Majdnem...

...sikerült. 

Hetek óta hirdeti az iskola, és a szülőiértekezleten is felhívták a figyelmünket a szeptember 16-i bakancskalandra a Budai-hegyekben. Felmérve egészségi állapotomat és erőnlétemet úgy gondoltam, hogy a választható 10 és 20 kilométeres távolság közül az előbbit bevállalom, persze nem egyedül, megpróbálom meggyőzni a fiúkat, hogy tartsanak velem. 

Látták a lelkesedésemet és a kihívással járó izgalmakat, így mindketten azonnal rábólintottak. 10 kilométer nem tűnik hosszú távnak, de tudom, hogy évek óta nekem ez teljesen kilátástalan, és teljesíthetetlen táv volt. Az elmúlt hónapok, hetek tornája után, nem vetettem el egyből a lehetőséget, inkább bizonyítási vágyként élt bennem a túra teljesítése. 

A reggeli borongós idő sem tudta elvenni a kedvemet, óvintézkedések mellett (kálcium, magnézium, megfelelő fehérjebevitel, nagy tasak szőlőcukor, buszbérlet a táskába szükség esetére) elindultunk a fiúkkal megmászni a Hegyet. 

A 10 kilométer lebegett folyton előttem, tudtam vagy inkább éreztem, sőt reméltem, hogy ez a határ még belefér, de egy méterrel sem több. Így aztán a figyelmetlenségünk miatt, valamint a nem egyértelmű útjelzés következtében közel 3 kilométeren keresztül vakvágányon voltunk, elbizonytalanodtam a folytatásban, mert az előrevetített 13 már soknak tűnt. Apa aggodalma, és a terep nehézsége miatti fáradtságból adódó lábremegés pár másodpercig győzni látszott az akaratom felett, de nem hagytam magam. Szőlőcukor doppingot alkalmaztam, és elindultunk felfelé a hegyen, amit nagyon jól bírtam. Időnként hiába kértem az elől járó fiúkat, hogy picit lassítsanak, nekik ez a normális tempó, és ha ennél lassabban mennek, már visszafelé haladnak - vélték, miközben lehagytunk másokat. (persze minket is hagytak le). 

A Sorrento-szikláknál, a táv majdnem felénél aztán történt valami. A "gatyafékes" lejtőnél volt egy olyan rossz mozdulat, amit a térdemben lévő izom nem bírt követni, és a fájdalom a csontomig hatolt. Próbáltam megtartani magamnak titokban , de néhány perc után látványos jelei is lettek, az összeszorított száj, az eltorzult arc , és a magam után húzó láb hamar Apáék tudtára adta, hogy valami nincs rendben. Mindez az erdő közepén, két kilométerre a következő ellenőrzőponttól. Hősiesen kicipeltem magam a hegyen, és Apáéktól elköszönve felszálltam az első arra járó buszra, Apáék pedig követték a további útvonalat, de már könnyebb dolguk (?) volt, mert lejtőn kellett haladniuk. 

Nem éreztem csalódást, megdöntöttem a saját rekordomat, és ami eddig csak álom volt, újra élni kezdett. Két óra alatt majdnem kilenc kilométert tettem meg hegyre fel. 

Mire beértem az iskolába, Apa és Levi is beért, így együtt állhattunk volna a (cél)fotózáshoz, amit én nem éreztem tisztességesnek, de az oklevelet átvettem, mégha nem is az általuk kijelölt úton, de közel 10 kilométeres távot teljesítettem. Apára és Levire meg nagyon büszke vagyok,

hiszen Levi is most esett át élete első (ilyen hosszú távú) túrakeresztségén, és ami fontos, hogy élvezte is.