Nyertek!

Ezzel a poént le is lőttem, de órák óta ennek a szónak ízlelgetem az ízét. 

Amikor Levi egyik este elmondta, hogy a tornatanárnő, Zsuzsa néni egy hirtelen ötlettől vezérelve benevezett a területi kosárlabda diákolimpiára "A szedett-vedett" csapattal, szinte biztosak voltunk benne, hogy a "részvétel a fontos" írányt erősítve növeljük a gyerekeink önbizalmát. Nem sok reményt fűztűnk a dicsőséges kimenetelhez. Nem a gyerekekbe vetett bizalmunkkal volt a hiba, nem is Zsuzsa néni bátorsága (vakmerősége) aggasztott, hanem az a tény, hogy a legamatőrebb csapattal indult a csatába. És nem csak a csatát, de a háborút is megnyerte velük hihetetlen módon. 

Amikor megkezdőtt a számunka két ismeretlen csapat játéka, látván az ő rutinos csapatjátékukat, ahogy az edzőjük a partról hol kiabával velük, hol buzdítva őket segítette a játékban, láttuk ahogy a kosárlabdák miliméteres pontossággal estek a hálóba, és láttuk, ahogy önkívületi állapotban játszák a véresen komolyan vett meccset. Kishitűekként áltunk a paraván mellett, és láttuk a hermanos csapat szinte biztos vereségét. A legerősebbnek hitt csapat kikapott az ellenfelétől. Fellángolt egy kis szikrányi remény, hogy még van esély a mi gyerekeink számára is. 

Zsuzsa néni egy alapos bemelegítés , egy jó adag lelki utravalóval (nem baj ha nem nyerünk, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat), és jó nagy adag szőlőcukor elfogyasztása után pályára küldte a csapatát. Látta az ellenfél rutinját, de mégis hitt a csapatában. Bízott bennük. Abban a néhány gyerekben, akik pár héttel ezelőtt tömörültek csapatba a közös cél érdekében. 

Az esélytelenek nyugalmával ültünk Andris anyukájával a leláton. A bíró megfújta a sípját, a labda a magasba repült...a következő pár másodpercben, már az ellenfél hálójában pörgött a labda. Majd egy újabb és újabb követte. Az első két percben 3 : 0 az állás a hermanosok javára. Már nem féltettük őket, láttuk a szenvedélyt, az elszántságot, a játék hevét a szemükben, és a pontozótáblán is megmutatkozott ennek az eredménye. 

Küzdöttek. Nem hagyták, hogy az ellenfél jobbnak tűnő játéka elvegye az önbizalmukat. Minél erősebb ellenfelet kaptak, annál jobban odatették magukat. 

Irány a következő lépcsőfok, jöhet  a kerületi megmérettetés. 

Veni, vidi, vici (jöttem, láttam, győztem)  mondták a srácok az autóban hazafelé. Ez ilyen egyszerű!