2019. május 27., hétfő

Leviszáj

Egy igazolatlan a Krétában (internetes napló).
Nézek kérdően Levire. 👀 Levi nagy kerek szemekkel kérdően néz rám.👀
Anya, én biztos, hogy nem lógtam, én minden órán ott voltam. Akkor viszont nem látott a tanár és ezért írt be hiányzónak.
😬

Minden bizonnyal igaza lehet. Olyan aprócska , szinte elveszik a pad alatt. Nem baj, kiderítjük. 😌

2019. május 26., vasárnap

Esküvő

A szél a hátára kapott esőfelhőket magával vitte, és hagyta, hogy nap átvegye a helyét. Mintha minden megrendelésszerűen történne. A nap sugarai aranyszínű fátyollal borítják be az őrbottyányi tájat. Tudják, hogy fontos nap lesz. Szükség van a nap melegére. És még nagyobb szükség a(z éltető) fényére. 
Egyre többen érkezünk. Mindenki fehér felsőben, csinosan, és egy kicsit kíváncsian is, nem voltunk még ilyen esküvőn. Nem toporgunk tanácstalanul egyik lábunkról a másikra, otthonos, nyugodt és békés a légkör. Szeretem. 
Újabb vendégeket ismerünk meg, a régen látott arcoknak nagyon örülünk. 
Egyedül Rudi ad hangot az izgatottságának, és nehezen is viseli, hogy a paraván mögül kell figyelnie az eseményeket, ezért egy óvatlan pillanatban  egy nagy lendülettel megoldja, és boldogan szalad az ünneplők közé. Nem sokáig. Visszakerül a helyére. 
Nevetések, beszélgetések töltik be az utolsó simításos készülődés perceit. Olyan laza minden. 
Olyan természetes. És olyan szép. A finom orchideás díszítések érzékeltetik, hogy az egyszerűség ellenére mégis valami ünnepi van a levegőben. 
A tó partja, a szertartás helyszíne is adja a természetes jellegét. A vizen tükröződő napsugarak biztosítják a hátteret. A madarak csak "mondják" a magukét, gondolom valami ilyesmiket csicseregnek bele a világba, hogy "sok boldogságot". A vadkacsa is felkapja a fejét, és kíváncsian csatlakozik közénk. 
Szeretetvers, fogadalomtétel, gyűrű, áldás...két szív, két élet...összekapcsolódik. Összeköttetik. Nem a szokványos, nem a megszokott hagyományos módon zajlik az esküvő, és mégis olyan szép.  Tetszik. Olyan határtalan az egész. 
Körbeállunk, a kör közepén az ifú pár. "Azért szeretlek mert"...mondhatjuk el nekik, vagy ölelhetjük át őket sok boldogságot kívánva. Ez a része különösen tetszik, fel is ajánlom a családnak, hogy "játszunk" ilyet máskor is. Mindenki veszi a lapot, felváltva járulunk a friss házasok elé. Van benne őszinteség, van benne érzelem, mosoly, könny, de egy csippet humor is abszolút belefér.  Sőt, kell is bele! Én azért szeretlek Zsombi, mert elveszed az öreglányt - mondja (hangjában megbújó őszinteséggel) Balázs, és tudja, hogy ezzel nevetésbombát dob az ünneplő társaságra. 
Fel is robbant.
A lelki töltödős után a testi táplálékra is egyre jobban vágyunk, főleg a már előre látott sok finomság miatt is. Amit persze már akkor sejtettünk, hogy a nap végére rá sem fogunk tudni nézni a roskadozásig megrakott tálakra, tányérokra. Az üstben fortyogó borsostokány látványa sem izgat már annyira, egyre inkább a túlélésre dolgozunk. Aztán az elkészült étel mégsem hagy nyugodni, utolsó erőnkkel még jó mélyen  a hatalmas üst aljára merítetjük a kanalat, hogy a sűrűjét is elérjük. 
Előkerül a túrós puliszka is. Hősiesen álljuk a sarat, miközben magunknak vagy egymásnak bizonygatjuk, hogy mi már nem bírunk enni egy falatot sem. De ahogy a jó régi mondás mondja, nincs olyan zsák, amiben még egy picit ne lehetne tenni. És mi ezt bizonyítjuk is. 
Beszélgetések, nevetések tették (számomra) felejthetetlenné a délutánt, estét. A gyerekek kacarászásra, rohangálása is azt bizonyítotja, hogy mindenki jól érzi magát. 
A kamaszok is találnak elfoglaltságot. Játszunk söröspohárban dobálós játékot, aminek a lényege, hogy ha beletaláljuk a labdát, meg kell inni a pohárben lévő sör (kis)mennyiségét - ismerteti a játékszabályokat a fiúkkal Balázs, mint már tapasztalt játékmester. Így kell finoman bevezetni a kamaszokat a piálásba. Köszönjük Balázs! Remélem, vannak még ilyen jó játékötleteid. Látván a kamaszok arcán a játék élvezetét, ahogy drukkolnak, hogy a labda jó helyen landoljon...és ahogyan a poharat emelik a szájukhoz....én is kedvet kapok, lehet, hogy legközelebb beszállok a játékba. 😀 
És ennek a játéknak meg is lett az eredménye...fáradtan borul az autó ablakához mély álomba zuhanva. Persze, persze tudom, hogy a napi izgalmak is hozzájárulnak ehhez. Én is elfáradtam 😀

2019. május 11., szombat

Szavakban

Nem lehet csak számokban beszélni a napról. Szavakban is nehéz. 
Melyik az a szó, amelyik a legjobban kifejezi azt a lüktetést, ami az egész teret betölti, és amely a maximum hangerőre tekert Freddi Mercury Bycicle számára dobban egy szívként. 
Nem találok arra sem helyes , kifejező szót amikor a gyerekünk készül a nagy útjára. Ahogy átöltözik, ahogy a rajtszámot a biciklire fűzi, ahogy elindul a rajt felé. 
Milyen szó illik a várakozással teli pillanatra amikor megszólal a kürt és látod a gyerekedet átmenni a rajtvonalon? 

Van-e olyan kifejezés ami megtölti tartalommal azt az időt amikor várakozunk a célnál. Elmondhatatlan érzés járja át lelkünket a célegyenesbe feltünő gyerekünk láttán.
"A következő beérkező versenyző Vági Levente Budaörsről. Gratulálok Levi!" - harsogja bele sok ezer decibellel a világba a hangos bemondó. A többieknek egy név a sok közül, nekem a név, két szó amit nem csak füllel hallok. 

Gyere! Gyere! Gyere! - kiabálja Apa a cél előtt. Több van bennük, mint erő és biztatás. Szó, szavak. De milyenek? Mennyire fontosak, annak aki mondja, és annak akinek mondja. És annak is aki hallja. 

Talán nincs is arra megfelelő szó, amikor a még pár centivel magasabb Apa FELNÉZ a fiára a táv megtétele utáni első találkozásnál.  Melyik szó tudná a legjobban visszaadni azt a pillanatot, amikor Apa tárt karokkal megy a fia felé, és úgy öleli át mint férfi a férfit. 
Gratulálok fiam - mondja Apa. De ami a szó mögül hanzik, leírhatatlan. 
A büszkeség kevés szó arra amit érzünk. 

Számokban

4 óra utazás (oda-vissza)
1 mindenre elszánt biciklis , azaz Levi


1649 mindenre elszánt többi biciklis


65 kilométer

2.30.04 futamidő


484-dik befutó (1650-ből)
5-dik  hely a saját korosztályból
3-dik hely a 2004-es évjáratból
1 hatalmas élmény

2 büszke szülői szív


9929 lépés
7,32 km. Miután elrajtolt a biciklis csapat, én is elstartoltam a túrabotommal (Apa szerint sétapálca), és engedtem,
















...hogy újra magával ragadjon a Tisza-tó látványa, csendje, hangulata.

300 km vezetés. Apa szerint ő tette ma meg a leghosszabb utat. Ő a nap hőse. Szerintünk is 😉

És egy kis extra a végére, mi jó a biciklizésben, mitől a szenvedély? (Levi barátjának a videója)



2019. május 8., szerda

Egy kamasz (otthoni) szókincse

(Ez a bejegyzés bizonyos okok miatt rövid lesz)

Semmi
Mindegy
Nem érdekel
Leszarom

2019. május 5., vasárnap

Példaképek

Anyák, nagymamák. Megmutatják, hogy mi a feltétel nélküli szeretet. Útat mutatnak abban, hogy hogyan kell a nekünk szánt úton tisztességesen végigmenni. Ha sírunk, átölelnek. Ha fáj, simagatásukkal gyógyítják. Ha szomorúak vagyunk, megsütik a kedvenc sütinket. Ha elfáradunk átadják a kedvenc helyüket, hogy pihenjünk. Ha fázunk, a legszebb takarót terítik ránk. Ha éhesek vagyunk, a föld alól is terülj-terülj asztalkámat készítenek. Ha terheket hordozunk a vállukat a miénk mellé teszik. Ha a könnyeink végigcsorognak az arcunkon, olyan gyengéden törlik le, hogy észre sem vesszük. A kimondhatatlan szavainkat is meghallják. Az ő titoktartásukban maximálisan bízhatunk. Az ő kezük a legbiztonságosabb és legpuhább tenyér amibe belecsúsztathatjuk a miénket. Az ők tekintetében láthatjuk a legjobban magunkat. Az arcukon lévő ráncok a legszebb alkotás. 
Hogy bírják? Honnan az erő? Honnan a szeretet? 
Megállva nézek vissza. Emlékezem. Már nem tudom átölelni, nem tudom neki a csillogó szemében mondani, hogy mennyire szeretem. Nem tudom a legszebb virágot felkutatni, csokorba kötve átadni. De felnézve az égre a könnyeimmen át látom ahogy rám mosolyog. Érzem, ahogy a fákat mozgató gyengéd szellőben átölel, és hallom ahogy a fülembe súgja, hogy ő mindig itt lesz velem. Mindig. Örökké. És azon is túl. Ő anya. Ő az én édesanyám. És nincs lehetetlen számára. Számomra, ez a legnagyobb vigasz és ajándék.

Én is anya vagyok. Szükségem van példaképekre. Ők példaképek. Szerencsés vagyok, hogy ilyen embereket követhetek. Hálás vagyok, hogy az útamon előttem járnak. Hogy ők járnak előttem.  
Nem, ők sem hibátlanok. Nem tökéletesek. Vannak hibáik. De kétségtelenül életük legnagyobb feladatát tökéletesen végzik. Embereket neveltek belőlünk. Ha Apára nézek, elmondhatom, hogy nem is akármilyet. Szeretném hinni, hogy rólam is ezt gondolják. Nem édesanyán múlt, ha mégsem. 

Tudom, hogy milyen nagymama szeretnék majd lenni. Mint ők. 

 Kati mama, Gizi mama                 KÖSZÖNÖM!


Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könyhullatását, álld meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
                                       (Dsida Jenő)
    




2019. május 3., péntek

Remélem, hogy igazuk van!

"A pszichológusok szerint azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy minél szorosabb volt korábban a viszonyunk a gyerekünkkel, annál többet szemtelenkedik, mert annál nagyobb szüksége van a leváláshoz. "

A szülői megkönnyebbülésünk sóhaja betölti a szoba légkörét. Lehet, hogy valamit mégis jól csináltunk? A kamaszi szemtelenkedés már-már falakat dönget.





2019. május 2., csütörtök

Éljen május elseje!



Na milyen ötletem volt mára? - kérdezem Apától , miközben a több színben pompázó , hatalmas bokorként elterülő rhododentronok között sétálgatunk. Na, ja! - válaszol Apa , és érzem a hangjában a nem mindennapi látvány tetszésének erejét. 
Jófej vagyok - folytatja Apa az önértékelését. Kicsit morgok, kicsit hisztizek, de megyek - mondja a mosolya mögött megbújó őszinteséggel. 
A pénztárnál kigyózó hosszú sor és a szeles idő sem tudja elvenni a lelkesedésemet, az útról egy-két bokor sejteti az arborétum ránk váró csodáit. 
Kéz a kézben lépünk be a kapunk, de hamar elengedjük egymás kezét, a telefonok fényképgombjai folyamatosan működésben vannak. Nem lehet betelni a látvánnyal. A virágok mintha csak ránk várnának, szinte mosolyogva hívogatnak egyre közelebb, az élénk színek már nem lehetnének ennél erősebbek. Az összkép tökéletes. A harmónia teljes. A látvány magáért beszél, de ez még nem elég ahhoz, hogy minden láncszem a helyén legyen.  A romantika is körbeölelte a napunkat. 



A séta fogalma itt is más jelentéssel bírt Apa számára és számomra is. A sokszor elhangzott szlogen most is felszínre tört, "ha ennél lassabban megyünk, visszafele haladunk", mondja Apa, miközben a tötymörgő nézelődők elmélyültek a szemetkápráztató látványban, addig én próbáltam minél több színre, formára, méretre ráfokuszálni a "rohanás" közben,  hogy legyen miből itthon emlékeznem. 
Nem ugrunk be Révfülöpre, Erzsikéékhez ?- fordul felém Apa a kijáratnál. Vigyünk neki fuxiát - ezzel igent mondva az ötletére. 
Mire a hosszú sor után kifezetem a különleges virágaiban pompázó növényt, és beülünk az autóba, Apa már bizonytalan az előbbi ötletével kapcsolatban. A GPS túl sok kilométert tol a képünkbe, elfáradtunk, a jó levegő is megtette a hatását, éhesek is vagyunk, megyünk haza. 
A gondosan becsomagolt szendvicseinket az útközben véletlenül meglátott bögötei István-hegyi kilátó tetején esszük meg. A látvány innen is pazar. 





Két óra múlva olyan fáradtan szállunk ki az utóból az udvaron, mintha egész nap a bányában dolgoztunk volna.
Egy kis szundival tettünk pontot a nap "i" betűjére. 
És lett egy fuxiám is ☺