Már megint

Van még kovid? - kérdezi meglepődve egyik kedves ismerősöm. Igen, van. Nálunk is. Most Apa körül legyeskedik. Apa a két csík láttán összezuhan. Nem maga miatt. Engem félt. Aggódik, mint mindig. Megnyugtatom, hogy minden rendben lesz, a hogyan továbbra pedig időt kérek. Teregetés és viráglocsolás alatt nagyon jól lehet gondolkodni. Apa ül és nézi ahogy teszek-veszek. Látja rajtam a nyugalmat, ő is feloldódik egy picit. 

Apa karanténja a hálószóbánkra szükül, én meg kiköltözöm a teraszra, arra a horgászoknak készült ágyra, amit még soha nem használtunk.

Miután berendezkedek a házi kempingbe, Cirmi jön be az amúgy ő felségterületére, nyávogva körbejárja a fekhelyemet, majd  magasra emelt farokkal és büszke fejtartással elhagyja a területet. Nem tudom eldönteni, hogy örül a jelenlétemnek, vagy ellenkezőleg, nem tetszik, hogy elfoglalom a territóriumát. Mivel én is megosztom vele télen a ház legkényelmesebb helyét, így annak tudom be  a "megjegyzését", hogy odavan a társaságomért és az együtt töltött éjszakákért.

Azóta sem járt a teraszon. Üresen áll a széke. Nem bírja elviselni az ágy látványát. Pedig nem is jelöltem meg a területemet. Hisztis macska. Úgy imádom!

Apa egyre jobban van.  Én terelem a gondolataimat. Teszek-veszek. Kihasználom a lehetőséget és befőzök. 

Több okból is: 

- nem gondolkozom közben. 

- folyamatosan tudom tesztelni az erőmet és jólétemet, így bizosítva a tudatomat, hogy kovidmentes (?) vagyok.

- ha mégis előjönnek a tünetek, nem kockáztatok, hogy a gyógyulás végére lejár a sárgabarack és a meggy szezonja. 

Kinyílt a lelkem (Hevér Krisztina-díj)

 

A fül-orr-gégészeti osztály reggeli vizitelő orvosok arcán a tanácstalanságot látom. Bár ekkor még 14 éves vagyok, és nincsen rutinom az effajta kommunikáció megértésében, a bizonytalanság érzése  mégis betölti a kórterem légterét. Tény: alsó, felső légúti gyulladások , légcső szűkülettel tetézve. Az ország legjobbjának tartott fül-orr-gégészeti professzora összedugja a fejét a többi orvossal és válaszokat keresnek a problémára. Születési rendellenesség? Fejlődési rendellenesség? Nem véletlenül esik egybe a kamaszkorral, a hormonok játéka lehet? Esetleg autoimmun folyamat? Ekkor 1988-at írunk. Az orvostudomány nem tart még azon a szinten, hogy a szervezet saját maga ellen való fellépését különböző vizsgálatokkal tudja alátámasztani. Marad a kísérlet, 12 napig 8 mg szteroid. A hatás elmarad, az autoimmun folyamat nem bizonyított.

A légcsövem lágy gyűrűt von maga köré, a levegőm egyre fogy. 14 évesen átélem a gégemetszés borzalmát. Először. Aztán életem során még további három alkalommal nézek farkasszemet a szikével.

Orvosilag nincsen magyarázat a jelenségre, tény, hogy a gége szűk, logikus megoldás a tágítás. Először kimozdul a tágító a helyéről, a tüdő felé veszi az irányt, életveszélyes állapotban tolnak be a műtő ajtaján. Második próbálkozás után egy köhögési roham következtében lenyelem a műanyag tágítót. Senkit nem izgat, hogy hová lett, esetleg meg kéne keresni.  Ez már apró dolog a fulladásomhoz képest, nincsen idő a tágító keresésével foglalkozni, szuper biztos megoldásra van szükség. 16 évesen kapok egy olyan műanyag tágítót a gégekanül fölé, ami a két hangszalagot teljesen mozdulatlanságra ítéli fél évre. A tágító eltávolítása után kiderül, hogy az egyik hangszálam a végleges dermedtség állapotát ölti magára.

A négy év statisztikája: három gégemetszés, három gégetágítás, kisebb-nagyobb beavatkozások, a hangos beszéd képességének elvesztése. Utólag kiderül, hogy mindez feleslegesen.

Négy év küzdelem után úgy tűnik a helyzet megoldódik. Az orvosokat elégedettség tölti el, orvosi szempontból mindenképp publikációra alkalmas eredmény,  tapasztalatukat megosztják az egyik orvosi lap “esetismertetés” rovatában is.

Kamaszkorom a kórházi és műtétekkel teli emlékekkel zárul. A sok nehézség ellenére mégis szerencsésnek érzem magam, barátokat találok a nővérek között, ámulattal nézem a foglalkozásuk minden szépségét és nehézségét. Eldöntöm, hogy nővér leszek.

18 évesen kerülök ki a kórházi körforgásból, megkésett pályaválasztás előtt állok. Az ápolói, nővéri elhivatottság nagyon kemény fizikai munka, nem ajánlja az orvosom.

A székelyföldön eltöltött 14 évem alatt kapott vallásos nevelésem ekkor teljesedik ki.

Az Istenbe való hitem optimizmussal és reménnyel tölt el. Nem hátrafelé nézek, tervezéssel, vágyakkal , ötletekkel indulok el a fiatal felnőtt utamon.

Élem a normális (?) életemet. Befejezem az elmaradt iskolai tanulmányaimat, könyvtárosi pályát választok. Szórakozni járok, barátokkal kirándulásokat szervezünk, edzeni járok heti több alkalommal,  fiúkkal ismerkedek, randikra izgalommal készülök. De nem felhőtlenül. A nyakamat körbeölelő műtéti hegek és a suttogó hangom árulkodik a múltamról. Néha érzem ennek a hátrányát.

Megismerkedek egy fiúval, akit nem zavarnak a testi hibáim. Lát mögöttük engem. Látja a lelkemet megismeri a személyiségemet. Elárulja ő is a nagy titkát, fél fülére nem hall. Érzünk ebben valami eleve elrendelést, minket az Isten is egymásnak teremtett. Megkéri a kezem. Igent mondok. Én suttogva beszélek, ő fél fülére süket. Istennek is lehetnek tréfás napjai.

Amikor a terhességi teszt pozitív lesz, aggódva gondolok arra, hogy a szervezetem kevesebb levegővel (a műtétek után maradt hegek miatt), hogy fog megbirkózni a nem mindennapi feladattal. Gyönyörű, egészséges fiam születik. Életemben először kezdem el tisztelni a testemet, és elgondolkodni azon, hogy milyen csodákra is képes.

De hamar rájövök, hogy milyen esendő és sérülékeny is egyben. Az éjszakai csecsemőápolás, a csökkentett alvással töltött idő próbára teszi a szervezetemet.

32 éves koromban 14 év kezelés nélküli nyugalmi állapot után megindul a lavina, és sodor magával mindent.

A folyamatos fülgyulladás mögött egy arcüreg polip áll. A szövettan negatív - mondja a 14 éves koromtól ismert orvos. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, de az ő arca aggódást tükröz.

Pár nap múlva telefonon kér, hogy keressem fel az újrakért szövettani vizsgálat eredmény miatt.

Nekem már régen is gyanús volt - mondja az orvos. Autoimmun betegsége van, amivel száz évig is élhet akár de kezelni kell - miközben megnyugtatóan a kezét a kezemre teszi.

Kimondja a kulcsszót: igazolt Wegener granulomatosis. Nem tudom megjegyezni ezt a fura nevet,  kérem, hogy írja fel egy darab papírra.

A sok-sok miértre meglett a válasz 16 év után. Megkönnyebbülés jár át, és a remény, hogy kezeléssel minden rendben lesz.

Bár a testemben zajló agresszív folyamat egyre erősebb tüneteket, és egyre jobban kiterjedő területeket “hódít” meg, a remény soha nem hagy magamra.

Nem hagyom győzni a betegségtudatomat, a kórházi ágyon a pizsama helyett a szép színes pólóimmal erősítem magamban, hogy átmeneti állapot, és az emberi méltóságom megőrzéséhez minden nap teszek valamit. Teszek magamért. Teszek a lelkemért. És szükséges, hogy az elmémért is tegyek. Nehéz feladat.

Pár hónap alatt magának követeli a jobb fülem hallásának kb. 80 százalékát. A tüdőm jobb oldalát is “lázba hozta”.

A jobb szemem látóidegét is sikerült megkaparintania, a szaglásomat és az ízlelésemet teljesen megszüntette.

A szteroid miatt a csontom ritkul, a bőröm “eltűnik”, az inzulinrezisztencia társamul szegődik. A három hónapig hordott sztómazsák is a listára kerül. A hegek térképként terülnek el a végtagjaimon.

Agresszív kezelésre van szükség. Sírva fakadok amikor meghallom a szükséges szteroid mennyiséget.

Új tanulási szakasz kezdődik az életemben..

Állok a tükörrel szemben és belenézve csak a tekintet a régi, a test amit látok, olyan mintha valaki másé lenne. Nem az enyém, nem akarom, nem ilyet álmodtam. A duci gyerekkorom után sok fáradtságos munkával és kitartással végre az lehettem aki mindig is szerettem volna lenni. Legalábbis testileg. Felvehetek olyan ruhákat, amik tetszenek, amelyekről úgy gondolom, hogy jól áll és amiben jól érzem magam. Évekig élvezhettem és élveztem a hosszú évek sok-sok tornájával elért eredményt. Tudom a módját, hogy hogyan tartsam meg ezt az állapotot. Odafigyelek az étkezésre és a folyamatos tornára. Büszke vagyok magamra amikor szülés után rálépek a mérlegre és 1 kiló pluszt mutat.

Aztán jön a fellángolás és jön az a gyógyszer, amely nem ismer kegyelmet a kilóimra és a külső megjelenésemre nézve. Átalakít mindent, hol leszed dolgokat, hol máshova rak olyan többletet, amitől kezdem magam nagyon rosszul érezni. Keresem a tükörben a régi arcomat, régi, lefogyott, csinos testemet.

Nem igaz! Nem is akarok tükörbe nézni. Ha mégis véletlenül belepillantok, egy idegen arc néz vissza rám.. Identitástudatom fenekestül felfordul. Ki vagyok. Mi vagyok? Miért vagyok? Jó(l) vagyok? A testi változás a lelki kudarcot is maga után hurcolja. Minél jobban hasonlítok egy felfúvódott holdhoz, lelkem annál mélyebbre jut.

Meglepett arcok, kikerekedett tekintetek, a sokszor tapintatlan kérdések sem tesznek túl jót a belső világomnak. Könnyebb új ismeretségeket kötni olyanokkal, akik előtt "tiszta lappal" indulok, nem kell magyarázkodnom, és nem kell a kellemetlen kérdésekre kényelmetlenül zavaró válaszokat adnom.

Már nem elég a jól bevált módszerem a "majdnemtökéletes" énképemhez. Hiába számolom  a kalóriákat, hiába izzadok a súlyzók alatt, a gyógyszer ellenem dolgozik. Nincs más választásom, el kell fogadnom a (pillanatnyilag) megmásíthatatlan helyzetet. Pozitív gondolkodás, istenhit, meggyőzés a tényről, hogy muszáj állapot, kevésnek bizonyul hosszú hetekig, hónapig.

Elkezdem tanulni magamat. Ismerkedem a külsőmmel, belsőmmel. Nem egyszerű, de amikor újra szívesen találkozom régen látott ismerősökkel, elhanyagolt barátokkal, amikor nem zavar, hogy magyarázkodnom kell, és már nem is akarok magyarázkodni, amikor nem kérdezem Istentől újra és újra, hogy miért pont én , és miért pont ez, tudom, hogy jó úton haladok a saját magam elfogadásában.

Nem érzek illatokat, de minden nap parfümöt használok.

Nem látok jól, de nagy tisztelettel hódolok a szenvedélyemnek, az olvasásnak.

Nem hallok a jobb fülemre, de a zene elengedhetetlen része a mindennapjaimnak.

Nem érzem a rózsa illatát, de ha látok egyet, igyekszem az emlékeimből elővarázsolni és azt élvezni.

Nem hivatkozok az izomgyengeségemre, hanem beépítem életembe a rendszeresen tornát.

Nem tudok hangosan beszélni, de rengeteg kávézós, csacsogós, barátnős programot szervezek.

Megtanultam szaglás és ízlelés nélkül főzni.

Megtanultam teljes életet élni és más dolgokkal pótolni a hiányosságaimat.

Élvezem a napfelkeltét, mert egy új nap lehetőségeit hordozza magában. Szeretem a méhek zümmögését hallgatni, mert azt jelenti, hogy virág van a közelben. Elfogadtam, hogy életem végéig (beszélő) gégekanüllel élek (ez volt a negyedik alkalom), mert így tele van oxigénnel a tüdőm.

Értékelem a gyerekemmel töltött minden percet, mert sokat tanulhatok tőle.

Örömet okoz, hogy NŐ lehetek, és hogy megélhetem ennek minden percét.

Köszönettel tartozom Istennek, hogy megtanított az élet apró értékeire. Megtanított arra, hogy a tartalom nélküli panaszkodás nem visz előre, és ajándékba kaptam kellő  mennyiségű optimizmust, empátiát és jókedvet, hogy meg tudjak békélni kissé viharvert testemmel és boldogan éljek vele szövetségben.

És hálás vagyok a férjemnek, akinek a támogatása nélkül ma nem lennék az aki vagyok. Aki mellettem áll minden nehézségben, aki velem nevet, fogja a kezem, és aki naponta elmondja, hogy mennyire szeret. Szeret minden testi nyavalyámmal együtt. Nem a betegség vagyok, hanem egy nő kis hibás "berendezéssel".

És igen, köszönöm, jól vagyok. Most már ki tudom mondani.

Macska a forró (bádog)tetőn

 

Az alábbi írást "loptam" és megosztottam. Minden szavával egyetértek, de képességeim nem rendelkezenk ilyen jellegű cicakommunikációval. Cirmi is az őrületbe tud kergetni néha (mindig) a finnyázásaival.

"Éhes vagyok, adj enni! Száraz? Most nem kérek szárazat. Ma már ettem szárazat. Igen, tudom, minden nap eszem szárazat, de most nem kérek. Konzerv? Nem. Nem szeretem. Lehet, hogy tegnap szerettem, de ma nem szeretem. Sőt, lehet, hogy soha többé nem fogom szeretni. Azmiaz? Alutasakos? Kérek. Ja, nem. Ezt nem szeretem. Az lehet, hogy tegnap megettem, de azt nem mondtam, hogy szeretem. Az a másik, az sokkal jobban néz ki. Látod? Nem, nem fogom megenni, csak olyan szépen kenődik a pulton, ha belenyúlok a mancsommal, és így csinálok.... most mit vagy ideges? Inkább adj enni. Éhes vagyok. Aszpikos van? Igen, tudom, soha nem ettem meg, de most lehet, mondom, LEHET, hogy megenném. Sonka? De ezt már tegnap felbontottad. Nem gondolod, hogy tegnap felbontott sonkát fogok enni? Mi lesz, ha meghalok tőle? Naugye. Sajt? Azt szeretem. Nem, mégse. Ennek nem olyan a szaga. Az lehet, hogy eddig is ezt ettem, de ma akkor is más a szaga. Biztos attól a förtelmes zöld főzeléktől, amit mellette tárolsz a hűtőben. Tonhal nincs? Miért nincs? Miért nem vettél? Mi az, hogy nem volt olyan? Akkor miért nem vettél másmilyent? Mi az hogy nem fogsz háromezer forintos tonhallal tömni? Felelőtlen állattartás, rémlik valami? Éhes vagyok. Nem, szardínia nem kell. Büdös, fejetlen, döglött, olajos. Hozz tonhalat, saját levében. Ne robbantottat, hanem szép tömböset. Mi az, hogy akkor dögöljek éhen?! Anya vagy te?!"

A természet dolga (?)

Látom ahogy Cirmi játszik, ugrál, pajkosan szórakozik. Mosolygok. Milyen jókedvű, vidám! Okos ötlet volt azt a sásliliomot oda ültetni. Élvezi az árnyékát a melegben. És lám, a hosszú szárai még szórakozást is nyújtnak unalom ellen. 

Hirtelen megtörik az idilli pillanat, amikor a liliom tövében egy szárnyát próbálgató nagyon pici kék cinege vergődik. 

Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell vagy mit kéne tenni. 

Még nem késő talán. A szívem azt dobogja hangosan, hogy mentsd meg! Hallgatok rá.

Ha a természet ellen tettem, elnézést kérek tőle. 

Pici puha teste szinte elveszik a tenyeremben. Cérna vastagságú kis lábaival kapaszkodik az ujjamba.  Kocos kék frizurája alól alig látható kis szemeivel riadtan nézelődik.

Simogatom, nyugtatom, biztonságos helyre viszem. A jobb lába tehetetlen. A szárnyad a fontosabb - biztatom. Nem hiszem, hogy már eljut hozzá a szavam. Sok -sok perc után hátrahagyva kis béna lábát és pici sárga, kék testét, szárnyak nélkül száll magasra.

(Tűzön)-vízen a könyvért

Az idő vészesen fogy. A fejemben kongatják a hangokat, amennyiben három órán belül nem veszem át az előjegyzett könyvet, a következő olvasó lesz a szerencsés. 

Sürgetem a kolbászt a sütőben, hogy igyekezzen, mennem kell a könyvtárba. 

A konyha sötétbe borul, a meteorológus által megjósolt zivatar mintha itt ólálkodna az ablak előtt. Neki is mondom, hogy nincs nekem most erre időm, hogy vele foglalkozzak.

Lezárom a sütőt, zárt cipőbe bújok arra az esetre ha a zivatar nem csak riogatna, hanem oda is tenné magát, amúgy istenesen. Gyors lépésszámolást végzek vészhelyzet esetére, kb. 200 a buszmegállóig, és további 200 a másik buszmegállótól a könyvtárig. Persze, esernyő az kell. 

Fura zivatar előtti csend uralkodik. Hangos dajdajozás hallatszik az ég felől , miközben fekete felhőket terelget a szél. Az utca üres. Apokaliptikus hangulat érződik. Én állok egyedül az buszmegállóban. Még van időm a 200 lépést hazáig megtenni - mondom magamnak, amit gyorsan el is hessegetek, hiszen  már csak két és félórám marad a könyv átvételének lehetőségéig. 

Óriási esőcseppek lepik el a járdát. Jön a busz. Felszállok. Mintha erre várt volna Irmino, a zivatar démona, aki dühös arcát a világ felé fordítva döngeti  és áztatja a földet. 

Még a buszon kinyítom az esőernyőmet leszálláshoz, de így is nyakoncsapnak a szélnek engedelmeskedő esőcseppek. Pillanatnyi védelmet nyújt a buszváró három oldala nekem és a sorstársaimnak. Már-már felmerül a túlélés lehetősége, amikor a hátunk mögött egy autó suhan el, és a lefelé csordogáló vizet kinyomja maga alól a buszváró alatt át a lábunkhoz, bele a (zárt)cipőnkbe, fel a bokánkig. 

Már csak két órám marad. Még 200 lépés a könyvtárig. Amerre szem ellát, mindenhol "tengerben" úszó autókat látok. 

A zárt cipőmben a víz ki-be jár, minden lépésnél hallom a kluttyogását. Útközben megállás nélkül vizionálom a könyvtár száraz talaját a lábam alatt. 

100 lépés. 99...98...97.....10 lépés...látom ahogy a sarkig kitárt könyvtár ajtaján úgy sétál ki-be a víz, mint az én cipőmben. Felajánlják a személyzeti hátsó bejárót, de az én (hó)cipőm már úgyis tele van. 

Érdekes, egyetlen olvasó vagyok. Örömmel nyugtázza az egyik kedves könyvtáros, hogy van olyan elszánt ember, akit még az ilyen murci időjárás sem tart vissza. 

Meglátom a polcon a könyve(me)t. Mondom is neki rögtön, hogy az előjegyzett könyvért hoztam ilyen áldozatot (?), mert már csak másfél órám maradt. 

Ó, nem vesszük mi olyan komolyan a határidőt, még egy-két napig tartogatjuk utána is a könyvet az olvasó nevére - néz végig rajtam a kolléganő kicsit sajnálkozóan. 

A tervezett könyvtár utáni teszkózás a ráncossá aszott lábfejem miatt meghiúsul, a következő busszal hazamegyek, Így választok még pár könyvet magamnak. 

18 év szövetség

18 éve vagyunk hivatalosan egy pár. 6570 nap együtt (házas)társként. 

Van ünnepelni valónk. Sopront és környékét szeretnék felfedezni pár napban. Tájékozódunk, tervezgetünk, de a sodródás örömét is megéljük. 

"Itt kellett volna letérni az útról" - mondja Apa. Egymásra nézünk, a szó felesleges, egymás tekintetéből olvasunk. A következő kijáratnál a Fertőrákos tábla üdvözöl. Nem terveztük, de jövünk. És nem hiába. 

Felfedezzük a kőfejtőt, a 34 fokos hőgutta ellen kellemes levegővel fogad a hűs barlang. A színházi részben az esti előadásra hangolnak. Ismerős színész arcokat világít meg a lámpa fénye, egy-két méterre jönnek-mennek mellettünk. Izgatottan suttogom Apa fülébe, hogy láttad őt? Tudod ki az a férfi? Emlékszel arra a nőre? Látad a celebhírekben? Ő most válik. Neki ő a férje. Ő játszott abban a darabban. Nézd, hogy megöregedett! Mennyivel jobban néz ki élőben! - sorolom Apának a tudnivalókat. Aha - bológat Apa. 

Ha már Fertőrákos, ne hagyjuk ki a Fertő-tó látnivalóit se. Nincsen látnivaló. Megközelíthetlen két éve. 

Sopron felé vesszük az irányt. Jelentem: készültünk! Utólag kiderül, hogy azért bőven van hiányosságunk. A belvárosban gyönyörködünk a barokk épületek szépségében, de a házak történetéről nem minden derül ki. Amikor elrobog mellettünk a soproni kisvonat, megüti a fülünket a vonatból kiszürődő kellemes női hang, amint kultúrtörténeti előadást tart az utazó turistáknak. Újratervezünk. Másnap az első vonatra mi is jegyet váltunk. Itt tudjuk meg, hogy Liszt Ferencért annyira rajongtak a (soproni) nők, hogy a zongorán felejtett kesztyűjét darabokra tépték, hogy mindenkinek jusson belőle. Imádjuk a 60 perces utat, a látvány és a sok évszázados történet, pletyka teljesen felcsigázza az érdeklődésemet.

Nekivágunk felfedezni a várost. A Taródi vár  teljesen lenyügöz. Az az emberi akarat, kedv, kitartás, erő, alkotás amivel Taródi István összerakta a várat, példaértékű. 

A Tűztorony, a Károly kilátó, a Boszorkányösvény is sok élményt tár elénk, de nehéz kilibbenteniük a Taródi vár hatása alól

Továbbra sem hagy nyugodni a Fertő-tó, látni szeretném. Apa próbál felvilágosítani, hogy nem igazán lehet belőle látni sokat, csupa nád, csupa gaz, de az évek óta tartó valalmi különös vonzalmam a víz látványa iránt hajt belülről. Igen, makacs vagyok. 

Ausztria felől könnyen megközelíthető, ide 20 kilométerre van  - mondja a szállásadónk. Apa, mint mindig szeretne a kedvemre tenni. Előkotorjuk a személyigazolványokat és átruccanunk a szomszédokhoz. "Just Rust" közli a községtábla. A belvárosa valami csoda, szinte mindegyik kéményen gólyafészek pompázik. A pálmafák és a leanderek sokassága mediterrán hangulatot varázsol. Megtaláljuk a tavat is. Nem sokat látunk belőle, a nádak magasan az ég felé törve takarják a tó vízét. Hagynak egy kis rést a kiváncsiskodók számára , na meg a kikötni vágyó hajóknak is. Látom Apa arcán az "én megmondtam" kifejezést. De nem szól. Tudja, hogy olyan jó érzés ez nekem. Hagyja, hogy lubickoljak benne.  Ismer. 18 éve hivatalosan is.

Pár órás külföldi kiruccanásunk után Nagycenk felé tartunk. A kastély zárva. Csalódásunkat egy-egy hatalmas sajtos-tejfölös lángosba fojtjuk. 

Nemsokára indul a nagycenki gőzös kisvonat. Megyünk egy kört? - néz rám Apa. Megyünk.

A mozdony utáni kocsira szállunk fel, kimegyünk a kilépőre.  Apa arcáról a mosoly levakarhatatlan. Gyerekkorát idéző impulzusok járják át,  a meleg gőz az arcunkba csap, a fütty éles hangja rezegteti a dobhártyánkat, a korompihék fáradtan  megülnek az arcunkon,  és úgy telepednek a karunkra mintha soha nem akarnának onnan eltűnni. 

A háromnapos élménycunamit a fertődi Esterházy-kastéllyal zárjuk. Körbevezetnek néhány barokkos, rokokós helyiségben, sajnos felújítás miatt nem kukanthatunk be a szobákba, pedig engem bizony nagyon érdekelt volna. A sok elhangzott értékes információkból két dolog maradt meg: egy leszármazott ma is a kastély keleti szárnyában él (irigyelem), a másik, hogy Joseph Haydn-nek 50 keresztgyereke volt a településen. Felmerül a kérdés, hogy vajon hány gyereke szület(het)ett ott?

A kastélyhoz tartozó látványos parkot kisvonattal járjuk be idő és energia hiányában. Gyönyörű, romantikus angol, francia kertek között lavírozunk, miközben Haydn szimfóniája öleli körbe a piros bársonnyal bevont üléses szerelvény auráját. 

FÉNYKÉPEK