni. Azt nem tudtak, viszont a belépő mellé kaptunk egy térképet, aminek a segítségével legalább feltérképezhetjük az vár labirintusát. Apát ezúttal a híres tájékozódási képessége mintha cserben hagyta volna, kezében a térképpel elindultunk, de nem kerültünk kompatibilis állapotba az útmutatóval, így akarva-akaratlanul elindultunk az előttünk lévő egyetlen úton. Hosszú (?), láthatatlan, szűk, sötét folyosó tátongatta száját felénk és várta, hogy beszippantson minket.
A földön vastagon szétszort finom puha homok szemcséi táncoltak az egyetlen fényforrásként biztonságot jelentő telefon kijelzője előtt, az időnként a szűk lövészlyukakon beszűrődő fény tudtunkra adta, hogy még élünk, és bár vakondTÚRÁNK még folytatódott, de legalább tudtuk, hogy van még élet a vastag várfalon kívül. Kati mama majdnem körömcipőjének sem ez volt a legjobb terep. Közel 45 perc és két és fél kilométer, valamint néhány reménytkeltő zsákutca után megtaláltuk a (vész)kijáratot. Nem vagyok klausztrofóbiás, de nem voltam benne biztos, hogy a végére nem leszek az. Ha katonák nem is, de hősök vagyunk :-)
Hogy hogy kerültünk oda azt nem tudtuk, de egyben biztosak voltunk, nem ott fogjuk megtalálni amit kerestünk, és amiért Komáromba mentünk. De az is kezdett egyre bizonyosabbá válni, hogy nem fogunk találni sok mindent, na jó, semmit. Valahogy a kezdeti lelkesedés is alább hagyott, (a TÚRA után nem is csodálom), a kitartó makacsságomnak köszönhetően felkerestük a temetőt, ahol egy kopjafát találtunk a második világháborús elesettek emlékére néhány névvel, de az általálunk keresett név nem nézett vissza ránk a listáról, de a végén feltűntették, hogy "és a többi névtelen áldozatért", ami mégiscsak nekünk szólt egy kicsit. Nem jöttünk el teljesen üres kézzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése