Az idő vészesen fogy. A fejemben kongatják a hangokat, amennyiben három órán belül nem veszem át az előjegyzett könyvet, a következő olvasó lesz a szerencsés.
Sürgetem a kolbászt a sütőben, hogy igyekezzen, mennem kell a könyvtárba.
A konyha sötétbe borul, a meteorológus által megjósolt zivatar mintha itt ólálkodna az ablak előtt. Neki is mondom, hogy nincs nekem most erre időm, hogy vele foglalkozzak.
Lezárom a sütőt, zárt cipőbe bújok arra az esetre ha a zivatar nem csak riogatna, hanem oda is tenné magát, amúgy istenesen. Gyors lépésszámolást végzek vészhelyzet esetére, kb. 200 a buszmegállóig, és további 200 a másik buszmegállótól a könyvtárig. Persze, esernyő az kell.
Fura zivatar előtti csend uralkodik. Hangos dajdajozás hallatszik az ég felől , miközben fekete felhőket terelget a szél. Az utca üres. Apokaliptikus hangulat érződik. Én állok egyedül az buszmegállóban. Még van időm a 200 lépést hazáig megtenni - mondom magamnak, amit gyorsan el is hessegetek, hiszen már csak két és félórám marad a könyv átvételének lehetőségéig.
Óriási esőcseppek lepik el a járdát. Jön a busz. Felszállok. Mintha erre várt volna Irmino, a zivatar démona, aki dühös arcát a világ felé fordítva döngeti és áztatja a földet.
Még a buszon kinyítom az esőernyőmet leszálláshoz, de így is nyakoncsapnak a szélnek engedelmeskedő esőcseppek. Pillanatnyi védelmet nyújt a buszváró három oldala nekem és a sorstársaimnak. Már-már felmerül a túlélés lehetősége, amikor a hátunk mögött egy autó suhan el, és a lefelé csordogáló vizet kinyomja maga alól a buszváró alatt át a lábunkhoz, bele a (zárt)cipőnkbe, fel a bokánkig.
Már csak két órám marad. Még 200 lépés a könyvtárig. Amerre szem ellát, mindenhol "tengerben" úszó autókat látok.
A zárt cipőmben a víz ki-be jár, minden lépésnél hallom a kluttyogását. Útközben megállás nélkül vizionálom a könyvtár száraz talaját a lábam alatt.
100 lépés. 99...98...97.....10 lépés...látom ahogy a sarkig kitárt könyvtár ajtaján úgy sétál ki-be a víz, mint az én cipőmben. Felajánlják a személyzeti hátsó bejárót, de az én (hó)cipőm már úgyis tele van.
Érdekes, egyetlen olvasó vagyok. Örömmel nyugtázza az egyik kedves könyvtáros, hogy van olyan elszánt ember, akit még az ilyen murci időjárás sem tart vissza.
Meglátom a polcon a könyve(me)t. Mondom is neki rögtön, hogy az előjegyzett könyvért hoztam ilyen áldozatot (?), mert már csak másfél órám maradt.
Ó, nem vesszük mi olyan komolyan a határidőt, még egy-két napig tartogatjuk utána is a könyvet az olvasó nevére - néz végig rajtam a kolléganő kicsit sajnálkozóan.
A tervezett könyvtár utáni teszkózás a ráncossá aszott lábfejem miatt meghiúsul, a következő busszal hazamegyek, Így választok még pár könyvet magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése