Szokásunktól eltérően idén nem írtunk - különben a már jól bevált - bakancslistát. Ennek talán az az oka, hogy Levi kinőtt a játszóterekből és a "kisgyerekes" programokból, mint a játszótér, a vonatozás, a villamosozás és más klassz társai. Én sajnálom. De persze nekünk is alkalmazkodnunk kell a tini igényekhez ami a gyors változásokról szól, a gyakori közönyről, így most idén kihagytuk a listakészítést. Ugyanakkor vannak biztos pontjai is, lista ide vagy oda, de idén is meglépjük a bobot, és valószínű, hogy a Közlekedési Múzeum sem marad ki, na meg a már korosztályt átlépő de még éppen beleférő focitábor is színesíti a nyári palettát.
Viszont nem unatkozunk idén sem. A már említett négyfalszindrómából igyekszünk Levit felrázni, és jöttek is az ötletek, hogy mivel üssük agyon az időt. Az már biztos, hogy idén a vakondtúrának van előnye: büdös, sötét helyeket kerestünk, és találtunk is. Az sem hátrány, ha a mélyben van valami elektromos kütyü, legyen az akár modern technika, vagy történelmet jelentő múzeumi darabok.A nyári pihenést rögtön egy sáros, büdös, levegőtlen barlangos lézerharccal indítottuk.
A bevonzás törvénye alapján ráakadtunk Márió (és barátai) pincéjére, amely minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Az életfunkcióhoz szükséges minimális feltételekkel rendelkező helyiség, a maximális bent tölthető öt óra (vámpírok és zombik tovább bírhatják) szinte levegő nélkül, sötét és a régi jól ismert játékhangok szolgáltatták a szinte kibírhatatlan hangzavart, de a Commodore 64 és a többi 80-as évekbeli számítógépek és játékok teljesen lázba hozták Levit. Az, hogy meleg van, fülledt és sötét, kit érdekel? Egy tini (pasi) számára tiszta kánaán. Levi hősiesen három órán át küzdött. Kitartásból jeles.
Hasonló minimumfeltételeket szolgáltatott a szabadulós játék, na de erről majd később.
Apával minket is elkapott a retróláz (retró, retró, retróláz, a limbóláz után szabadon), és az éppen nálunk vendégeskedő gyerekekkel felkerekedtünk, és bevetettük magunkat a szentendrei Retro Design Center nosztalgikus világába, ahol Apával egy kicsit újra gyereknek érezhettük magunkat.
A régmúlt idő érzése teljesen átszőtte az érzékszerveinket, a Sport szelet látványától összeszaladt a nyál a szánkban, a szódásüveg, a lámpaernyő és egyéb tárgyak megtekintése után mosolyogva gondoltunk vissza a 80-as évek világába, a nagymama pongyolájának látványától melegség áradt szét a szívünkben.
Mind a gyerekek a fagylaltpult előtt, csak rohangáltuk össze-vissza. Cica (ez én volnék), nézd!
A gyerekkoromat felidéző szekrény tetején sorakozó Fa szappan amit nagy becsben tartva időnként leporoltuk és gyönyörködtünk a gyűjteménybe, miközben a no name ócska román szappannal tisztálkodtunk, összeszorította a szívem.
Az udvari panoráma a sok autóval a gyerekeknek kedvezett, főleg, hogy bele is lehetett ülni.
Vágyakoztunk, nosztalgiáztunk, örültünk, kiváncsískodtunk és szomorkodtunk. A múltba visszatekintve, nemcsak a tárgyak hordozták magukba az élményt, de nagyon sok esetben személyhez is kötődtek, olyanokhoz akik már nincsenek köztünk. Számomra ez is emelte a hely értékét, visszatérhettem egy kis időre gondolatban oda, ahol még minden más volt, ahol még nem fájt a szívem az emléktárgyak láttán, ahol még nem kellett emlékeznem, ahol nemcsak lelki szemeim előtt láttam az arcokat és érezhettem a számomra nagyon fontos családtagok közelségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése