Advent

Drága Kisfiam!

Tudod mi felnőttek próbálunk példával járni előtettek, igyekszünk titeket nevelni, mert azt hisszük és úgy gondoljuk, hogy mi mindent (jobban) tudunk. Pedig nap mint nap bebizonyítjátok, ti gyerekek, hogy mennyivel többet tudtok, mennyivel másképp érzitek és érzékelitek a világot, és milyen csodálatos rálátásotok van arra, ami belőlünk, felnőttekben már a hosszú évek során megfakult, vagy eltűnőben van.

Advent első vasárnapja. Napok óta tervezzük, hogy mézeskalácsházikót sütünk, kinéztük ehhez a receptet,képet és emlékszel még azon is jót nevettünk, hogy a miénk egy másik képhez hasonlóan kis csúnyácska lesz, de a miénk lesz. Megterveztük, hogy sütünk formákat is, na meg persze csinálunk adventi koszorút és feldíszítjük a lakást.

Ahogy ez lenni szokott, időnként a terveinket áthúzzák, legyen az sors, vagy élet, vagy csak egy lábgyulladás.

Advent első vasárnapján Apa és Te , meglátogattátok Kati mamát Orosházán, én nem tudtam menni a lábam miatt, és tudod amilyen makacs tudok néha lenni, örültem volna ha Ti is velem maradtok itthon, hogy ne legyek egyedül, hogy legyen segítségem és hogy a tervezett adventi előkészületeket is megcsináljuk. Szerettem volna és jól esett volna ha felajánljátok, hogy nem hagytok magamra, de nem tettétek, ugyanakkor tudom, hogy ha kérem, szó nélkül itthon maradtatok volna. Na de a makacsság.

Aztán amikor hazajöttetek este persze jól rátok borítottam azt a bizonyosat, hogy úgy hagytatok ott, hogy meg sem kérdeztétek, van-e egyáltalán mit ennem és eltudom-e magam látni, rögtön kirohantál és hoztál egy szép almát, és azt is eltudom képzelni, hogy kiválasztottad a legszebbet.

Majd pár perc múlva aggódva kérdezted meg, hogy Anya, ettél ma valamit?

Aztán leültünk és beszélgettünk. Láttad a szomorúságot az arcomon, hallottad a csalódottságot a hangomból és érezted a kiszolgáltatottságot a mozdulataimból. A te könnycseppjeid is azt sugallták, hogy itt vagyunk advent első vasárnapján, nincs koszorúnk, nem sült meg a mézeskalácsházikónk és a lakást sem díszítettük fel. Nem baj, majd holnap megcsináljuk - biztattuk és vigasztaltuk egymást, aztán eltűntél a szobádban. Csend volt, nem jöttél át percekig, nem hallottam neszt. És aztán megjelentél az ajtóban, és kérted, hogy nézzem meg ami a kezedben van. Elállt a szavam, nem volt rajta csillám, nem szúrt a fenyőfa ága, nem aranyszínű gyertya lobogott rajta és nem volt csili-vili dísszel tele, és mégis a legszebb "adventi koszorú" volt amit életemben. láttam. Volt benne szív, szeretet, öröm, lélek és benne volt az Én Egyetlen Kisfiam aki a gyermeki szeretetével felöltöztette advent első ünnepét. Meggyújtottuk az első mécsest, ami beragyogta az egész szobát. Nemcsak a fényével, hanem azzal a szeretettel amivel kigondoltad, alkottad és amivel ajándékoztál minket, a családodat.

Tudod, "jól csak szívével lát az ember, ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan". Én látom azt a csodálatos alkotást a szememmel, látom azt az almát ami hoztál, de amit a szívemmel látok és érzek arra a szavak kevesek. Nagyon szeretlek!