Helyszín: Debrecen , délután kettő pénztár előtt. Most ment el az intercity, de a következő egy óra múlva indul, arra tudnak jegyet adni. Persze, jó lesz az, majd addig eszem-iszom, megveszem a menetrendszerű kindertojást Levinek, felmérem párszor a könyves pultok ajánlatát, és ha még marad időm, beülök egy habos kávéval és az éppen aktuális krimimmel a váróban és (ki)élvezem a helyzetet. Alig terveztem meg az egyórás várakozási időmet, amikor bemondta kedvesen a hangosbemondó, hogy a várt intercity vonat 40 percet késik. Terv újrakalkulálva. Ötlet nincs! Úristen! Másfél óra!!!??? Na jó, a közelben egy kínai üzlet, legalább 10-20 perc elfoglaltság.
Két-három percenként megerősítik a vonat késésének tényét. De a gyomrom összerándul minden egyes bemondáskor. És jogosan! Már hatvan perc! Irány az információ, ilyenkor mit tegyen az utas, és különben is a bizalmatlan utasba is felmerül, hogy mi van ha további perceket-órákat késik.
10 perc múlva megy egy vonat, arra átlehet váltani a helyjegyet. HURRÁÁÁ!!! Van megoldás és azzal be is álltam az első sorba, ami a legrövidebbnek tűnt. Visszaszámolás indul: öt perc múlva itt a vonat, mindegyik pénztárnál ezren állnak, és több kilométernek tűnik a távolság a vonatig. De nem adjuk fel! Végre, már csak egy ember áll előttem, egy nyugodtnak tűnő, közepes korú, bajszos pasi. Kéri a jegyét ... és a panaszkönyvet. Miiiiiiiiiiiiiiii???? Na ne!!!! Panaszkönyv???? Itt akarja előttem, vonat indulás előtt egy perccel megírni a panaszait? És mégis mit? Hiszen tájékoztattak két percenként, kedvesen segítenek amiben tudnak. A pénztárosnő sajnálattal az arcán közli, hogy sajnos ebben a pillanatban elfogytak a helyjegyek, de ha rohanunk - mert a tömeg felszállás miatt késik a vonat indulása legalább két percet - még elérjük (talán), és 1000 forint büntetés fejében kapunk a vonaton két talpalatnyi helyet. Hol is az a panaszkönyv????? - na ott és akkor egy szót írtam volna bele, egy A -betűvel kezdődőt.
Újabb segítségkérés az információnál. Már nem tervezek az idővel, egyetlen vágyam, hogy haza jussak még a nap folyamán. Hogyan és mivel volt a kérdés. Jöttek az ötletek, a gyors vonatra és a már 90 percet késő intercityre is. Választék bőven, az egyik később jön mint a másik, de a menetidővel nyerhetek akár 20 percet is, feltéve ha nem fog késni további órákat. Döntök! Ha már ennyit vártam, akkor nem váltom vissza a jegyemet - különben is megerősített az egyik kedves pénztáros, hogy valóban nem fog tovább késni a vonat, látják már a GPS-n. Jó nekik -gondoltam.
Aztán befutott a gyors vonat. Több száz sorstársam szállt fel, én maradtam egy kedves idős nénivel a peronon. Újabb bizonytalanság. Ők döntöttek jól vagy mi? És már fél öt! A késés 89 -dik percében újra bemondják, hogy az intercity vonat 90 percet késik. Ez jó hír, legalább nem újabb késési percekkel borzolják az idegeinket. És az utolsó percben (90-dik) megszólalt a megbékélést, kilátástalanságot és bizalmatlanságot feloldó hang: Intercity érkezik a négyes vágányra. Felszállunk. Páran. A vonat szinte üres. Családias, csendes és nyugodt. Egy-egy telefonbeszélgetés töri meg ezt az idillt, az utasok tájékoztatják hozzátartozóikat a helyzetről - már Debrecenben vagyunk. Még mindig Debrecenben - mondom én magamban, miközben örömmel írom én is az üzenetemet a családnak, hogy kitartás, még ma találkozunk.
Aztán jött a kedves kalauz, aki örömmel és egy kissé sajnálkozva értesített, hogy a késésre való tekintettel a menetjegy 25%-a visszaigényelhető. Happyend!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése