Levi úszásoktatása rövid ideig szüneteltésre kerül. Lehet, hogy igyekeznem kellett volna "szuggerálni" az oktatókat, hogy néha egy-egy mosolyt elengedjenek ezzel is kicsit biztatva a kissé félénk gyerekeket, de nem sikerült.
Levi az első "kudarc" után, nem tudott felengedni a vízbe és úgy érzem az oktatók hozzáállása sem segített az ebben való megoldásban. Nem érezte jól magát, nem szeretett volna menni, és az utolsó alkalommal majd megszakadt a szívem, amikor visszaszólt nekem, hogy nem szeretne bemenni. Hidd el nagyon jó lesz - biztattam, holott éreztem, hogy valóban komolyan gondolja. Egész óra alatt vívódtam a lelkiismeretemmel, és megfogadtam, hogy ezentúl ha nem akar menni, nem erőltetem. Óra után az Oktató Bácsi kijött és elmondta a tapasztalatait. A helyzet változott: rosszabb lett. Mikor próbáltam arra utalni, hogy az ő hibájuk is az első óra kudarca, Oktató Bácsi kivágta magát és közölte, hogy a gyerekeknek tisztába kell lennie azzal, hogy bármikor akaratuk ellenére lemerülhetnek és fulladozhatnak. Hogy mivel? Úgy vigyem a gyerekemet úszni, hogy már előre közlöm vele, hogy mi vár rá? És az Oktató Bácsi feltette az i-re a pontot. Nem kívánom ide vinni a gyerekemet. Döntöttünk Apával. Szerencsére a víz imádata megmaradt Levinek és ki is használjuk és néha lemegyünk hármasba az uszodába, hogy érezze a víz biztonságát. Úgy érzem jól döntöttünk! (kiváncsian várom a pszichológus véleményét a helyzetről)