2017. október 18., szerda

Hol itt, hol ott

Cirmi
amikor Apa otthon van:



Cirmi
amikor Apa nincsen otthon:


2017. október 8., vasárnap

3335

forint lapult apróban a pénztárcámban, miután felváltottam az összegyűlt fémpénzt a nyaralásos dobozból. Megvolt az vagy fél kiló is, amit magammal cippeltem. Az Auchan pénztáránál nem is figyeltem a kijelzőt, csak a végén a kedves pénztárosnő hangját hallottam a végösszegről: 3335 forint. Egy fillérrel sem több és kevesebb, mint amennyi a pénztárcám mélyén lapult csörgő pénzből. Nem nagy dolog tudom, de mégis...

2017. szeptember 18., hétfő

Van egy cicánk

Régóta vágytunk egy kutyára...helyette lett egy cicánk.
Levi évek óta szeretett volna , ahogy mi is egy kutyust, de mivel az udvaron osztoznunk kell, ezért nehézségekbe ütközött volna egy eb,  és tartása kivitelezhetetlen volt ilyen körülmények között.
Akkor legyen macskánk! - próbált rábeszélni minket Levi. Meg kell mondanom, hogy életemben nem voltam macskarajongó, soha nem vágytam, hogy macskám legyen, és valamiért kicsit irritáltak is.
Így aztán nem lett cicánk...eddig.
Kb. másfél hete hajnalban iszonyatos macskanyávogásra ébredtem. Aztán a délelőtt folyamán többször is hallottam órákon át tartó sírását, a szomszéd meggy fájának tetejéről. Keservesen és segítségkérően nézett rám, de azonkívül, hogy biztattam, hogy jöjjön le, nem tudtam mást tenni érte. És lejött! Másnap kora reggel az udvarunkon sírdogált, indulás előtt még adtam neki enni, aztán Apáék is mielőtt elindultak dolgozni, iskolába.
Még aznap délután bár Apa feltette a kérdést, hogy mit csináljunk, befogadjuk-e a kb. három hónapos sovány, magányos koromfekete cicát, nem volt kérdés, hogy kezd a szívünkhöz nőni.
Így lett Jolánkából (Anya, de ez fiú!) az igencsak fantáziadús névre hallgató Cirmi, bár egyre inkább úgy tűnik, hogy a Puskagolyó név lesz a legjellemzőbb rá.
És mi változott amióta családtag lett Cirmi?
- Apa az eddigi ébredés utáni első mondata felém "Szia Cica, szeretlek" pár napja "szia Cica, adtál enni Cirminek? - re változott
- hazaérkezésünk után Puskagolyó nem vár az ajtóban csalódottak vagyunk, és aggódunk, hogy vajon nem halt-e éhen amióta nem láttuk
- ha hazaérkezés után pár perccel később megjelenik, mindenki kidob mindent a kezéből, Apa a távírányítót, én a fakanalat, Levi a matekkönyvet (azt bármikor és bármilyen indokkal), és rohanunk szembe Cirmivel, ezzel a frászt hozva rá
- Apa első útja már nem a lakásba vezet, hanem Cirmi ellenőrzést tart
- a csarnokban már az olcsó felvágottashoz is beállok a sorba
- a nagybevásárlásoknál nemcsak a mi ellátmányozásunk kielégítése zajlik, az állateledeles polcnál is percekig tipródunk, hogy vajon a marhásat, a csirkéset, a halasat, a marhás-csirkéset, a halas-marhásat, a nyulas-csirkés konzervet vegyük-e meg
- Apa és Levi az esti lefekvés előtt 15 percenként kirohannak  zseblámpával ellenőrizni, hogy alszik-e már a macsek
- a hőszigetelt hűtőtáskából pöpec macskaházat csináltunk
- a hónapok óta gondozott bukszusaim látványa már nem okoz akkora örömet, amióta Cirmi játékszernek használja őket (akaratom ellenére, de nevelem)
- másfél hét alatt kb. 500-szor hangzott el a szánkból, hogy Cirmi ül ...és időnként valóban leül (szeretnénk hinni, hogy a mi kérésünkre teszi)
- Cirmivel nem egy nyelven beszélünk, a NEM nála nem szerepel a szótárban
- Apa újra többször felhív napközben telefonon, amitől megdobban a szívem, aztán beleszól: Cica, sír Cirmi, mit adjak neki enni?
- megtapasztaltuk a hízelgés és szeretethiány magas fokát általa
- sokkal többet nevetünk amióta velünk van
- újra megtapasztaljuk, hogy mi az önfeledt játék







2017. szeptember 17., vasárnap

Majdnem...

...sikerült. 
Hetek óta hirdeti az iskola, és a szülőiértekezleten is felhívták a figyelmünket a szeptember 16-i bakancskalandra a Budai-hegyekben. Felmérve egészségi állapotomat és erőnlétemet úgy gondoltam, hogy a választható 10 és 20 kilométeres távolság közül az előbbit bevállalom, persze nem egyedül, megpróbálom meggyőzni a fiúkat, hogy tartsanak velem. 
Látták a lelkesedésemet és a kihívással járó izgalmakat, így mindketten azonnal rábólintottak. 10 kilométer nem tűnik hosszú távnak, de tudom, hogy évek óta nekem ez teljesen kilátástalan, és teljesíthetetlen táv volt. Az elmúlt hónapok, hetek tornája után, nem vetettem el egyből a lehetőséget, inkább bizonyítási vágyként élt bennem a túra teljesítése. 
A reggeli borongós idő sem tudta elvenni a kedvemet, óvintézkedések mellett (kálcium, magnézium, megfelelő fehérjebevitel, nagy tasak szőlőcukor, buszbérlet a táskába szükség esetére) elindultunk a fiúkkal megmászni a Hegyet. 
A 10 kilométer lebegett folyton előttem, tudtam vagy inkább éreztem, sőt reméltem, hogy ez a határ még belefér, de egy méterrel sem több. Így aztán a figyelmetlenségünk miatt, valamint a nem egyértelmű útjelzés következtében közel 3 kilométeren keresztül vakvágányon voltunk, elbizonytalanodtam a folytatásban, mert az előrevetített 13 már soknak tűnt. Apa aggodalma, és a terep nehézsége miatti fáradtságból adódó lábremegés pár másodpercig győzni látszott az akaratom felett, de nem hagytam magam. Szőlőcukor doppingot alkalmaztam, és elindultunk felfelé a hegyen, amit nagyon jól bírtam. Időnként hiába kértem az elől járó fiúkat, hogy picit lassítsanak, nekik ez a normális tempó, és ha ennél lassabban mennek, már visszafelé haladnak - vélték, miközben lehagytunk másokat. (persze minket is hagytak le). 
A Sorrento-szikláknál, a táv majdnem felénél aztán történt valami. A "gatyafékes" lejtőnél volt egy olyan rossz mozdulat, amit a térdemben lévő izom nem bírt követni, és a fájdalom a csontomig hatolt. Próbáltam megtartani magamnak titokban , de néhány perc után látványos jelei is lettek, az összeszorított száj, az eltorzult arc , és a magam után húzó láb hamar Apáék tudtára adta, hogy valami nincs rendben. Mindez az erdő közepén, két kilométerre a következő ellenőrzőponttól. Hősiesen kicipeltem magam a hegyen, és Apáéktól elköszönve felszálltam az első arra járó buszra, Apáék pedig követték a további útvonalat, de már könnyebb dolguk (?) volt, mert lejtőn kellett haladniuk. 
Nem éreztem csalódást, megdöntöttem a saját rekordomat, és ami eddig csak álom volt, újra élni kezdett. Két óra alatt majdnem kilenc kilométert tettem meg hegyre fel. 
Mire beértem az iskolába, Apa és Levi is beért, így együtt állhattunk volna a (cél)fotózáshoz, amit én nem éreztem tisztességesnek, de az oklevelet átvettem, mégha nem is az általuk kijelölt úton, de közel 10 kilométeres távot teljesítettem. Apára és Levire meg nagyon büszke vagyok,

hiszen Levi is most esett át élete első (ilyen hosszú távú) túrakeresztségén, és ami fontos, hogy élvezte is.






2017. szeptember 2., szombat

Horvátország utoljára

legalábbis remélhetőleg csak idén az utolsó bejegyzés Horvátországról, pedig még annyi mindent leírnék, a memóriámba nem bízom annyira, na meg a sok élmény is....

Utolsó napunkra nem terveztünk nagy dolgokat, mivel csak az első két nap fürödtek a fiúk a Krk város strandjain, arra gondoltuk, hogy búcsúzóul legyen egy búvárkodás újra. Az idő azonban áthúzta a terveinket, az eső villámokkal, dörgéssel adta hírül, hogy megérkezett.
Ilyenkor az egyetlen bevásárlóközponton kívül nincs más lehetőség a kikapcsolódásra, és mivel már megtapasztaltuk, hogy ott nem nagyon lehet megmoccani a tömegtől, inkább otthon maradtunk és pihentünk. A netünket is elvitte a vihar, így egyre nehezebben találtuk a helyünket.
Szerencsére dél körül a nap újra áttörte sugarait a felhőkön,  de nem igazán volt alkalmas a fürdésre a hőmérséklet, ezért a tengerparti séta mellett döntöttünk. Egész héten kacérkodtunk a tengeralattjáró túrával, de mivel voltunk már egy hajóúton, úgy gondoltuk, hogy újat nem tud nekünk adni. De tudott. Az ide-oda dülöngélő, oriási ablakokkal elátott "hordó" lehetővé tette, hogy egy kicsit be(le)lássunk a tenger fenekére, élvezni ahogy a halak követnek minket, látni ahogy rajokban úszkálnak, bár nekem a legnagyobb élmény a tengeri sünök voltak. És persze a hatásfokozás kedvéért a turisták szórakoztatása érdekében kincsesládát, kibelezett csónakot is "útba ejtettünk".




Meg még egy album (nem bírom abbahagyni)

Összefoglaló


2017. szeptember 1., péntek

És még mindig Horvátország

Hatása alatt vagyok. Életem során többször megadatott az a lehetőség, hogy fürödhettem a tengerben, Görögország, Olaszország partjainál, de a Fekete-tenger habjaiban is megmártoztathattam magam a romániai szakaszon. 
De itt valami teljesen más. Nem csak a közeli élmények miatt, a magas hegyek, az öblök, a sziklás partok, a kristálytiszta víz, a semmihez sem hasonlítható panoráma a képzeletbeli életreszóló élmények mappájába sorolták magukat. 
Érkezésünk után Krk város csodáit fedeztük fel, a sziklás, köves partjait, az óváros keskeny sikátorait, a tengerbe nyúló faágakat, kicsit elméláztunk a tengerből kinyúló távoli kis szigetek rejtelmes "életén". 



Másnap homokosabb partra vágytunk, a térkép szerint a Soline-öbölben erre van lehetőség, így Silonál kiterítettük a plédjeinket, bár itt sem a kifejezett homokos partot találtuk. Néhány méterrel odébb viszont egy dagonyázó van, ahonnan messziről jönnek a turisták. A tapasztalat szerint ha valaki bekenni magát az iszappal, ami büdös és nehezen lehet lemosni, egy heti "kezelés" után teljesen elmúlik az izületi gyulladás. Kati mama volt a bátor közülünk, de egy alkalommal használta, így a hatásáról nem tudok mit mondani, de jó kis élmény volt. 

Hétfőn egy kis eső ijesztgetett minket, így a közeli bevásárolócentrumban mulattuk az időt, a többi sok száz emberrel a néhány négyzetméteren. Nem volt túl felemelő érzés, igyekeztünk gyorsan végezni, és az idő is kedvezett már később, délután újra a strandolásé és az erődítményé volt a főszerep. A Frangepánok rövid történetébe láthattunk bele, illetve láthattunk le az erődítmény tetejéről a tenger horizontjára. 

Baskáról sokat olvastunk, oda mindenképp el kell menni , ajánlották többen is, ezért kedden Baskánál vetettük magunkat a partra. A homokos strandról csak álmodoztunk továbbra is, viszont a gyönyörűen csillogó vizes kavicsok látványa magával ragadott. A kavicsos partokat is megszoktuk és talán meg is szerettük. 

Szerdán Malinskára látogattunk, az útikönyv szerint kialakított homokos part van. Nem találtuk, de már nagy reményekkel nem is indulunk el, jó lesz nekünk az apró kavicsos hely is. Viszont találtunk egy viziélményparkot amit Apa is kipróbált. Rég nevettem ilyen könnyesre a szemem. 


A nyaralás tervezése közben már egyet biztosan tudtunk: szeretnénk kihajozni a tengerre. Az ajánlatok közül nehéz volt választani, a hétórás út hosszúnak tűnt, ezért egy három és félórás útra, az amúgy 114 éves katamaránra esett a választásunk. Reménykedtünk benne, hogy nem alattunk fog szétkorhadni. Bizonyos okok miatt a vizitúra nálam kockázatosabb, de legyőzve a félelmeimet, egy életem, egy halálom alapon mindent feltettem egy lapra. Hát megérte! Ez volt nekem a héten AZ élmény. Négy-öt méterre leláttunk a tenger mélyére, szinte még a legkisebb kavicsot is tisztán lehetett látni a kékszínű vízben. Körbehajúztuk a Plavnik szigetet,



amely egy sziklás sziget, kevés élővilággal. Ami különleges, hogy itt tanyáznak a keselyűk, amelyek védve vanna a kis létszámuk miatt. Láttunk is belőle néhányat a sziklák üregében, vagy a sziklafalak csúcsán nőtt fák ágain. 
A magunkkal vitt szendvicseink számát megtizedelték a hajónkat követő Levi szavaival élő halcsorda, de örömmel etettük őket, látványuk kárpótolt az éhségünkért. 
Levi azonban egy másik szót is kitalált, a végelláthatatlan tengeri puszta. 


Egy kép a Robinson Crusoe főnökével, a Plavnik szigeti kapitányunkkal


A nap végén egy kis pihenő után még maradt annyi energiánk, hogy a 10 kilométerre lévő sziklás hegyoldalon fekvő, pazar panorámával kényeztető Vrbnik városát is megnézzük. 






2017. augusztus 31., csütörtök

Még mindig Horvátország - apróságok piciny "boltja"

Nem arra a sok kacatra gondolok, amelyekkel a turistákat próbálják lekenyerezni, hanem az olyan ritkaságokra - legalábbis nekünk - amivel nem találkozunk sűrűn. Minden este lemegyünk a partra és megnézzük, hogy a 40-es éveiben járó fiatalember 20 perc alatt készült graffitis technikával készült képeit, amit aztán rögtön meg is lehet vásárolni a kisebbet 150, a nagyobbakat 250 kunáért. Fényképezni és kamerázni nem lehet, de mivel nem láttuk a felíratott a másik oldalon, így elkattant a gépünk, amiért előre csúnyán néztek rám, de megenyhült, amikor látta, hogy nem a műveit, hanem, mint érdekességet örökítem meg emlékként. És ahogy a közmondás is mondja, addig jár a korsó a kútra ... negyedik nap mi sem bírtuk ki, és vettünk egy képet,

na meg Levi kitartásának és kiváncsiságának köszönhetően még videót is készíthetett róla, persze csak egy darabig, a hajó technikai kidolgozása titkos, így azt már nem lehetett rögzíteni. 
Levinek nagy élmény, így aztán estenként órákon keresztül ülünk és nézzük, 

már-már lassan mi is megtanuljuk a technikákat. Egyszer én is kipróbálnám. De a ma esti programra is van egy tippem :-)

A tegnap esti szájtátós program után, elgémberedett lábainkat próbáltuk életképessé tenni, így bevetettük magunkat az esti bazárba, hátha valami kincset találunk a sok lim-lom között.  Levit "elveszítettük" a késes és karambitos polc előtt, (majd ott meg is találtuk), én néhány méteres lézengés után találtam egy kis asztalkát, rajta sok számomra ismeretlen eredetű növényből készült illoólajjal. Vásárlás után az amúgy nagyon kedves 60-as éveiben járó bácsi, a kezembe nyomott ajándéként valami szárított (?) növényt, amit előtte a kezembe vettem, de nem tudtam mit kezdeni vele és vissza is tettem az asztalon lévő kosárba. Látva arcunkon, hogy bizony életünkben most fogtunk ilyet, töredezett magyarral felvilágosított, hogy a kezünkbe egy szentjánoskenyérfa termése van.



A fa az egyiptomi, majd keresztény kultúrák kísérője volt. Az ősi kereskedő utakon szépen, lassan megtelepedtek, elnevezése pedig egy régi legendát idéz: Szent János a pusztában a fa terméseivel tengette életét. Édeskés termése az ember táplálékán kívül az állatoknak is kedvenc csemegéje volt. Sok apró, egyforma magját a középkori aranyművesek súly helyett használták. Feltehető, hogy a karát szavunk a jánoskenyér magjainak régi arab nevéből származik. 
A szentjánoskenyértfa ma már főként a mediterrán vidékeken őshonos. Hüvelytermése a szentjánoskenyér mintegy 8-12 magot zár magába. 
Felhasználása sokrétű, az élelmiszeriparban, sűrítőként magjaiból nyert lisztként, héjának őrleményéből pedig erjesztett italokat és kávétpótszert is készítenek. 
Termése, a karob, kakaó helyett használható a karobpor, amelynek sok előnye van a kakaóval szemben.




2017. augusztus 30., szerda

Horvátország

Nem mindennap adatik meg - sajnos - , hogy a tengerparttól pár száz méterre írhassak a blogba, és az erkélyről kinézve,bár picit messze, de a tenger látványa tárul a szemem elé.

Gyakrabban is eltudnám viselni, és talán több inspirációm is lenne írni. Merthogy az most adatott bőven.
Levente már évekkel ezelőtt kérte  - és joggal -, hogy bár nagyon szeretjük Erdélyt, és a szívünk igen fontos csücskében kap helyett, bár elfogult is vagyok a Székelyfölddel, de Levinek is egy kicsit "haza" van, és nem külföldnek számít.
Miért nem megyünk külföldre? - szegezte nekünk a kérdést. Úgy szeretnék látni egy (igazi) tengerpartot.
Így született meg az elhatározás, hogy idén nyáron ellátogatunk egy "igazi" tengerpartra, és ehhez a sok visszajelzés alapján Horvátországra esett a választás, azonbelül is Krk sziget vonzott benünket.

Maga a sziget szó is izgalmasnak tűnt, de a közel 550 km-es távoltság miatt is emellett tettük le a voksunkat.
A hajnali útrakelés miatti fáradtságot, álmosságot nem éreztük, a körénk magasodó erdős és sziklás hegyek a figyelmünket folyton magukra irányították, a szinte egymást érő alagutak is ébren tartották kiváncsiságunkat, és izgatottan vártuk azt a pillanatot amikor először tárul szemünk elé az Adriai-tenger híresen tiszta vizének látványa.

De előtte Zsuzsinak, a gps-ünknek köszönhetően Zágrábba is benéztünk, amit nem is értettünk, hogy miért vezet arra, de ha már erre járunk, lássunk - próbáltuk követni Zsuzsink gondolatmenetét.
Nem voltak nagy elvárásaink, így aztán csak hálásak voltunk, hogy minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. A szállásunk a maga kategóriájában tökéletes volt, a reggeli kávézás közben ébredéshez passzolt a tenger, és a tengerben elnyúló távoli szigetek látványa, de az elcsendesedéshez is ideális volt.
Apa élményeinek élvezeti küszöbét tovább fokozta a horvát kémények látványa, mert akárhol is járunk, azt mindig megnézzük és kielemezzük.
Megérkezésük után megajándékoztuk magunkat egy welcome drinkkel,


majd feltérképeztük a helyet és a helyi adottságokat, a lehetőség egy részét, a teljeshez egy hét sem elég, biztos, hogy vannak és lesznek a hét folyamán olyan gyöngyszemek ahová nem jutunk el vagy idő, vagy informáicóhiányában.
Sebaj, az oliva ültetvények, a fügefák sokassága, a gyönyörű színekben pompázó leanderek, a magasba nyúló pálmafák, tenger tiszta, sós vizének érzése, és szemet gyönyörködtető képe így is adott bőven feldolgozni valót.





Első reggel még lelkesen és pihenten a túrabotomat megmarkoltam és elindultam felfedezni Krk várost még ébredés előtt.

Érdemes volt! A strandolástól fáradt nyaralók valószínű még az előző nap fáradalmait pihenték, az óváros keskeny utcáira kiterített törülközük és strandruhák azt a bizalmat éreztették, hogy itt nem veszik el semmi.
Kakas kukorékolás helyett a horvátok "galambja", a sírályok vinyogása ébreszt. A hazai galambokhoz hasonlóak, ők is időnként szemtelenek, várják a (jutalom)falatot, vagy éppen egy jet sky kormányán pihengetnek, de én élvezem a reggeli csendben a látványukat, nekem újdonságnak számít.
Bár a tenger más-más arcát mutattja meg , hol fokozatosan mélyülő, hol rögtön nyakig ér, vagy még mélyebb. Helyenként csendesen ringatozó, de Baska partjainál megtapasztalhattuk a mérgesebb, vadul hullámzó arcát is.  A tengerparti pihenéshez, napozáshoz hiába keressük a simogató homokos partot, igen kevés helyen találunk, az apró és nagyobb kavicsos partokon kell megtalálnunk azt a helyet, ahol kényelmesen eltudunk heveredni a pléden. A hozott polifomok emelik a komfortérzést, és szükség is van rájuk, otthon, a szekrény aljában  felejtett két centis matracra vágyakozva gondolok, miközben a hátamra vetíti néhány  kő a lenyomatát. De legalább beszereztük a vizicipőket, így a talpunkat nem szúrják a kavicsok. Bárki is találta fel, nagyon jó ötlet volt, és ahogy elnéztük szinte mindenki élt ezzel a lehetőséggel, aki meg nem, hát sajnálkozva néztük, ahogy ökölbe szorított kézzel és eltorzult arccal próbálta megközelíteni a matracát. Biztos vagyok benne, hogy jövőre lesz cipője neki is :-)
Ha árnyékot adó fa is van a közelben, rögtön lecsapunk rá, így a 33 fokos meleget könnyebb elviselni, az 50-es faktorú napozótej nem hazudtolja meg magát, eddig megúsztuk leégés nélkül.
A tenger sok elfoglaltságot, szórakozást nyújt a szépsége mellett, kevésbé mélyebb helyeken labdáznak, ringatoznak, a bátrabbak a tenger fenekére néznek búvárkészülékkel, vagy ugrálnak az erre felállított helyeken. És persze az elmaradhatatlan hajókirándulások, a sétányon kb. egy méterre lévő pultok mögül próbálnak meggyőzni, hogy miért érdemes őket választani. Van hosszabb túra, rövidebb, olcsóbb, drágább, katamarán, tengeralattjáró, és lassú, gyors közül is lehet választani. Még nem választottunk, de szeretnénk kipróbálni ezt is.



2017. augusztus 23., szerda

Négy év

Azt mondják, hogy idővel minden könnyebb ...de nem érzem :-(


2017. augusztus 21., hétfő

Augusztus

Közeledik a nyár vége. Lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mindenki itthon van, és erre  bizonyítékom is van.

Nem mondom, hogy már hiányzott ez a káosz, de hiányzott a rendszer, hiányoztak a nevetések, a reggeli álmos arcok látványa, az esti jóéjt puszik, a szennyestartó is időnként üresen álldogált.
Nem is tudom, hogy mikor múlt el a nyár, észre sem vettem, hogy elszaladtak a napok, hetek , hónapok.
Úgy indultunk a nyári szünetnek, hogy milyen hosszú lesz, mit kezdünk majd a sok unalmas nappal?Levi a 10 hétből 4 hetet volt itthon. Táborok, nyaralások, nagymama (sajnos csak egyesszámban) - ez volt a repertoár. Na meg az itthon töltött napok, hetek sem csupa szórakozás és buli volt, Levi kívánsága és vágya szerint dolgozott is.
Apa (diák)munkára fogta, Levi papíron nem rögzített munkaköri leírásában "hol ezt" "hol azt" szerepelt - egész pontosan :-)
Időnként papírokat kellett válogatni, hivatalosan papírmunka, de volt amikor csak az autóban ülve kellett várni Apára, így nem a parkolóóra zsebelte be a pénzt, hanem Levi pénztárcájában landolt fizetésként.
Még néhány nap és indul újra a törtek, igék, harcok kavalkádja.Nem csak Levi tolná ki az iskolakezdést (vagy törölné el végleg), én is vágynék még néhány hét pihenésre. De nem mi döntjük el. Megyünk és megvesszük az iskolaeszközöket. De előtte még egyet töltödünk...testileg...lelkileg....már csak 10 hónap, és újra itt a nyári vakáció! 

2017. augusztus 10., csütörtök

Énidő(m)


A véletlenek összjátéka lehetővé tette számomra, hogy néhány napot magamba, magammal lehessek.
Nagy terveket nem szőttem, inkább egy kis befelé fordulós, csendes, búborékos magányra vágytam, persze ami idő marad  a munka után.
A mentális énem fizikai valójában való megjelenítése az énidőmre:

És valóban ennyire vágytam csak, mert:
-          - a körömlakk kegyetlen ellenségének,a házimunkának egy személyre korlátozott mennyisége lehetővé teszi, hogy akár két napig is élvezhessem a látványát a körmeimen. A szombatra tervezett hűtő, és ablakpuccolás úgysem kíméli meg a kopástól. Na de addig, éljen a barna lakk!

-        -   enyém a távirányító. Nem vagyok tévéfüggő, de olykor jól esik anélkül megnézni valamit, hogy valaki belekotyog, vagy éppen lenyúlja a távirányítót.  Most, hogy végre megkaparinthattam, és akár kedvemre nyomogathattam volna, a vasárnap esti vihar kicsit nagyot ütött rajta, és az amúgy is már sántikáló tévénk teljesen feladta a harcot.  Sebaj, úgyis magányra vágytam. Na meg Apa nagylelkűen felajánlotta, hogy itthon hagyja nekem a szintén öregecske, de valamire még biztosan  használható laptopot, amin akár tévézhetek is – tett lelkes ajánlatot Apa. Ellátott  minden szükséges információval , és egy képzeletbeli fityiszt mutattam a tévének – rajtam ugyan nem fog ki, én akkor is tévézni fogok, az internetezés (olvasás és körömlakkozás) mellett. Apa talán még a várostáblát sem hagyta el, amikor szembesültem, hogy az öregecske laptopunk szintén magányra és nyugalomra vágyva a Jóistennek sem akart csatlakozni a hálózathoz. Na-na, ne-ne, ez így nem lesz jó! Sem tévé, sem internet? De most miért? Ja igen, talán mert magányra vágytam. DE nem ennyire.
Alkut kötök a technika ördögével, elfogadom a pillanatnyi állást, ő a nyerő. Egy „Lusta torna” lazítás biztosan jót tesz az idegeimnek, már határozott mozdulattal teszem be a gépbe a lemezt. Nem indul. Teker-teker-és még mindig teker. A DVD jó, hiszen eddig működött, az az átkozott masina feszegeti a tűrőképességem határát. Most még a (lusta) tornáról is mondjak le? Nesze neked,  akkor megpróbálkozom egy Shobert Norbi „kiképző” lemezzel, amire most éppen nem vágytam annyira. És elindult. Végre, valami az én akaratom szerint történik, végül is az énidőm van. Az egyetlen megjeleníthető kép és hang a házon belül található kütyükben, a Norbi dvd-k. Ez is valami. De négy napon keresztül látni és hallani...
-         Egyetlen kütyü maradt házon belül, a telefon is kapcsolattartó, gondoltam megosztom valakivel az elmúlt egy óra eseményeit, illetve eseménytelenségeit.  Lefagyott a messenger. A hívás működött, egy  barát a vonal másik végén. Nem zavar a hosszú történetével ? – szegezte nekem a kérdést.   Nem, dehogy – válaszoltam, úgysincs más dolgom, nem sietek nézni a brazil szappanoperát, ma a Móni barátnőm teleregényével kell beérnem a társadalmi életemet.
-          Kezd elegem lenni az énidőmből, a csend is fátylat fon körém,  ismerős hangokra, zajokra vágyom, …bekapcsolom a mosogatógépet, a mosógépet, a porszívót, virágokat meglocsolom, kimosom a kagylót, körbekefélem a  wc-t. A két naposra tervezett körömlakknak pár óra után már csak (nem túl esztétikus) nyomai maradnak. 

-          Még szerencse, hogy a fagyasztó mélyén találtam egy kis „vigasztaló” jégkrémet,  aminek kanalazgatása közben, a pár órás házimunkától megkopott körömlakkomat próbálom felfríssíteni egy harmadik réteggel (már csak 44 órát kéne kibírnia)  



2017. augusztus 4., péntek

Szabadulós játék

Már foglalkoztatott a szabadulós játék lehetősége (Levente szórakoztatása miatt), bár eleinte a szó hallatán egy sötét helyiség , üldöző vérfarkas hátán Drakulával, a horrorfilmek minden rémségét megjelenítő eszköztárának képe ugott be, de utána olvasva leszelídült ez a képzet, és már kíváncsi lettem arra, hogy honnan és hogyan lehet szabadulni, már ha lehet.

És miután a 12 éves korhatárt is feltüntették, hittem, hogy ez nem az a hely, ahol az embert a frász kerülgeti, vagy éppen a falat kaparja félelmében. Falat kaparni meg talán kötelező is.

Vettem is egy bónuszt a brigádon, és három gyerekkel meg a szomszédasszonnyal elmentünk azzal a tervvel, hogy majd a gyerekeket belökjük, és amíg ők szabadulnak (próbálnak), addig mi sétálunk egyet a friss levegőn. Mert hát itt a lehetőség, hogy a Büdöskölykök megtanulják, hogy az élet bizony kihívás, és meg kell küzdeni mindenért.
Míg a szomszédasszonyomat izgatta a játék, addig engem teljesen hidegen hagyott. Épeszű ember bemegy egy büdös, sötét levegőtlen helyre? Úgy-e, hogy nem? Max a gyerekét küldi be.

A Játékmester felülírta az elképzeléseimet és vágyaimat a felvilágosítással, hogy ugyan 12 év a korhatár, de kötelezően egy felnőtt társaságában. Hiába vágyott Szomszédasszonyom effelé izgalmakra, a vele lévő kétéves gyereke miatt ez a lehetőség nem jöhetett szóba.
Maradtam én (az egyetlen felnőtt) egy büdös, levegőtlen, sötét helyen, ahová az ember max. a gyerekét löki be...tisztázzuk! - persze, csak a játék kedvéért.

Önfeláldozóan megadtam magam, bár a babszemeffektus...
Kitárult az első ajtó előttünk. Lakat, számok, furcsaságok...Kell ez nekem? De  ha már belesodort az élet (saját magam, na meg a bónuszbrigád), akkor legalább élvezzem - győzködtem magam. Nem vagyok egy kitartó típus, és bár szeretem a rejtvényeket, az első pár percben biztos voltam benne, hogy feladom, még akkor is, ha a három gyerek közül kettő biztonságban érezte magát mellettem. Én meg a Levi mellett. Merthogy ő nem adta fel. Olyan hévvel, kitarátssal és logikával oldotta egymás után a feladaokat, hogy már-már én is kezdtem élvezni.
Először sokkolt a Kukkoló Játékmester, főleg a szerencsétlenkedéseink miatt zavart, hogy hall és lát mindent a Nagytestvér, de utána biztonságérzetet nyújtott, és kellő időben segítséget is kaptunk tőle.

A 80-as perces játékidő nem volt elég a szabaduláshoz, még szükségünk lett volna kb. 3 órára , de így is nagyon élveztük, egy-egy lakat zárának kattanó hangjától, egy megoldást jelző felvillanó lámpától eufórikus érzés szaladt át rajtunk.

Sajnáltuk, hogy nem tudtunk végimenni, a Játékmester megzavarta a lelkesedésünket, közölte, hogy ütött az óránk. Nem éreztünk kudarcot, a részleges sikerélmény által is gazdagodtunk élményekben, és biztos, hogy újabb sötét, büdös helyet forunk keresni. 

2017. augusztus 1., kedd

Ahogy...

a fiúk nyaralnak,


és ahogy a lányok

2017. július 31., hétfő

Nélkülözhetetlenség

Olyan felemelő érzés amikor egy szülő nélkülözhetetlen a gyermeke számára: "Anya, beírnád a (tiltott) jelszót a laptopba?"

2017. július 30., vasárnap

Egy poroszlói reggel

Ülök a ház előtti kis széken, kezemben a meleg gőzölgő kávé...még mindenki alszik...csend veszi körül a házat, az udvart, a falut. A madarak szárnyainak suhogását lehet(ne) csak hallani...a kakas elkésett a kukorékolásával, már ébren vagyok...nyugalom mindenhol, de vágyom arra, hogy mégjobban kitárulkozzon ez a csend, és megnézzem az Alföld horizontján felbukkanó napfelkeltetét , és a szemnek, agynak felfoghatatlan természeti csodákat, Isten tökéletes alkotását. 

Indulnék a biciklimmel, de a házban alvó társaimat nem akarom felébreszteni az öltözködéssel járó hangzavarral , így egy szál pizsiben (cicanadrág, poló - csak és kizárólag falak közötti viselet) elindulok felfedezni a tavi világot. 
Kerekezés közben egy tiszai szitakötő szegődik mellém, majd az egyik bokorból kiugró őzgidát kísérhetem egy darabig, aki előttem rohan néhány méteren keresztül. A természetfilmeket megjelenítő, a folyó szélén felkelő napfelkeltén már meg sem lepődöm. Minden gyönyörű. hemingwayes illuzióm támad a tó közepén ringatozó halászhajó láttán, az erdő szélén áldogáló kócsag mintha csak rám várt volna...egy fényképezés után besétál az erdő sűrűjébe. A fácán színes tollazata beleolvad ugyan a virágokkal tarkított természet színébe, de mozgása felhívja a figyelmet. A fejem felett siklik a sirály szárnyait szétbontva, madarak táncolnak előttem, felettem, a jobbomon és a bal oldalamon. Még mindig csend van...csak a természet hangját lehet hallani: szimfóniát, novellát, lírát, szerenádot, drámát...minden benne van. Szemem, fülem, minden érzékszervem müködésbe lép, egyetlen fontos hangot, képet sem szeretnék elmúlasztani, de az elém táruló gazdagság miatt ez lehetetlen. 
Töltödik a lelkem...eddig azt hittem, hogy a Mennyország csak a hegyek között lehet.

Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, 
Nem mozdulnak a tiszai hajók. 
 
Egyiken távol harmonika szól, 
Tücsök felel rá csöndben valahol. 
 
Az égi rónán ballag már a hold: 
Ezüstösek a tiszai hajók. 
 
Tüzeket raknak az égi tanyák, 
Hallgatják halkan a harmonikát. 
 
Magam a parton egymagam vagyok, 
Tiszai hajók, néma társatok! 
 
Ma nem üzennek hívó távolok, 
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!




2017. július 19., szerda

Nyár van

Szokásunktól eltérően idén nem írtunk - különben a már jól bevált - bakancslistát. Ennek talán az az oka, hogy Levi kinőtt a játszóterekből és a "kisgyerekes" programokból, mint a játszótér, a vonatozás, a villamosozás és más klassz társai. Én sajnálom. De persze nekünk is alkalmazkodnunk kell a tini igényekhez  ami a gyors változásokról szól, a gyakori közönyről, így most idén kihagytuk a listakészítést. Ugyanakkor vannak biztos pontjai is, lista ide vagy oda, de idén is meglépjük  a bobot, és valószínű, hogy a Közlekedési Múzeum sem marad ki, na meg a már korosztályt átlépő de még éppen beleférő focitábor is színesíti a nyári palettát.
Viszont nem unatkozunk idén sem. A már említett négyfalszindrómából igyekszünk Levit felrázni, és jöttek is az ötletek, hogy mivel üssük agyon az időt. Az már biztos, hogy idén a vakondtúrának van előnye: büdös, sötét helyeket kerestünk, és találtunk is. Az sem hátrány, ha a  mélyben van valami elektromos kütyü, legyen az akár modern technika, vagy történelmet jelentő múzeumi darabok.A nyári pihenést rögtön egy sáros, büdös, levegőtlen barlangos lézerharccal indítottuk. 

 A bevonzás törvénye alapján ráakadtunk Márió (és barátai) pincéjére, amely minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Az életfunkcióhoz szükséges minimális feltételekkel rendelkező helyiség,  a maximális bent tölthető öt óra (vámpírok és zombik tovább bírhatják) szinte levegő nélkül, sötét és a régi jól ismert játékhangok szolgáltatták a szinte kibírhatatlan hangzavart, de a Commodore 64 és a többi 80-as évekbeli számítógépek és játékok teljesen lázba hozták Levit. Az, hogy meleg van, fülledt és sötét, kit érdekel?  Egy tini (pasi) számára tiszta kánaán. Levi hősiesen három órán át küzdött. Kitartásból jeles.

Hasonló minimumfeltételeket szolgáltatott a szabadulós játék, na de erről majd később.

Apával minket is elkapott a retróláz (retró, retró, retróláz, a limbóláz után szabadon), és az éppen nálunk vendégeskedő gyerekekkel felkerekedtünk, és bevetettük magunkat a szentendrei Retro Design Center nosztalgikus világába, ahol Apával egy kicsit újra gyereknek érezhettük magunkat.
A régmúlt idő érzése teljesen átszőtte az érzékszerveinket, a Sport szelet látványától összeszaladt a nyál a szánkban, a szódásüveg, a lámpaernyő és egyéb tárgyak megtekintése után mosolyogva gondoltunk vissza a 80-as évek világába, a nagymama pongyolájának látványától melegség áradt szét a szívünkben. 
Mind a gyerekek a fagylaltpult előtt, csak rohangáltuk össze-vissza. Cica (ez én volnék), nézd!
Cica, gyere gyorsan! Cica, emlékszel? - hallottam Apa izgatott hangját.
A gyerekkoromat felidéző szekrény tetején sorakozó Fa szappan amit nagy becsben tartva időnként leporoltuk és gyönyörködtünk a gyűjteménybe, miközben a no name ócska román szappannal tisztálkodtunk, összeszorította a szívem. 
Az udvari panoráma  a sok autóval a gyerekeknek kedvezett, főleg, hogy bele is lehetett ülni. 




Vágyakoztunk, nosztalgiáztunk, örültünk, kiváncsískodtunk és szomorkodtunk. A múltba visszatekintve, nemcsak a tárgyak hordozták magukba az élményt, de nagyon sok esetben személyhez is kötődtek, olyanokhoz akik már nincsenek köztünk. Számomra ez is emelte a hely értékét, visszatérhettem egy kis időre gondolatban oda, ahol még minden más volt, ahol még nem fájt a szívem az emléktárgyak láttán, ahol még nem kellett emlékeznem, ahol nemcsak lelki szemeim előtt láttam az arcokat és érezhettem a számomra nagyon fontos családtagok közelségét. 

2017. július 17., hétfő

Leviszáj

Nem szeretek bevásárolni, olyan nehéz ez a szatyor, van legalább öt kiló - panaszkodott Levi, miközben a jobb válláról az ülőkére rakta a teli szatyrot. 
Ne viccelj már! Nem is olyan nehéz, én mindennap cipelem, és előfordul, hogy többet is mindkét vállamon. - sajnálta(tta)m (volna) egy kicsit én is magam. 
Jó, de te lány vagy! - hárított az egyszemgyermekem. Na meg, te már hozzászoktál  a cipekedéshez - fűzte még hozzá udvariatlanul. 

2017. július 11., kedd

2017. július 10., hétfő

Biciklitúra

Az iskola tornaterme felé vezető folyóson éveken át csodáltuk a biciklitúrás fotókat. Levi vágyakozva nézte, és szinte már a napokat számolta, hogy mikor lesz felsős (már első osztályotól felső tagozatos akart lenni), hogy ő is részt vehesen egy ilyen kalandban. Majd addigra már nagy(obb) lesz, erős(ebb), okos(abb), strapabíró(bb), biztattuk magunkat Apával. És eljött az idő. Nagyobb lett, erősebb, okosabb, strapabírobb, de amikor nekünk szegezte a kérdést, hogy mehet-e, elbizonytalanodtunk. Hiszen még olyan kicsi, gyenge, persze okos, de hát vajon  mennyire strapababíró?
Tudomásul vettük a felénk intézett kérést, feldolgoztuk, boncolgattuk, ízlelgettük...de nem jutottunk előre, mígnem egy kedves barátunk egy tavaszi estén elmesélte, hogy kb. 12 évesen mekkora távot tett meg két nap alatt. Na nem mintha lebecsülnék Kedves Barátunk képességeit, de úgy véltük, hogy talán Levi is van olyan talpraesett, és van annyi energiája, na meg gyakorlata, hogy átgondoljuk újra. Rábólíntottunk. Másnap már be is fizettük, hogy véletlenül se maradjon le. Már mi is szerettük volna ha megy. 
Kaptunk egy szép hosszú listát a kötelező és ajánlott biciklifelszerelésről, aminek felét nem értettem, de ami kell az kell! A számla láttán pedig szívinfarktus közeli állapotba kerültem, na de végülis csak egyszer kell ennyire felszerelni, jövőre már olcsóbb lesz a túra. Lepecsételt papírral kellett igazolni a bringa szervízelésének tényét, és amikor a vasútállomásnál rákérdeztem Apától, hogy úgy-e nem felejtették el lepecsételtetni, mert ellenkező esetben kerekezhet haza Levi, Apa megnyugtatott, hogy ebben az esetben, hozza a céges (kéményboltos) pecsétjét és azzal nyom rá egy "igazolást". (Apa mindent megold)
Csomagolásnál is még motoszkált bennem a bizonytalanság, de amikor megláttam a Keleti pályaudvar parkolójában, a biciklijüket toló Levinél fiatalabb (kis)lányokat, elengedtem minden kérdéses gondolatot.  

Az Iskolaigazgató Viktorbá, a Tornatanár Szabibá, a Médiás (Keksz)Ernőbá, és az Iskolapszichológus Gáborbá 

felügyeletével útnak indult a lelkes csapat. Ha én mentem volna biztos, hogy szükségem lett volna Gáborbára, mert egy kb. 270 kilóméteres túra megtételéhez egy jó nagy adag lelkitúrbóra lett volna szükségem, a testiről nem is beszélve.  Na de nem én mentem...szerencsére..nem is bírtam volna. Fényképen nézni is fárasztó volt, ahogy tekernek a felfelé vezető úton , és mindezt úgy kb. 53 kilométeren keresztül, Mezőkövesdtől Felsőtárkányig és Eger környéke keresztül-kasul. Levi reméli, és joggal, hogy jövőre az Alföld lesz az úticél. 

Az életre szóló élmények képzeletbeli mappájába tettük a hetet Levi elmondása alapján.  A strandok,
 a kirándulások,
 a hosszú fárasztó, de élményekben bővelkedő bicikliútak,
 az éjszakába nyúló zenés bulik, a sok nevetés és kacagás a nyegle, kamaszos vicceken,
 a múzeumok ritka látnivalói
 tették színessé a hetet. 
Na meg az egységes, neonszínű polók,
amit második nap kaptak kézhez, és a Viktorbá által felrakott mindennapi képeken az egész társaság egységesen, mint védjegyet viselték a polókat. Nem kell hozzá túl sok logika, hogy ha mindenki minden nap azt az egy polót öltötte magára hét napon keresztül, akkor milyen illata lehetett az utolsó nap. Remélem, hogy legalább éjszakára átöltöztek. De akkor miért kérték, hogy csomagoljunk polókat? Bár volt egy olyan gyanúm, hogy nem lesz rá szükség...mert én már tapasztalt anyuka vagyok. (Levi általában egy nadrág-egy poló kombinációval végig viszi a heti táborokat)
Koszosan, büdösen, csokibarnán, 270 kilométer és hat nap után fáradtan ért haza...de gazdagon.