Szobakarantén - a másik oldal

Hallom a lakásból beszűrődő zajokat. Érzékelem, hogy a család itthon van. Ez most megnyugtató számomra, mert tudom, hogy bármikor kikiabálhatok, hogy:Anya, tudnál valami kaját hozni?

Kamasz vagyok. 17 éves. Álmokkal és vágyakkal. Nincsenek nagy kívánságaim, csak néha szeretném magamra zárni az ajtót. Órákra. Napokra. Hetekre. 

Bár nem ilyen indokkal gondoltam "az egyedül akarok lenni" állapotot, de nekem ez így is  jó. Régi vágyam válik valóra. A magam ura vagyok. A királyságom a 17 négyzetméterem.  Baromira élvezem. 

Nem kopognak az ajtón  és nem nyitnak be a szülők a szobámba miközben még a reggeli ébredésem szakaszában vagyok, és utasítgatnak, hogy azonnal nyíssak ablakot, mert oxigénhiányos állapotba kerülök. Soha nem értik meg, hogy nekem a szobám rendetlensége a rendem, és a káosz maga az útmutató, hogy mit hol találok. Most ezzel sem idegesítenek. 

Anya persze nem bírja ki, hogy ne nézzen szét a szobámba, ezért "beszélőre" hív az ablakhoz, azzal az indokkal, hogy látni szeretne. Rám fókuszál, de látom a szemén, hogy felméri a terepet. Észreveszi a kupit. Légy szíves tüntesd el a disznóólat !- szólít fel anyám. Persze, majd  - válaszolom, ahogy mindig is. 

Erre jön anyám (megint) a tisztasság, fél egészség hülye dumával, és megfenyeget, hogy addig nem csukhatom be az ablakot, amíg a szeme előtt el nem pakolok. Persze az kevésbé érdekli, hogy a beáramló hűvös levegőtől esetleg magamhoz térhetek a magányom gyönyörű szendergéséből. 

Az egészségem kiváló. Egy-két napig vicceskedett velem az a rohadt vírus, de aztán békén hagyott. Ettől még szigorúan betartom a szabályokat. Maszkban megyek mosdóba, az ajtómhoz kikészített kézfertőtlenítés után. Akkor nyítom az ajtót, amikor én akarom. Ez a szabadság jele. 

Amikor kilépek az ajtón, anya ilyeneket mondogat nekem, hogy: de jó látni, meg hogy hiányzok. Érdekes, én nem érzek semmi ilyet. Azt hiszem említettem már, hogy kamasz vagyok. 

Napok óta Mikulás-érzésem van. Naponta legalább háromszor. Ülök a kiskirályságom trónján a gép előtt , és kikiabálok, hogy enni szeretnék. Persze jó hangosan, bárhol is van anya, biztos meghallja. Ez létszükséglet. Kérésemre anya nem árulja el, hogy mit kapok enni, azt válaszolja, hogy még nem tudja. Dehogynem! Gondosan megtervezi, hogy a fogságba esett gyerekét kárpótolja valami finomsággal. Belemegyek ebbe a játékba. Tudom, hogy jön a Mikulás(anya), de nem tudom, hogy mit hoz. Imádom ezt játszani. 

Máskor kuncsorognom kell egy kis desszertért, most meg a tálcán kaccsint rám. Izgatottan várom mindig a tálcaszertartást. Az sem zavar, hogy le kell hajolnom a földig érte. Érzem, ahogy a rakoncátlan hajtincsek előre borulnak a fejemen, de már-már rituálisan  tudom kezelni a helyzetet. 

A szüleim aggódnak, hogy hogy bírom ezt a helyzetet, és nem okoz-e bennem valamilyen pszichés problémát. Pszichés problémát a "normális élet" okoz nekem. 

Anya néha bekopog (ezzel a szokásával nem tud leállni), és tájékoztat az online óra kezdéséről. Megnyugtatom, hogy ébredezek. A sötétben nem látom a telefont, de kitapogatom, és a meleg paplan alól "belépek" az órára. Ébredező fél szemmel nem látom, hogy milyen óra van, a fülemre hagyatkozom, de a tartalmából sem ismerek rá, hogy töri, magyar, matek vagy pénzügy megy. 

Azt mondják, hogy az alfa állapot kitünően alkalmas a tanulásra. Itt az idő! Kipróbálom! Mire visszaérek a valóságba, a nap próbál betörni a rolón át a szobámba, és már más tanár hangját hallom a telefonomon.  Ő vajon ki lehet?

Megnőtt az énidőm. Az "óralátogatás" fáradtságait kipihenve, végre tudok a magam dolgaival foglalkozni. Anya időnként az ajtón túlról skandálja a tanulj, dolgozatírás, házi feladat szavakat, de a vírus okozta állapotomra való tekintettel most nem stresszelhetem magam ilyenekkel. Másra kell az energia. Várnak a szintén szobafogságra ítélt barátaim. A szabadságra ítélt barátaim. 

A kiskirályságom lassan a végéhez közeledik. Kinyílik az ajtó, megnyilik a világ újra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom. Visszatér lassan minden a régi kerékvágásba. 

Ezzel együtt újra kopogások után nyílik majd az ajtó és jönnek a megszokott szülős dumák: nyísd ki az ablakot mielőtt oxigénhiányt szenvednél, szedd ki a zoknit a tányérból, ne pizsamában menj iskolába! 

Na jó, egy kicsit mégis hiányoznak!